Errről a témáról Anti bácsi jut az eszembe:

Hogy is van ez? Hogy "hozzuk ki magunkból a legtöbbet?"

Na jó, a témához illően, komolyra fordítom a szót:

Arról a bizonyos hányásról írnék egy keveset.

Megemlíteném, hogy amiket írok azt én többnyire a sokkal könnyebben elkészíthető, hatását tekintve azonos, de még árában is kedvezőbb mimosa/harmala változatról írom. A caapi féle változat hatása ugyanaz, de nehezebb valamivel elkészíteni (erről is írok majd valamikor), sokba kerül, és különben is. Egy előnye van:talán kicsivel kevésbé terheli a gyomrot. Én életemben egyszer nem is hánytam tőle, és keringenek legendák még néhány hozzám hasonló őrültről akik állllllítólag nem hánytak, de ami a valóság: hányni fogsz.

Olvsani néha, és én ennek hajlamos vagyok hitelt adni, hogy az indiánok szerint ilyenkor okádja ki az emner magából azt a napi egymillióny hazugságot, helyesebben ELKEZDI kihányni, amit magába tömött.

Nem tudom, hogy így van-e, de szerintem igen.

Ami a techinkai részét illeti: hányni fogsz. Tuti. És ez nem kevés fájdalommal jár, részben a megváltozott tudatállapotból adódó érzékenység, részben a valóban  jelen lévő nem kis fizikai fájdalom miatt. A hanyag főzésből adódó hatástalanság, és kudarcélmény mellett gyakorlatilag ez az, ami távol tart nagyon sok embert. Ami egyébként nem is baj. Ez nem játék, sokszor leírtam. Az, hogy egy lazább, könnyedebb stílusban próbálok írni róla, az szintén nem azért van, mert ez egy kurvára vicces dolog. Nem az, csak igyekszem a felesleges túlmisztifikálást eltüntetni a témáról, ami legtöbbször az "azt olvastam vala...", vagy az "azt hallottam valakitől,aki hallotta valakitől.." című objektívnek még véletlenül se csúfolható dolgokból nyilvánul meg. És ez se jó. Igen, az ayahuasca egy komoly dolog, de nehogy már kémia tanároknak szóljon a téma. Én itt nem egy teát, hanem egyfajta felfogást próbálok népszerűsíteni, ami véleményem szerint a téma MÖGÖTT van.

Visszatérve a fehér csésze előtti önkifejezésre...

Valaki kérdezte levélben, hogy ez technikailag hogy néz ki.

Tehát: Kb 30-45 percen belül, ahogy beveszi az ember a teát, amit ajánlatos minél kisebb mennyiségűre lepárolni, mert marha nehéz lesz meginni (keggggyetlen íze van, durvább mint az albán maffia), és kicsit hagyni kihűlni. Ami a videókon van, az az 1-1,5 deci, az ideális, abban érdemes lennie kb 16-18 gr mimosának, és kb 5 gr harmalának lennie. Durván 30 perc után kezd alapesetben émelyegni az ember. Ha 30 de még jobb ha 45 percig benn van a tea, akkor hatásilag már teljesen jó,45 perc után ha nem hánysz magadtól akkort menj, segíts rá. Ez az a pont ahol azt hisszük, a fájdalom miatt, és pszichés okokból, hogy áá, elmúlik a dolog, csak lélegezz mélyet. Nem fog! Csak még jobban fáj a gyomrod! Ha nem jön magától, akkor menj ki, van ujjad, és amíg jön valami addig csináld. Azt szokták mondani, hogy előtte, mielőtt teát fogyaszt az ember, ennyi és ennyi ideig ne egyen, ez jó. És utána se. Na ezzel merek vitatkozni, mert ha több kör teát iszol kihányod, na de akkor mi van? Ha viszont hányás után üres a gyomor, főleg hogy még rápakolsz, az nem lesz túl vicces, hidd el. Amennyiben jön magától és legalább fél órát kibírsz, menj és intézd el. Aki nagyon nem tud hányni, de szeretne túlesni azon, amit úgyse kerül el, akkor ne szűrje le a teát. Ez esetben fél óra múlva is valószínűsíthető, hogy sugárban jön.

A kezelésétől nem kell félni, nem fogod összeokádni a kedvenc kanapédat. :)

Ami ajánlatos, hogy egy vödör/lavor legyen melletted, de nálam kivétel nélkül mindig az van, hogy ha magától jön, ha segíteni kell, érzem, hogy mikor van idő, simán kimegyek, elintézem visszajövök, és lepihenek. Többnyire az élmény része is ilyenkor indul be, tehát ha közben nem akarsz tényleg úgy szenvedni, hogy azt hidd, meg fogsz dögölni, akkor menj és intézd el. Abszolút kulturáltan kezelhető, nem egy punk házibuli vagy mifene.

Amit javaslok: valami folyós cuccot tolni hányás után, miután ittál vizet(nem leszel túl jól, de nem is száradozol), mittudom én joghurtot. Olvastam valahol, hogy ez nem jó, a szer hatása miatt, hát nem tudom, én ezt sose tapasztaltam. Mondjuk többnyire ilyen alig-cukros házi lekvárt szoktam enni. Lehet, hogy a következő körnél kijön, de legalább nyugodtabb a gyomrom ,na most ha két óra múlva kirókázom, akkor sincs itt a világ vége, nem egy rohadt tetemet dobok ki a csészébe.

Szóval, ha hiszed ha nem: mindent ki fogsz hozni magadból, és mondom, inkább még ha magától nem is jön, ne szenvedj, menj ki, koncentrálj arra, hogy ez most érted van, és valami nagyon jó dolonak a jelentéktelen ára. Koncentrálnod kell, mert ez kurrrrvára kemény dolog, és ne úgy képzeld el amikor nyolc boroskóla után kirókázod magadból a kilincsmosó szert, mert ez sokkal nehezebb, és garantáltan jön.

Hadd jöjjön!

Részemről, Anti bácsinál maradva, a Besenyő családból: "Igyekszem a legtöbbet kihozni magamból." ;) 

Stílusosan a post címe belecsap a lecsóba. Nagy örömömre elég sok levél érkezik, van aki csak simán lelkesít, van aki kérdezni akar, mert a "hivatalos" oldalakon látottak nem igazán olyasmik amire vár. Nem rosszak, csak másfélék. Szóval általában két kérdést mindig megkapok! :) Az egyik:

Hogy is van ez a hányás dolog?

A másik:

Hogy is van ez a bepara?

Gondoltam akkor írok ezekről is, kizárólagosan a magam nyomorult kis tapasztalataira hagyatkozva! :) Szóval igen, volt minden! :) És Nálad is lesz! Olyan, hogy megúszd a hányást, olyan nincs. És az, hogy a belül talált dolgok miatt sose fogsz félni, az megint csak ki van csukva, szóval lesz "bepara" is, ez nyugodtan beikszelhető! :) Nem mint ha a lényeg ez lenne, inkább nevezzük velejárónak.... az kevésbé kedvcsorbító, nem?

(Hú,ma nagyon fickándoznak a gondolataim. Mondjuk életemben először vagyok igazán szerelmes, szóval van alibim!:))

Úgyhogy a következő két postom erről a két gyönygyszemről fog szólni, még most reggeli után.:)

„Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belõle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül.

Mert az élet értelme a szép.

És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebbõl? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dõl. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.”

Fura egy érzés biztonságot érezni.

Illetve a faszom tudja, sose éreztem. Néha egy kicsit nyilván, de...mindig van valami, és egy ponton túl már úgy van vele az ember, hogy semmit nem hisz el, és mindenben kételkedik, abban is ami szép, ami jó, ami igazi. Mindig jön valami kis dolog, amivel a biztosnak hallucinált dolgok lábain egy végiggördülő keserű izzadtságcseppel újra remegni kezdenek, és újra azon gondolkodik az ember: vajon mit akarok én még elhinni.

Vagy mit tudok.

Én ezzel úgy vagyok, hogy minél nehezebb az életem, annál jobban szeretem, szóval nem akarom engedni, hogy csalódások bármi ellen hangolják az érzelmeimet. Főleg, hogy olyan sok dolog, amiket rossz eseménynek éltem meg, utólag nyertek értelmet.

De szar érzés, amikor az ember leke egy fekélyes gyomorrá változik, amibe épp most hánytak egy marék jófajta indiai chilit. És nincs kinek elmondani, mert akiket érint csak azt mondanák: óó, te nem bízol bennem, te nem hiszel bennem. És pont nem erről van szó.

Szeretek élni.

De kurva nehéz.

Először az életben találkoztam valakivel, akinek hiszek.

Szerintem gazdag vagyok.

A TEKNÕS ÉS A NYÚL.

A nyúl az erdõ állatai elõtt azzal hetvenkedett, hogy õ a leggyorsabb a világon.
- Lábam hosszú, karom erõs, futásom oly szélsebes, nincs ki nyomomba érhetne.
- Nono, nem olyan biztos az ! - jegyezte meg halkan a teknõsbéka.
- Csak nem mered azt állítani, hogy kiállsz velem egy versenyen ?
- Éppenséggel megpróbálhatom - válaszolta a teknõsbéka nyugodtan.
Az erdõ állatainak figyelõ tekintete elõtt meg is állapodtak a feltételekben.
Másnap kora hajnalban rajthoz álltak, s megkezdõdött a versenyfutás.
A nyúl természet adta gyorsaságában bízva nem erõltette meg magát.
Amikor látta, hogy néhány lépéssel már messze maga mögött hagyta a teknõst,
lelassította lépteit, s gúnyosan elmosolyodott.
- Most aztán jól ,egleckéztetem a nagyszájút ! Az egész erdõ elõtt nevetségessé fog válni !
- gondolta elégedetten a nyúl.
Azzal tüntetõleg leheveredett egy fa alá. Hamarosan el is nyomta az álom.
A teknõs apró lábait kapkodva, kitartóan cammogott. Jól tudta õ, milyen lassú a mozgása,
s azt is, csak a kitartás lehet a fegyvere. Egész álló nap ment és ment. elhaladt az alvó
nyúl mellett, s kifulladva beért a célba - elsõként.

Tanulság: "A kitartás és akarat gyõzedelmeskedik."

Ma azon gondolkodtam, vajon hányan vannak, akik a blog témája iránt érdeklődnek, illetve Magyarországon underground szinten mi a helyzet ezzel a dologgal. Mindig leírom, hogy nem fogok semmit se népszerűsíteni, először is mert semmi szükség rá, azon kívül nem tudom mindenkinek való-e vagy sem.

Mindenesetre én tágabb értelemben próbálom tárgyalni ezt a dolgot, nem feltétlenül egy teakeverék bevitele és hatása szempontjából.

Egyébként meg szerveződget valami, nem lenne rossz egy ilyen közös alkalom néhány emberrel, akiket ez érdekel, de ez nyilván kapcsolatfüggő, szóval van néhány ismerős, akik lelkesek lennének erre, és Gomoa barátommal sokat beszéltünk erről, persze nyilván először is ismerni kellene azokat, akik esetleg jönnének. Vannak jónéhányan!

A terv az egy 2-3 napos hétvége, ilyen lazítós, közös beszélgetős, együtt főzős valami, aminek keretében persze ayahuascáznánk is. És akkor az eléggé mély, tanulságos lehet.

Poén, amit írtam is, hogy én kényszerből kezdtem egyedül. És Gomoa is egyedül csinálja, szóval nem tudom milyen egy olyan élmény amiben több ember is benne van, és hogy miféle kapcsot is von ez. Talán ez a legnagyobb veszélye. Az ayahuasca meztelenné tesz, mintegy megmutat, szóval nem tudom kivel merem ezt. Gomoa az egy más téma, őt nyilván valamennyire ismerem, amennyi idő van, vagy inább nincs elég sokat próbálunk beszélgetni, mindenféléről.

Nagyon más ember mint én, de ez nem is baj. Ő is sokat szenvedett az életében, és....szóval nem egy depressziós típus. Abban az esetben az ayahuasca nem olyan túl jó ötlet egyébként sem. De azért mindenki gyűrődik a maga kis nyomorult életével.

Érdekes, pont vele beszélgettem, hogy mennyire nehéz nekiállni ayahuascázni. Aki nem csinálta, annak persze talán ennek nincs olyan súlya, de aki csinálta legalább egyszer, és basszus, aki többször is, az tudja mennyire kurva nehéz ügy, és mennyivel könnyebb valami olcsóbb megoldás, mondjuk berúgni. Ami amúgy nem rossz, ha EZT akarod. Sőőőt. Hat éve nem iszom alkoholt, és a múlkori 3 sör egész bizsergető volt, de....ha valami helyett történik, az elég nyomorult tud lenni. És akkor nyúzott az ember, és csak eszébe jut az x órás főzés, a rosszullét, meg az egész, és megint csak beadja a derekát, amiről írtam is, az álmommal kapcsolatban. Hogy miként adja be az ember a derekát. És bassza meg, az a vicc, - ahogy szoktam volt mondani,  - hogy ez nem vicc.

"A hazugság nem csak azt mondani, ami nem igaz, hanem hazugság az is, hogy az ember nem mond semmit. Adrienne Rich amerikai költőnő, aki nagyon sokat írt a hazugságról, nagyon tisztán leírja, hogy főleg nők hazudnak úgy, hogy elhallgatnak mindent. A mi kultúránkban erre vannak nevelve a nők. Hogy semmit ne mondjanak, és ők így hazudnak. Ez éppen olyan hazugság, mint ahogy a férfiak hazudnak, akik a nem igazat mondják. Az ember pedig azért hazudik, mert azt hiszi, hogy az ő igazsága nem elég jó annak, akivel beszél.
Azért hazudunk, mert nem hisszük el, hogy az igazat elfogadja a másik. Miért hazudunk? Miért kezdtem én hazudni, amikor gyerek voltam? Azért, mert az anyám olyan zsarnokként tartott engem, bizonyos korlátok között, hogy csak úgy tudtam szabad lenni, hogy hazudtam neki. Legelőször azért hazudtam, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy ő tényleg tudja-e olvasni az én gondolataimat. Mert ő azt hazudta nekem, hogy ő mindig tudja, hogy én mikor hazudok.

Első elemiben levágtam a kislány copfját, aki előttem ült, ez egy kézimunka óra volt. És hát nagy balhé volt az iskolában, de hát ahogy sétáltam haza, gondoltam, hogy legalább otthon nem lesz balhé. Amikor hazaértem, a mamám megkérdezte, hogy na, mi volt az iskolában? Mondom, semmi. Azt mondja, na...? Mutasd az orrodat! Nem tudtam, hogy mi van az orrommal, és akkor úgy megnyomta. És akkor azt mondta, túl puha, túl puha, hazudsz, fiam. Az orrod mindig megmondja nekem, hogy igazat mondasz-e vagy hazudsz. És akkor utáltam az orromat. Persze az igazgató felhívta, és megmondta neki, hogy levágtam a kislány copfját. De ő nem mondta meg nekem az igazat. Aztán később azt mondta, hogy a madarak csiripelték. És akkor utáltam a madarakat. De még tizenöt éves koromban is hazudtam neki, mert tudtam, hogyha megmondom neki az igazat, akkor elvenné a szabadságomat. Aztán, amikor tizenhat-tizenhét éves voltam, azért hazudtam a lányoknak, mert tudtam, hogy azt, amit akartam tőlük, soha nem adnák oda, ha megmondanám az igazat.


Tehát az ember azért hazudik, mert nem hiszi el, hogy a másik elfogadja az ő igazságát. Tehát ha valakivel akarok élni vagy barátot akarok szerezni, valakit, akivel tényleg hosszú időn át együtt akarok lenni, akkor annak nem akarok hazudni. Már így is, ahogy beszélek, abban a pillanatban, amikor rájövök arra, hogy valakinek hazudok, az az ember az ellenségem. Az ember nem hazudik a barátjának. Az lehetne a definíciója a barátnak, hogy a barát az valaki, akinek az ember nem kell, hogy hazudjon. Az igazat megmondani annak, aki az ember ellensége, az hülyeség. Szóval lehet az ellenségnek hazudni. És ha a feleségemnek hazudok, akkor rá kell jönnöm, hogy a feleségem az ellenségem. és akkor meg kell kérdezni magamat, miért élek az ellenségemmel? És szerintem az nagyon érdekes, hogy a nők az elhallgatással hazudnak, a férfiak pedig hamisat mondanak.

Ez egy érdekes különbség."

Nehéz ügy.

Panaszkodik az ember, hogy mások miért nem őszinték.

Én ma azon gondolkodtam, hogy amikor valaki nem őszinte velem, akkor én mit teszek azért, hogy őszinte legyen. Mert ha azt érzi, hogy ha őszinte, akkor abból valami gond lesz, akkor sose lesz őszinte.

Erről akkor ki tehet?

Szeretném megengedni Neked, hogy őszinte legyél velem. De egy emberi kapcsolatban, barátság, család, szerelem, tökmindegy, ez egy kölcsönös dolog, szóval a kérdés csak az hogy ki kezdi.

Aki az intelligensebb. Egyébként.

Szóval megengedem Neked, hogy őszinte legyél velem, és sosem fogsz hátrányos helyzetbe kerülni velem kapcsolatban, ha őszinte vagy, ugyanúgy szeretlek, és ezt nem befolyásolja az,  amit mondasz nekem.

Van azonban egy másik oldala is: Ha azt akarod, hogy megengedjem Neked, hogy őszinte lehess, akkor el kell tudd fogadni, hogy én is az leszek. Az én értelmezésemben ezt jelenti egy valóságos emberi kapcsolat. Megengedjük egymásnak, hogy őszinte lehessen a másik, és véget vetünk a bújkálásnak.

Azt hiszem holnap vagy holnap után feldobok 50 gr mimosát főni.

Rám fér.

A BÉKA

Mély volt a kút, hosszú a kötél, s nehezen forgott a kerék, ha egy-egy teli vödör vizet fölhúz­tak a kútkáváig. Olyan mély volt a kút, hogy a nap se láthatta meg benne fényes arcát, csak sugarai értek le egy darabig a kútgödörbe, s ameddig leértek, füvet sarjasztottak a nedves kövek között.

A kút sötét mélyében lakott egy család a békák nemzetségéből; nem idevaló család, csak bevándorlott: a dédanya, az öreg anyabéka valamikor fejest ugrott a kútba. A kút őslakói, a zöld békák, megbarátkoztak ivadékaival, még a rokonságot is kiderítették, s „a kút vendégei­nek" nevezték el őket. Pedig minden jel arra vallott, hogy a bevándorlottak nem érik be a vendégeskedéssel, véglegesen föl akarják ütni sátorfájukat a kút mélyében, ahol igen jól érezték magukat a szárazföldön - így nevezték a kiugró, nedves köveket.

Az öreg békadédanya egyszer nyakába vette a világot; félig fölhúzatta magát a vizesvödörrel, de már a kút közepe táján olyan vakító világosság volt, hogy belefájdult a szeme; szerencsére még idejében ki tudott ugrani a vödörből. Még így is nagy árat fizetett az utazásért: ugrás közben kificamított a bokáját, s három napig borogatni kellett. A fenti világról így nem szer­zett sok tapasztalatot, de azt tudta, s tudta a családja is, hogy nem a kút az egész világ. Lehet, hogy a dédanya tudott egyet-mást a világról, de ha kérdezték, csak ümmögött-hümmögött, nem felelt, végül már nem is kérdeztek tőle semmit.

- Kövér vagy, buta és fertelmes ábrázatú! - mondták szemébe a hányaveti, fiatal zöld békák. - A porontyaid pedig valamennyien rád ütöttek!

- Lehet - mondta rá a dédanya. - De az egyiknek drágakő van a fejében. A zöld békák maflán bámultak rá, sehogy sem volt ínyükre a felelet. Aztán elfintorították a képüket, és lehúzódtak a kút mélyébe. De az ifjú varangyoknak hízott a májuk attól, amit hallottak. Kényeskedve nyúj­togatták hátsó lábukat mórikálták magukat; mindegyik azt hitte, ő az, aki drágakövet hor­doz a fejében. Egyszer csak elcsöndesedtek, tűnődve hallgattak, s megkérdezték a dédanyjuktól, mire is büszkék, s tulajdonképpen mi a csoda az a drágakő.

- Tündöklő holmi, fejdelemhez illő! - felelte a dédanya. - Olyan szép, hogy el se tudom mondani! Valami, amit magunk gyönyörűségére és irigyeink bosszúságára hordozunk. De többet nem mondok, ne is faggassatok!

- No, nem én hordozom, az biztos! - mondta a legkisebbik békaivadék, aki a legszerényebb volt testvérei között, de a legrútabb is, szegényke. - Éppen nekem jutott volna olyan nagy kincs? Nem is örülnék olyan holminak, ami másoknak bosszúságot szerez! Cseppet se vágyom rá. Én csak arra vágyom, hogy egyszer följuthassak a kút kávájáig, és szétnézhessek a világban. Milyen szép is lehet odafönn!

- Járt utat a járatlanért el ne hagyd! - intette a bölcs dédanya. - Itt a kút mélyén mindenkit ismersz, eligazodsz mindenben, ez az otthonod. A vödörtől pedig őrizkedjél, mert agyon­nyomhat. S ha még ép bőrrel kerülnél is bele, kieshetsz belőle, és összetöröd minden csonto­dat. Bizony, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, aki egy bokaficam árán szabadultam meg a vödörből.

- Ümm! - ümmögte a kisvarangy, s ez úgy hangzott, mintha magunkfajta azt mondaná: - Ühüm!

De csak nem ment ki a fejéből: milyen jó is lenne kipislantani a világba, milyen szép lehet odafönn a zöld fű! Másnap reggel aztán, amikor a vödröt lebocsátották a kútba, a kisvarangy egész testében megremegett, izgatottan várta, hogy a vödör telemerüljön vízzel; akkor nagy elhatározással beleugrott, meglapult az aljában, és fölhúzatta magát.

- Hű, az ördög! - mérgelődött a kertészlegény, amikor kiöntötte a vizet, és megpillantotta a lapuló varangyot. - Ilyen csúf békát legcsúfabb álmomban se láttam! - Utána hajította a facipő­jét, s hajszál híja, hogy az ifjú varangy ott nem lelte halálát, de szerencsésen megmenekült, beugrott egy csalánbokor sűrűjébe. Amikor kifújta magát, fölnézett: a széles csalánleveleken átsütött a nap, s a kis varangyos béka úgy érezte magát, mint mi a rengeteg erdőben, ahol a lombok résein átszűrődik a napsugár.

- De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a kútban! - állapította meg a béka. - Szívesen itt tölteném akár az egész életemet. - Csöndesen feküdt egy-két órát, elgyönyörködött a csalán­erdőben. De aztán továbbűzte a kíváncsiság.

- Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatok meg itt, ha már idáig eljutottam!

Azzal nekiveselkedett, és fürgén továbbindult; talpalt, ahogy csak inai bírták. Egyszer csak kiért az országútra, ahol jól megizzasztotta a nap, s fehérre lisztezte a fölverődő por.

- Ez aztán a szárazföld, nem a kút nedves kövei! - mondta elégedetten a kisvarangy. - Szinte sok is már a jóból.

Megérkezett az árokszélre, ahol nefelejcs meg gólyahír virágzott, azon túl bodza- meg gala­gonya­sövény illatozott - micsoda pompa! Lepke csapongott a virágok fölött, s a kisvarangy azt is virágnak nézte, szárnyra kapott virágnak.

- Ó, ha én is szárnyra kelhetnék! - áhítozott a kisbéka. - Ümm, de gyönyörű is ez a világ!

Nyolc napot és nyolc éjszakát töltött csendes gyönyörködéssel az árok partján. Élelemre nem volt gondja, került, amennyi kellett.

A kilencedik napon aztán azt mondta magában: „Tovább, tovább!" És útra kelt.

De találhatott-e szebbet a virágos árokpartnál? Legföljebb egy társat, egy kisvarangyot, vagy néhány jókedvű zöld békát. Egy éjszaka ismerős hangokat hallott a távolból - azt sejtette belőle, hogy valahol a környéken atyafiai tanyáznak.

- Ó, de szép az élet! De szép elhagyni a sötét kutat, csalánerdőben pihenni, forró porban vándo­rolni, virágos árokparton elmélkedni! De csak tovább, tovább! Egy kisvarangy, vagy legalább égy zöld béka hiányzik az igazi boldogságomhoz! A természet szépségei egymaguk­ban nem boldogítanak. - És megint fölkötötte az útilaput, s ment tovább.

Tocsogós rétre ért, egy nádas övezte tó partjára. Nem sokáig gondolkozott, fejest ugrott a tóba.

- Attól tartunk, bőrig ázik itt nálunk - mondták a tóban tanyázó békaatyafiak. - De, persze szívesen látjuk, mondanunk se kell - udvariaskodtak. - Kegyed ifjú vagy hajadon? De hiszen mindegy, akár ez, akár az: isten hozta minálunk!

És mindjárt meg is hívták az esti családi hangversenyükre. Ismerjük jól a békacsaládok esti hangversenyeit: megható buzgalommal fújják egyhangú kardalukat a vékony kis hangok. A hangverseny szünetében nem szolgáltak fel frissítőket, de ital volt bőven, kiihatták volna, ha kedvük tartja, akár az egész tavat.

- Ég áldjon benneteket! Továbbmegyek! - búcsúzott tőlük egy-két nap múlva a kisvarangy. Nem volt maradása: mindig a szebbet, mindig a jobbat kereste, mindig más vidékre húzta a szíve.

Látta a fehéren sziporkázó csillagokat, látta a halvány sugarú újholdat, a felkelő napot.

- Még mindig a kút mélyén vagyok, csak egy sokkal nagyobb kút mélyén - mondta a kis varan­gyos béka. - Még magasabbra kívánkozom! Addig nem lesz nyugtom! - És amikor telőben volt a hold, azt gondolta szegényke: „Hátha ez is egy vödör, amit leeresztenek a földre, hátha ebbe kell beleugranom, hogy még magasabbra érjek. Vagy az a másik volna a vödör, amit napnak neveznek? Milyen nagy és fényes, ez valamennyiünket föl tudna húzni a magasba. Csak el ne szalasszam az alkalmat, amikor beleugorhatok! Ó, micsoda fényességet érzek a fejemben! Azt hiszem, a drágakő sem áraszt ennyi fényt! De az én fejemben nemigen lehet drágakő, nem is bánom: csak fel, fel a magasba, a fénybe! Bízom az erőmben, mégis félek egy kicsit: nagy fába vágom a fejszémet, de fő a bátorság! Előre, tovább! Egyenest az országútra!"

Nekivágott hát az útnak; serényen bandukolt, ahogy csak telt a maga fajtájától.

Hamarosan kiért az országútra, amelynek két szélét emberek házai népesítettek be, s kertek zöldelltek közöttük, virágoskertek, veteményeskertek.

Egy káposztaágyás szélén megpihent, kicsit kifújta magát és körülnézett.

- De sokféle teremtmény él a föld hátán, s én még a nevüket se hallottam! Milyen nagy és milyen gazdag a világ! Bizony, körül kell néznem egy kicsit, nem vesztegelhetek egy helyben! - És egy-két ugrással egy nagy káposztafej árnyékában termett. - Ó de gyönyörű zöld itt minden!

- Felesleges mondania, nagyon jól tudom! - szólalt meg a feje fölött egy káposztahernyó. - Az én káposztalevelem a legnagyobb messze vidéken. Igaz, hogy a világ túlsó felét eltakarja előlem, de nekem úgyis jobban tetszik az innenső fele.

- Kot, kot, kot! - hallatszott egyszer csak a közelükben. Tyúkok érkeztek a káposztaágyáshoz. Tipegtek, kapirgáltak, mert éppen ebéd ideje volt. Az egyik tyúknak jó szeme volt: meglátta a hernyót, s odavágott hozzá a csőrével; a hernyó leesett a földre, ott kunkorgott, nyújtózkodott kétségbeesetten. A tyúk jól szemügyre vette, először az egyik szemével, aztán a másikkal, mert elképzelni se tudta, mitől mozoghat.

- Ellenem semmi rosszat nem forral - nyugodott meg aztán, és már vágta volna szét a csőrével. De a varangy fogta magát, s hirtelen a tyúk elé ugrott. - Szövetségese is van! - vette fontolóra a tyúk. - Lám, hogy támogatják egymást a rút férgei! - Gondolt egyet, és faképnél hagyta őket. - Bánom is én! - vigasztalta magát. - Úgyse lett volna elég a fél fogamra se! - Így vélekedtek a társai is, és nyomban odébbálltak.

- Ügyes voltam! - dicsérte magát a káposztahernyó. - Legfontosabb a lélekjelenlét. No de most jön a neheze: fölmászni a levelemre! Hol is van a birtokom?

A kisvarangy sajnálgatta, együtt sopánkodott vele. Örült, hogy szolgálatot tehetett neki, amikor fertelmes ábrázatával elriasztotta mellőle a tyúkot, s ezt meg is mondta.

- Hogy érti ezt? - nézett rá méltatlankodva a hernyó. - Az ügyességem mentett meg, a lélek­jelenlétem! Bár ami azt illeti, ön eléggé kellemetlen látvány, de hát nem ennek köszönhetem az életemet. De most már szeretnék zavartalanul pihenni a birtokomon! Érzem már a levelem illatát! Lám, itthon is vagyok! Nincs nagyszerűbb dolog, mintha saját birtoka van az embernek! No de feljebb kell kerülnöm.

„Feljebb, úgy bizony! - gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. - Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől." - Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.

A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.

„Ó, milyen magasan laknak! - gondolta vágyakozva a kisvarangy. - Ha én oda fölkerülhet­nék!"

A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.

- Oda nézz, ott lapul egy varangy! - kiáltott fel a természetbúvár. - Szép példány, ezt spirituszba teszem!

- Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! - kérte a költő.

- De amikor ez olyan csodálatosan rút! - mondta a társa.

- Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.

- Drágakövet? - ámult el a természetbúvár. - No te aztán jól tudod a természetrajzot!

- Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb isten­teremt­ménye, drágakövet hordoz a fejében.

A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.

- Lám, ők is a drágakőről beszéltek - tűnődött el. - Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.

A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.

- Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! - kezdte előadását. - Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!

- Megkapó beszéd volt! - lelkesedett a kisvarangy. - Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! - kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.

A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyip­tomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.

- El kell jutnom oda! - mondta sóvárogva. - Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meg­hálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!

Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.

Még végig se gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, - de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.

- Kvak! Jaj!

A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?

Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?

Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólya­család hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan meg­találja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!

És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!

Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.

"Sok vallásban, amikor az Istenről beszélnek, akkor a "via negativa"-val határozzák meg az Istent. A "via negativa" az, hogy amit az Istenről el tudsz mondani, az nem az Isten. Az Isten mindig más, mint amit el lehet mondani róla. Tehát a nyelv, a logosz túl kicsi arra, hogy az Isten beleférjen. És ez talán az egyetlen definíciója az Istennek. Hogy az Isten az, hogyha bármit mondasz róla, akkor nem az. Szerintem egy pszichoterapeutának pontosan így kell minden egyénnel foglalkoznia, aki bejön a szobájába. Mert mindegyikünk annyira más, mint ahogyan az Isten más. Tehát amit én valakiről el tudnék mondani, aki bejön a szobámba, az az ember nem az. Az több, az más. Ha egy afrikai nővel állnék szembe, azért, mert ő nő és azért, mert afrikai, akkor méginkább úgy becsülném, hogy ő más, és nagyon vigyáznék arra, hogy a saját értékeimet és gondolatvilágomat ne vetítsem rá. De ha pl. egy magyar származású, majdnem ugyanolyan idős férfival beszélgetnék, mint én vagyok, akkor lehet, hogy elfelejteném őt, és azt mondanám, hogy ez tulajdonképpen olyan ember, mint én. És akkor azt hinném, hogy ettől az embertől nem kéne megtanulnom, hogy ki is ő. De azt alá kell húznom, és nagyon komolyan kell venni, hogy nem lehet előre elképzelni, hogy egy másik ember pontosan ugyanúgy hallja, amit én mondok, mint te. Mert egyikünk sem ismeri és soha nem fogja megismerni a másik ember belső világát. Tehát amit tudunk, az lehet, hogy mindenkinek más, és arról nagyon nehéz beszélni.

Lehet, hogy vannak itt közületek olyanok, akik most aurát látnak körülöttem, de titokban tartják, mert ha megmondanák valakinek, akkor azt hinnék, hogy hülye vagy őrült. Dehát kit érdekel az, hogy te látsz-e aurát vagy nem? Hogyha az intuíciódat használod arra, hogy megérezd, hogy én ki vagyok, akkor te azt használod. Ha az aura-látásodat használod, akkor azt használod. De hogy ki honnan tud valamit, ahhoz senkinek semmi köze sincs. De a pszichiátria nem így véli. A pszichiátria azt mondja, ha nem olyanok az élményeid, ahogy ő hiszi, hogy kéne lennie, akkor olyanok, mint a rendőrök, jönnek és olyanná csinálják, mint ahogy kell lennie. Tehát a pszichoterápia, ahogyan én nézem ezt a mesterséget, az, ahogy állandóan tanulok, és aki bejön a szobámba, az lesz a tanárom, és én leszek az ő tanulója. Az én dolgom az, hogy megtanuljam az ő nyelvét, hogy milyen az ő világa, megtanuljam azt, hogy ki ő.

De addigra, mire az emberek az én szobámba kerülnek, már megtanulják, hogy ne is legyen reményük rá, hogy valakit is megtanítsanak önmagukról. Addigra már rájöttek, hogy a szüleiket soha nem érdekelte, hogy ők kik, a szüleik csak mondták nekik, hogy kinek kell lenniük. De a szüleiket nem érdekelte az, hogy ők kik. Tehát azt is lehetne mondani, hogy az, aki páciens lesz a terápiában, az épp egy olyan ember, akinek a szülei a legrosszabb diákok voltak. Akiket egyáltalán nem érdekelte az, hogy kik a gyerekeik. Tehát a terápia az is lehet, hogy végre valaki meg tud tanítani valakit arra, hogy ő kicsoda.

Nagyon gyakran a terapeuta az első ember, aki valóban odafigyel a páciensre, az egész életében. Először valaki komolyan veszi őt. Hogyha traumáról beszélünk, hogy mi is az, hogyan sérülünk meg lelkileg, akkor akár azért mert megvertek, akár mert szexuálisan kihasznált valaki minket gyerekkorunkban, akinek nem lett volna szabad, akármi történt, akár elhagytak, azt mind egyetlen traumára lehet visszavezetni, amikor nem vettek minket komolyan.

És ha elmész egy pszichiáterhez, aki tíz perc alatt felír neked egy orvosságot, akkor még egy embert találtál, aki nem vesz téged komolyan. Tehát hol a gyógyítás?"

Reggel öt fele felébredtem életem szerelmével az oldalamon, és rájöttünk, hogy nincs itthon csoki, és ez igazán igazságtalan dolog a sorstól!:)

Visszafeküdtünk, és akkor volt egy különös álmom. Nem tudom szerepet játszik-e az álmom milyenségében a beszélgetésem Vele, amikor is mesélt a környezetében valamiről. Arról volt szó, hogy senki se akarja azt, hogy önmaga legyen, azok se akik úgymond szeretik, és hogy mennyire tud ez a "szeretettel" kényszerített szerep fájni.

Valahol a Duna-parton ayahuascáztam, és amikor nagyjából magamhoz tértem, és már tudtam járni, akkor egy üvegbe eldugtam a maradékot, hogy sétálok egyet, míg ezt a nehéz utat tovább mélyítem. Mire visszaértem természetesen sehol nem volt, viszont összeakadtam emberekkel. Nem ilyen mátrixos ügynökök voltak, mert azok szerintem kicsit viccesre sikeredtek, hanem hasonló, de jóval ijesztőbb karakterek hada.

Elfogtak, jól megvertek, elvittek egy helyre, ilyen padlásszerűségre, és oda bezártak. Persze megpróbáltam szökni, amikor is újra bántottak és beadtak egy injekciót amitől elaludtam, de valamiért tudtam, hogy kevesebb ideig aludtam, mint tervezték, és mialatt öntudatlan voltam, egyfajta "ayahuasca álmot" láttam. Erről a jelenségről még írok...

Felébredtem, és akkor rájöttem, hogy fogvatartanak egy helyen, elkezdtem nézelődni, és egy paneltömbbe ágyazott high-tech helyet láttam, nem is igazán labor volt, inkább valami labor plusz élettér félét, kicsit x-meneset. Az ajtó valamiért akkor már nyitva volt, de tudtam, hogy nagyon figyelnek. Érdekes módon nem kamerák voltak hanem emberek. Többször kintebb és kintebb merészkedtem, hogy felmérjem a szökési lehetőségeket. Egyszer meg is próbáltam, és akkor kaptam egy nagy injekciót, olyat ami egy fúró és egy tű keveréke volt, de akkor már kedvesebb személyzet volt, igazából szimpatikus emberek. Egy ötven körüli hölgy adta be, mondta,hogy ne nagyon ugráljak mert "jönni fognak" és az nem lesz olyan jó, de különben is nézzek szét, nem olyan rossz ez, végül is az új otthonomról berszélünk.

Aztán volt még egy szökési kísérletem, amikor megint megvertek, és még nagyobb injekcióval altattak el, de megint csak az "ayahuasca álom" jött, és még riadtabbá tett.

Akkor már kimondottan jó emberek közt voltam, az ápolók is kedvesek votak, és a hely se volt rossz, sőt igazából rájöttem egy ponton, hogy nem az én kis szakadt ruháim vannak rajtam, hanem egyfajta egyenruha, de tetszett. Nem olyan volt, mint a durvábbik személyzeté, de kicsit uniformis jellegű, megint csak némi x-men ízzel (Nagyon szeretem egyébként!) És akkor már habár féltem ezektől a durva őröktől és a fel-feltűnő nagyobb és ijesztőbb vezetőktől, de kezdtem ellenni. Azért néha belázadtam, akkor jobban teletömtek, de megint csak az aya dolgozott a gyógyszer helyett, és éreztem hogy azért valami nem kerek. De azért egyre jobban elvoltam.

Aztán valakinél volt telefon,és nem tudom honnan jött, de jöttek újabb és újabb bentlakók, és az egyiknek, akinek volt ez a telefonja, annak a számaiból válogattak, és azokat kapták el. Nálam maradt az enyém is, de nem működött, pedig akartam a barátnőmet hívni, hogy kicsit gáz van, de megoldom, csak legyen óvatos.

Aztán megláttam a becenevét a telefonban és akkor már nagyon rettegtem újra, pedig kezdtem megszokni a helyet és a helyzetet.

Azt tudtam, hogy a számokat valamiért nem lehet kitörölni, és hogy név alapján keresnek, szóval megpróbáltam átírni a nevet, de nem ment, és a durvább őrök el is kaptak, én meg mivel már ismertem a pályát, elkezdtem menekülni.

Amit elfelejtettem leírni, a kezelések különböző stádiumaiban élők különböző szinteken voltak, és minél régebbi volt valaki, annál magasabb emeleten volt. Szóval elvoltam én már ott, sőt kaptam egy-két kisebb besegíteni valót, és jól elvoltam, de amikor megláttam a nevet a telefonban....

Szóval futottam, és akkor megláttam az én társamat az első emeleten, mert már ő is "meg volt", és túl volt az első kezelésen, és kába volt, de valahogy elkaptam, felnyaláboltam, és elkezdtünk menekülni.

Nem vagyok egy nagy álom-megfejtő, és nem tudom hányan nézik az oldalamat, de azért kíváncsi lennék kinek mi jött le. Addig meg gondolkodok magam is. :)

Amennyiben ayahuascázni szeretnél praktikus ha találsz valakit, aki képben van. Nem kell, hogy sámánjelmezben legyen, csak ismerjen és bízni tudj benne.

Sose főzz küszöbadagot, és készülj fel arra, hogy beengedhess a lelkedbe valami különlegeset.

Pihenj utána, hagyj időt feldolgozni, és aztán... ami a legfontosabb: vedd észre az életedben, amikor jelen van, és beszél hozzád, tanít.

Nehéz dolog ez, de megéri.

Azt hiszem hamarosan nekem is szükségem lesz egy újabb főzetre.

"Az első dolog tehát, amit az embernek az életében tennie kell, az az, hogy lelassul. Aki lassan megy, az nem lesz agresszív. Csak azok agresszívek, akik sietnek. Az LSD lelassítja az embert, olyan szünetet iktat be, amely alatt egy napig, vagy két napig semmit nem kell tenni, sőt nem is lehet. Az ember érintkezésbe lép önmagával, körülnéz, megvizsgálja melyek a vágyai, az ellenállásai, mitől fél, mi történt az életében eddig, és hogy milyen jelentőséget tulajdonított azoknak a dolgoknak, amik történtek vele. Amikor az ember körbe-körbe megy az életében, és semmi nem változik, az a szokás. Amikor az ember LSD-t vesz be, akkor minden szokás megszűnik. Azért ijednek meg az emberek, amikor LSD-rőt beszélnek nekik vagy LSD-t vesznek be, mert LSD hatása alatt egyszerűen nincs több szokás. Mindent elfelejt az ember, amit addig megtanult.

Úgy nézi a világot, mintha először látná, Nagyon gyakran előfordul, hogy az első pár órában, amikor LSD-t vesz be az ember, akkor nem tud beszélni. A kapcsolat a verbális féltekével megszűnik, az ember csak a másik féltekéjével van kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy úgy látja az ember a világot, mint ahogy valószínűleg egy újszülött láthatja. Egy újszülött egészen másképp látja a világot, mint egy olyasvalaki, akinek szavai vannak.

Az utóbbi fel tudja darabolni a világot, és abban a pillanatban, amikor ránéz például egy krétára, akkor azt mondja, hogy az kréta. Amikor azt mondod, hogy kréta, akkor már mindenfélét tudsz róla, anélkül, hogy megvizsgáltad volna. Egy újszülött, aki nem tudja, hogy ez kréta s odaadod neki, egyből a szájába tenné – mondjuk egy két hónapos – nagyon megvizsgálná, hogy az a tárgy mit jelent az érintés számára, mit a tapintás számára, milyen a szaga, mit csinál az ember szájában. Pontosan ugyanez történik, amikor az ember LSD-t vesz be. Minden új. Nincs asztal, helyette azonban van egy kemény lapú valami. Nincs másik ember, csak energiák vannak."

Ma majdnem hazudtam az én Istennőmnek.

De szerencsém volt! Rajtakaptam magamat! :)

Aztán egy pillanat alatt korrigáltam. Igazából féltem, ha megmondom az igazat, akkor meg fog engem szégyeníteni. Aztán rájöttem és korrigáltam. És éreztem, hogy egy cseppnyivel több szabadságom van. Nem sok. De nem is kevés!

Viszont egy hét után ki kellett a hűtőből dobjam az egy pohárnyi ayahuascát. Nem tudom van-e tudományos alapja, de azt vettem észre, hogy nem jó tartogatni, mert mint ha nem lenne olyan hatása.

A másik:

Ha valaki minden lebeszélés után ayahuascát akar inni, fontos! Nagyon-nagyon rossz íze van. És ez egyáltalán nem vicc. Van akiből csak a kóstolás miatt kijön. Igazából az életemben nem ittam ennyire rossz ízű dolgot. De ha a főzés után picit behűti az ember. Na nem hidegre, csak amolyan szobahőmérsékletűre, akkor lényegesen elviselhetőbb az íze.

Visszatérve az előzőre, nagyon szar dolog félni. Márpedig amikor az ember kamuzik, hát ez nagyjából napi 1.000.000 alkalom önmagunknak és a fele másnak, akkor az ha nem is tűnik fel, de rohadtul fáj a léleknek. Talán ez a lelkiismeret, én nem tudom. Namost ayahuasca után ez még sokkal jobban fáj. Igazából a mindennapokban dolgozik az ayahuasca, ahogy azt többször írtam is. És addig kínozza az embert, amíg meg nem törik, és nem akar változni. Ezért ajánlatos dolog annak kérni ezt a fajta segítságet, aki el is akarja fogadni, és az, hogy elfogad az ember valamit, az az én olvasatomban, hogy a következményeket is elfogadja, ami a döntésével jár.

Ma rájöttem arra, hogy az ayahuasca nem feltétlenül segítség az életben. Nem, nem valami rossz élmény.                                                                  

Már csak azért sem, mert egy szempontból minden ayahuasca élmény az. A rosszullét, a hányás, szóval nem olcsó a dolog. Nehéz jól megfőzni....még nehezebb jól beosztani, adagolni, mert ha ezek nincsenek meg, attól még a rosszullét ugyanúgy kínoz, csak "kárpótlás" nélkül.

De a kérdés nem egy Dél-amerikai teától dől el, hanem egy határozott igentől avagy egy határozott nemtől az Élet bizonyos szempontból marhára egyszerű dolgaiban. Ami nagyon nagy dolog, és ami miatt ez a dolog témája lehet egy ilyen blognak, hogy HA MÁR DÖNTÖTT az ember, AKKOR tud ez segíteni, nem is keveset, de ez se a mindenható éden. Pedig de jó lenne! De nagy ára van ám a dolgoknak, ez nem az csak hogy megfőzök mittudomén 18 gr mimosát és 5 gr harmalát, és őszinte leszek, és minden jó.

Először is ez a küszöbdózis, amit nem érdemes karcolgatni alulról mert gyors csalódást okoz, másrészt nem mindegy mivel áll neki az ember. És mivel AZ, amivel nekiállsz a dolognak, az benned van, ezért felmerül a kérdés:

Kell-e az ayahuasca?

És erre a válasz egy biztos, határozott NEM.

Ez nem KELL, ez JÓ, ez HASZNOS, de nem ettől változik a dolog.

Kell az a betonbiztos vágy az életben, hogy az igennél igent mondjak, a nemnél pedig nemet....

Ha pedig találsz valakit, vagy valamit, ami emlékeztet téged a mindennapokban, hogy hé, most basztad át magadat, akkor szerencsés vagy.

"Mi a haszna a szégyennek? Szeintem semmi. Ezen már sokat gondolkodtam. Jó az a pillanat, amikor valaki elér oda, hogy elhatározza, nem engedi meg, hogy bárki megszégyenítse. Szerintem nincs rá szükség. Még akkor sem, ha az illető megölt valakit. Szerintem senkinek sincs joga, hogy mást megszégyenítsen. Esetleg azt kérdezhetné valaki, hogy  "Hát mit tettél?!" És akkor bűntudatot éreznék. Az angol szó erre "guilt". A "guilt" bűntudat, akkor érzem, ha valami rosszat tettem, és azon gondolkozok, hogy most mit csináljak.

Ha bűnösnek érzem magam, vagy bűntudatom van, azon lehet valamit javítani. Akkor azt mondom, hogy jajj, ezt soha többé nem teszem, és azon töprengek, mit tehetek, hogy valahogy rendbe hozzam a kárt, amit okoztam. Tehát, ha az embernek bűntudata van, akkor arra fókuszál, hogy ezt ne tegye meg még egyszer. Ha például beszélek ehhez az emberhez, annak ellenére, amit tett, még mindig tiszteletben tartom, hiszen ő is ember, és ember marad, bármit is tett.

Ha azt mondom neked, hogy "Szégyelld magad!", hogy "Milyen ember vagy?!", hogy "Ki vagy Te , hogy ezt csináltad?!", vagyis arról beszélek, hogy amit csináltál azt jelenti, hogy ha te egy barom vagy, te egy hülye vagy, akkor megszégyenítelek. Szerintem senkinek nincs joga erre....."

Azt hiszem azért egy igazán jó sorsom van, csak hogy valamit írjak személyesen magamról. Aztán persze minden írásom nagyon személyes itt, csak legfeljebb másképpen az. Ami itt úgymond a fő téma, az egy olyan tevékenység, amivel az ember meztelenre vetkőzteti a lelkét, és mi személyesebb ennél? Ugyanakkor meg egy szempontból én nem AZ ayahuasca olalat akarom megírni, hanem írni emberekről, az életről, a "dolgokról" és arról, hogy ha az ember valami igazira vágyik, akkor az egy kurva nehéz dolog lesz, mert naponta több milió lehetősége van arra hogy üzletet kössön magával. És ebben a dologban, ez ellen tud segíteni az aya. Semmit nem old meg. Viszont sokat segíthet, és segít is, megfelelő hozzáállás esetén. A lényeg azonban az egész élet.

Vágyom egy valódi Életre.

...meghatározó ayahuasca élményemről mesélek egy kicsit, ami arról fog szólni mit érdemes elhinni elsőre és mit nem.

A válasz nem lesz túl nehéz! :)

Kb. 30 gr mimosa és 10 gr harmala elfogyasztása után elkezdett izzani a szoba, megelevenedett egy tárgy és elkezdett beszélni, tanítani, és ami a döbbenetes, én nem tudom ki vagy mi volt, vagy csak én csapom be magamat (remélem nem), de olyan dolgokat hallottam, amikből a mai napig élek.

Aztán jött egy pont, amikor elkezdett a harmala újabb dolgokat "kihozni" a DMT-ből, és akkor elkezdtek gyorsulni a gondolataim, és kicsit olyan volt, mint egy zsúfolt utcát felülről nézni.

Ami az érdekes volt, hogy pár másodpercenként csapongtak a gondolataim, de minden egyes pár másodperc azonnal egy egész életnyi dolgot hordozott, azaz mintha 3 mp-es élettörténeteket néznék, lehetséges változatokat az életemből, és mindegyiknél adott volt a forgatókönyv az elejétől a végéig.

Kicsit féltem, hogy nem találok vissza "abba" a valóságba, ahonnan indultam, de nem volt túl kellemetlen. Annyira emlékeztem a "honnan"-nal kapcsolatban, hogy délután elmentem az ayahuascáért G-hez, és akkor a tea.

Nagyon Mátrix hangulata volt a dolognak, és végig azon gondolkodtam, hogy annyi evidencia van az életünkben. Ezeket többnyire nem mi állítjuk fel, hanem kapjuk, és hogy vajon mi az igazság. Mert amikor jött egy gondolatom, egy egész életnyi leosztott szerep, mondhatni forgatókönyv jött vele együtt, és mindegyik pont olyan valóságos volt, mint az összes többi.

Nos,melyik valóság az igazi?

Mert amiben élsz, amikor elmondják, hogy ki vagy, és hogy kinek kell lenned, az legalább annyira élethű, mint amikor jött az ayahuasca hatására egy gondolatom, és hozzá egy tökéletesen raconális egész élet. Ami a fő tanulsága lehet a dolgoknak, az az, hogy mindig vissza kell kérdezni: biztos? Ez biztos én vagyok? Ezt biztos? Biztos ezt akarom? EZT biztosan én akarom.

Azt mondhatnád: minek ehhez ayahuasca?

És igazad is van. Félig.

Met ha idáig eljutsz, akkor tényleg felesleges, de én egyenlőre szenvedő embereket látok többet, akiknek van egy jó életük, de amikor valaki eléjük áll, és a legnagyobb szeretettel megkérdezi tőlük, hogy: "Mondd, szerinted hányszor hazudsz magadnak egy nap?" és őszintén válaszolnak, akkor azt mondják: "Csak egyszer.

Reggeltől estig."

Na erről van itt szó....