Fura egy érzés biztonságot érezni.
Illetve a faszom tudja, sose éreztem. Néha egy kicsit nyilván, de...mindig van valami, és egy ponton túl már úgy van vele az ember, hogy semmit nem hisz el, és mindenben kételkedik, abban is ami szép, ami jó, ami igazi. Mindig jön valami kis dolog, amivel a biztosnak hallucinált dolgok lábain egy végiggördülő keserű izzadtságcseppel újra remegni kezdenek, és újra azon gondolkodik az ember: vajon mit akarok én még elhinni.
Vagy mit tudok.
Én ezzel úgy vagyok, hogy minél nehezebb az életem, annál jobban szeretem, szóval nem akarom engedni, hogy csalódások bármi ellen hangolják az érzelmeimet. Főleg, hogy olyan sok dolog, amiket rossz eseménynek éltem meg, utólag nyertek értelmet.
De szar érzés, amikor az ember leke egy fekélyes gyomorrá változik, amibe épp most hánytak egy marék jófajta indiai chilit. És nincs kinek elmondani, mert akiket érint csak azt mondanák: óó, te nem bízol bennem, te nem hiszel bennem. És pont nem erről van szó.
Szeretek élni.
De kurva nehéz.
Először az életben találkoztam valakivel, akinek hiszek.
Szerintem gazdag vagyok.
