"Tudod nem lenne szabad egyedül hagyjanak ez emberek egy gyereket soha, egy olyan kicsike leánykát, olyan árva-egyedül fönn az erdők közt soha. Nem azért mert valami baj érheti. Nem. S nem azért, mert árt neki az egyedüllét. Nem azért. Az egyedüllét nem árt senkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Nem azért. Hanem mert az embereket, a többit, érted, Iván. A többit elrontotta már az, hogy nem voltak egyedül soha. Hogy nem voltak eleget egyedül és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, melyeket az erdő meg az egyedül lét tanít. Hanem megteltek so másféle dologgal., hazugságokkal, amiket egymásnak össze hazudtak, félelmekkel, amikkel egymást riasztgatták, és megteltek valami rosszasággal, ami a szemükre borult, mint egy hályog, és csak azon keresztül tudják látni a világot és a többi dolgokat. "
„Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belõle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül.
Mert az élet értelme a szép.
És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebbõl? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dõl. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.”
