ayahuascareality

Indul a MAPS kutatás

Néhány hónappal ezelőtt a kanadai Egészségügyi Minisztérium, a Health Canada, is megadta az engedélyt annak a kutatásnak az elindítására, amelyet a MAPS (Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies) kezdeményezett azt követően, hogy az USA-ban lezárult ugyanennek a kutatásnak az első két éves periódusa. A kutatás célja, hogy megtudjuk, hogy a pszichoterápiában az MDMA használata milyen eredményekkel járhat. A kutatás keretében tizenkét PTSD-vel (Post Traumatic Stress Disorder) diagnosztizált páciensből hat, a kutatási időszak alatt három alkalommal MDMA-t kap, míg a másik hat, ugyanekkor, minimális MDMA-t tartalmazó placebót. A tizenkét pácienst a jelentkezőkből tesztek segítségével választjuk ki, az állapotukban bekövetkező változást is folyamatosan ellenőrizzük, mérjük tesztek segítségével. Ezzel egy időben indul Svájcban, Izraelben és Jordániában ugyanez a kísérletsorozat. A MAPS a kanadai program levezénylésére engem kért fel, így Ingrid Pacey pszichiáterrel 2009 májusában elkezdtük az előkészületeket. Kanadában negyven éve nem engedélyeztek ilyen kutatásokat, így a mostani lehetőség óriási jelentőségű az egész pszichológiai, pszichoterápiai, pszichiátriai szakma számára.

Hogy mindez mit jelent, mik a tudományos kutatás előzményei és, hogy jómagam, mit várok ettől a kutatástól- ebben a blogbejegyzésben erről fogok írni kicsit.

Mindenek előtt azonban szeretnék leszögezni egy nagyon fontos dolgot.

Az MDMA és az egyéb empatogén vagy pszichedelikus szerek nagyon veszélyesek és ártalmasak lehetnek szakértő felügyelet nélkül. Az engedélyezett pszichoterápiás alkalmazásuk lehetősége egyben azt is jelenti, hogy a páciens, a környezet és a terapeuta hármasa, vagy más néven a set és a setting (a körülmények és a gondolatok arról, hogy mi is a célja az együttlétnek) alapvetően meghatározzák azt a hatást, amit ezek a szerek kiváltanak. Megfelelő, tudományosan és tapasztalatokkal megalapozott set és setting nélkül a pszichedelikus szerekre mindaz igazzá válhat, amit az ezektől rettegők közhely szinten hangoztatnak. Mindenkit óvok tehát attól, hogy ezeket a szereket kellően megalapozott tudományos ismeretek nélkül, kíváncsiságból, kísérletezgetés vagy szórakozás céljára, hozzáértő felügyelet nélkül használja, mert ennek súlyos, egész életére kiható következményei lehetnek.

Lássuk hát, mivel is van dolgunk.

A New York Times magazinban néhány éve megjelent egy hosszú, részletes cikk Dr. Ecstasy-ról,[1] Alexander Shulginról, aki akkoriban ünnepelte a 84. születésnapját. Alexander Shulgin egymaga 200 pszichedelikus összetevőt talált fel, többek között 1976-ban az MDMA-t, az Ádám-ot, más néven az ecstasy-t. A szer terápiás alkalmazását hamarosan megkezdték. Az állatokon végzett kísérletek azonban esetleges hosszú távú neurotoxikus hatásaira derítettek fényt (Schmidt és mtsai 1986; Stone és mtsai 1986), ezzel érvelve 1986 novemberében az FDA (Food and Drug Administration, Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerhatóság) az illegális, gyógyászati felhasználással nem rendelkező kábítószerek közé sorolta.[2] Az ecstasy azonban kétes karrierjét igazán a betiltását követően kezdte meg. Mivel rendkívül egyszerű az előállítása, hamar megkezdődött illegális tömegtermelése és fogyasztása partydrogként. Még egyszer ismétlem, hogy az MDMA veszélyes, nem játék, agytalan és hozzáértés nélküli használata súlyos következményekkel járhat.

Mire lehetnek akkor használhatóak az empatogén és pszichedelikus szerek a terápiában? Miért fontos és érdemes újraindítani a húsz éve megszakadt kísérleteket?

Az angol „psychedelic” kifejezést Humphry Osmond, egy brit pszichiáter alkotta meg az 50-es évek végén, az „elmét megmutató” szótőből. Shulgin éppen egy empatogén (fokozott empátiát stimuláló) szert keresett amikor rábukkant az MDMA-ra, direkt olyan páciensek számára akik túl bezárkózottak, védettek, elkülönültek voltak, akik nem tudtak nyílt-szívü kapcsolatba lépni a terapeutájukkal. Szerintem az empatogén szerek is pszichedelikumok, ezért a továbbiakban ezt, az ismertebb kifejezést fogjuk használni.
Az afrikai iboga szertartáshoz vagy a Navajo peyote rituáléhoz hasonlóan a kémiai szerekkel elért alternatív tudatállapotokban zajló szeánszok a történelmi előtti időkre vezethetők vissza. A pszichedelikus anyagok használata mindig valamiféle szertartás részeként a sámán, a főpap, a törzsfőnök felügyeletével történt. A szent szerek hétköznapi, vezető nélküli használatát szinte minden kultúra tiltotta minden időben.

Mire használták elődeink a pszichedelikumokat és mire használhatjuk őket napjainkban?

Willis Harman egy 1965-ben készült tanulmányában így ír: „Na, mármost, mi is az alapvető feltétele a hipnotikus jelenség előállításának? A legcsupaszabb egyszerűségében ez (a) egy sugallatok forrása, (b), a személyiség mélyéről jövő hajlandóság a forrásból eredő sugallatok elfogadására. Ezek a feltételek bizonyára jelen vannak csecsemő és kisgyermek korunkban. A legtöbb dolog, amire általában véve úgy tekintünk, mint a kisgyermek nevelésére, annyit tesz, mint elfogadnia a sugallatokat a szülőktől és a kultúrától. A környezet által nyújtott sugallatok messzemenő elfogadása segíti elő a gyermek sikerét abban, hogy megtanuljon boldogulni a világban, de amennyiben a környezet nem megfelelő, ez okozhatja, legalábbis részben, patológiáját is. A helytelen sugallatok olyan személyiségzavarokhoz vezethetnek, mint például a túlzott bizalmatlanság és ellenségesség, vagy éppen az alacsony önértékelés és az alkalmatlanság bénító érzése, fóbiák, és így tovább. A következtetés egyértelmű. Mi mindannyian hipnotizáltak vagyunk csecsemőkorunk óta. Ez a tény se nem jó, se nem rossz. Ez csupán az élet egy szükséges része – alapvető alkalmazkodásunk a környezethez, amibe beleszülettünk. Nevezhetjük persze mindezt hipnózis helyett kultúrának is. Én azonban szándékosan használom a hipnózis kifejezést, hogy felhívjam a figyelmet annak a jelentőségére, amit mindez takar. A szükségszerű következmény ugyanis az, hogy nem úgy érzékeljük önmagunkat és a körülöttünk lévő világot, amilyen az valójában, hanem úgy, ahogyan sugallták, ahogy belénk hipnotizálták, és ahogy elvárták tőlünk illetve elvárjuk önmagunktól. Korlátaink, kereteink tehát nem velünk születettek, hanem mások sugalmazására fogadjuk el, tesszük magunkévá illetve építjük ki őket. Általában nem vagyunk tisztában ezzel, és ez a tény is része a hipnózisnak.”

Walter Benjamin az 1920-as években meszkalinnal és hasissal kísérletezett. Úgy vélte, hogy a képzeletbeli mámor, amit drogok vagy bármi más idéz elő, egy „profán megvilágosodást” okozhat és lerombolhatja a modern élet hipnotikus transzát. „Az olvasó, a gondolkozó, a cél nélkül csatangoló mind megvilágosodott, csakúgy, mint az ópiumfogyasztó, az álmodó vagy az extázisban lévő személy”, írta Benjamin. „ Nem beszélve a legrémesebb drogról, önmagunkról, amit magányunkban fogyasztunk.”

A „modern élet hipnotikus transza” tehát a kapott véleményekből és azokból a szokásmintákból épül fel, amelyek kondicionálják környezetünkre adott reakcióinkat. A szokásmintáktól való megszabadulási kísérletek története az emberi spiritualitás története is egyben. A buddhista meditációs gyakorlatok legfőbb célja az, hogy lebontsák a reakciók szokásmintáit, mígnem az illető szívből jövő választ tud adni arra, amit az itt és most igényel. A „reakció” szót a szívtelen, figyelmetlen, automatikus szokásra használják, a „válasz” kifejezéssel pedig azt jelölik, ami frissen, őszintén, az adott szituációnak megfelelően merül fel. A reakció nem érzékeny a jelen realitásra, az csak egy múltban gyökerező, automatizmus. A pszichedelikus élmények olyan kérdéseket idéznek elő, mint például „Ki vagyok?” vagy „Mi vagyok” vagy „Honnan tudom, hogy tudom?” vagy „Milyen bizonyosságot tudok egyáltalán találni?” vagy „Hogyan lehetek abban biztos, hogy épelméjű vagyok?” Azok a dogmák, amelyeknek megfelelően az illető az életét addig vezette, semmivé válnak, és hirtelen lehetőségekkel, bizonytalansággal, kétséggel szembesül, mintha első alkalommal találkozna a világgal. Olyan érzés ez, mint amikor az ember egy újfajta szabadságra ébred, egy új önbizalomra, az ember saját maga tapasztalatára. Amikor nem bízom önmagamban, miben hihetek? Benned? Egy férfiban? Egy nőben? Esetleg az Egyesült Államok elnökében? Egy pszichedelikus élmény során az ember elkezdi megtanulni, hogy megnyíljon egy tágabb értelemben vett szeretet tapasztalata; a szeretet lehetősége előtt. Úgy tűnik, mintha a szeretet átívelne téren és időn, csakúgy, mint érzéseken és érzelmeken. A hit és a remény alapja a szeretet. Az ember megpillantja egy olyan élet és olyan választás lehetőségét, ami szereteten és vágyon alapszik és nem félelmen vagy a félelemtől való menekülésen.

A 21. században forradalmi, vagyis nagyon is ősi módszerekre van szükségük az embernek. Nekem és még sokaknak az a meggyőződésünk, hogy a pszichedelikus utazások bevetése a terápiás gyakorlatban felszabadítja az embert a szolgálatkész zombiságból a körülményekhez való kérdések nélküli alkalmazkodásból. AZ MDMA és társai olyan tudatállapotokat állítanak elő, ahol az ember szíve kinyílik és védekezés nélkül nyitottá válva, karakterének vértezete nélkül átérzi, hogy milyen is lenne az élet szégyen, fölösleges fájdalom és félelem nélkül. A lehetőségek végtelenségének felismerése, ez az élmény, vagyis ennek az emléke maradandó. Elkíséri, segíti a pácienst a terápia után is.

A MAPS kísérletsorozata tehát most indul. Kövessétek figyelemmel az eseményeket!

Szeretném a cikkhez hozzáfűzni, ahogy látható is, sok féle szerrel folynak kísérletek, és pont egy napja írtam arról, hogy nekem az ayahuasca kell és nem más. Most pedig írok erről a dologról is. Kaptam egy véleményem alapján egy olyat, hogy nincs ártalmas szer, csak ártalmas szerhasználat. Na, ennél nagyobb faszságot még az életemben nem olvastam a témával kapcsolatban. Már bocs! És egy végtelenül intelligens, nagyon-nagyon kiváló ember írta ezt nekem, akire én abszolút felnézek. De ez....ez annyira veszélyes kijelentés! És pont ehhez kötődik amit mondani akarok. Több szerrel kísérleteztek már a múltban is, és nagyon sok féle sámán kultúra létezik, még több növénnyel. Amit aztán nyugatias hozzáállással könnyen le is aljasítottak sokan, sokszor, sok helyen. És ahol, amikor, akik nem is, ott is van egy kis probléma, amiről Feldmár is ír: VESZÉLYES dolgok ezek. Az a sok sok függésétől szenvedő ember mellett olyat leírni, hogy nincs ártalmas szer csak ártalmas szerhasználat....hát, nem tudom. Ez ideális esetben igaz. Indokolhatóan az. DE. És itt jön a de: könnyen elszalad a ló, és ez alapján azért vannak különbségek. És ne derüljön ki, hogy egyetlen  herion függő is úgy kezdte, hogy nincs ártalmas szer, csak ártalmas használat! ÉS ez alól nem mentség, hogy de hát az más. Miért lenne az?

Én semmi ellen nem beszélek, kivéve a felelőtlenséget. És felelőtlenségnek tartom azt gondolni, hogy nem lehet bajba kerülni. Lehet. Nekem semmilyen szerrel nincs különöseben gondom, de magam körül, és lehet, hogy én vagyok "rossz" csapatban csupa sebezhető embert látok, akik néha hibáznak, és nem mindegy mivel követik azt el.

Az ayahuasca csodája ebben áll. Nagyon ajánlatos segítővel kipróbálni, már ha van olyan valaki akiben megbízunk és aki mellett el tudjuk engedni magunkat. Másképp nem sokat ér. De ha segítő nincs is, akkor lehetünk önmagunk segítői azzal, hogy pozitívak, nyitottak vagyunk arra ami történik velünk.

És ami a legfontosabb: nincsenek ayahuasca függők.

Ide a rozsdás bökőt, Te nem szoktál hibázni? Nem hoztál még rossz döntéseket? Én meg se tudom számolni annyiszor hibáztam és fordultam rossz felé. És a fenti analóg alapján mondhatnánk: á, csak rossz volt a választás. Hát, basszus, köszi. Ember vagyok, tévedek. De mivel biztos voltam benne, hogy veszélytelen vizeken evezek, és hogy olyan erős vagyok, hogy nem érhet baj, most itt vagyok egy nehéz helyzetben. És nem csak drogokról beszélek. Illetve, a gyógyszerek is azok: csodákra képesek, de nem vesélytelenek, ezért olyanoknak akik nem gondolják, hogy nem tudnak hibázni, azoknak igen csak óvatosan javallott nekikezdeni.

Az ayahuasca nem bánt.

Az ayahuasca nem láncol magához.

Ha okos vagy más sem.

De ha nem mindig vagy az, ahogy én se( sőt..), az ayahuasca akkor sem fog bántani.

Na ezért érdekel engem az ayahuasca, és ezért nem érdekel igazán más.

Az írás, aminek a nyomára bukkantam már valahol, újra jelzett, hogy szeretné, ha megjelentetném!:) A múltkor, anyagok után kutatva vagy kismillió oldalt végignéztem neten, tényleg nagyon sok dolgot, ahol csak megemlítik az ayahuascát vagy utalnak rá. Ebből készült kb 15-20 bejegyzésnyi vázlat, amiket formázni kell, kiemelni, rövidíteni, ilyesmik, egy szóval kész állapotba hozni. Ez a cikk is köztük van, de én ezt most nem ott leltem meg hanem egy nagyon-nagyon klassz magyar oldalon, aminek a címe www.ows.eoldal.hu, körülnéztem, nagyon ajánlom a látogatását! Itt olvastam végül ma el ezt az írást, amit gondoltam nem tartogatok tovább.

Sok más nagyon izgalmas dologra is akadtam, ezeknek jó részét nem ismertem, az a terv, hogy felvenném a kapcsolatot azokkal akik készítik ezt a nagyszerű oldalt és akkor elkérek pár dolgot, nyilván forrásjelölve!:)

Ennyi.

Hja, és: olvassátok az orichalcum workshop oldalát, megéri!

Egy fontos dolog jutott az eszembe egy mai nagyon értékes beszélgetésből: talán túlhangsúlyoztam az egyéb anyagokat, és félre érthetővé tettem a szándékomat.

Nem feltétlenül biztos, hogy ez így jött le, de mivel egy óvatos ember vagyok, ezért szeretném egyértelművé tenni: engem az ayahuasca érdekel. És nem egyéb.

Értem ez alatt azt, hogy jó néhány cikket lehoztam, illetve párat írtam is más anyagokról. A többsége a tudat igazi értelemben vett tágítására alkalmas és az ayahuasca növényihez hasonlóan legális szer, de megmondom őszintén, egyik sem fogható az ayahuascához. Aki azt hiszi, ugyanezt elérheti egy könnyebb úton más anyagokkal, az téved. Tényleg. Semmi gondom nincsen azokkal akik szeretnek, értékelnek más anyagokat, meg van ezeknek a helyük a világban, de engem az ayahuasca érdekel, és ezzel akarok foglalkozni, erre ma döbbentem rá.

Szóval senki és semmi nem lett diszkriminálva, az ayahuascareality tágabbra akarja nyitni az ajtajait mint valaha. És a célra, az eredeti, igazi célra fókuszál, amiért ez az egész elindult.

Ím:

ayahuascareality.blog.hu/media/file/A_tudat(1).pdf

(Köszönet Péter!)

A Bufo Marinus béka, amennyire utána tudtam járni, a Bufo Alvarius béka aránylag közeli rokona. Akiről pedig nem olyan régen írtam egy keveset:), és nem mellesleg fogalmazzunk úgy, hogy "köreinkben" nagy érdeklődésre szert tevő kis jószágról van szó. Hogy miért jutott az eszembe pont most a Bufo,és hogy mi köze ennek Sycorax-hoz arról nem sokára írok!

Az origo-s cikk:

Elképzelhető, hogy rovarok fognak gátat szabni az ausztrál kontinensen agresszíven terjedő aga varangy térhódításának. Úgy tűnik, az Amerikából származó kétéltű sokkal védtelenebb az ausztrál húsevő hangyákkal szemben, mint az őshonos békák, ezért a kutatók abban bíznak, hogy a hangyák segítségével sikerül megfékezni a termetes mérgező varangyokat a kontinensen.

Az aga varangy (Bufo Marinus) egy nagyméretű, erősen mérgező békafaj, amely eredetileg Közép- és Dél-Amerikában őshonos. Általában 10-15 centiméteresre nő, de találtak már 38 centiméteres és 2,65 kilogrammos példányt is. A fajt 1935-ben biológiai védekezés céljából vitték be Ausztráliába, hogy visszaszorítsák a cukornádat pusztító Dermolepida albohirtum bogarat. Az első szabadon engedéseket követően azonban a varangy gyorsan elterjedt Ausztrália trópusi éghajlatú területeinek nagy részén, s egyedszáma mára meghaladja a 200 milliót. Elszaporodásával komoly károkat okoz az ottani élővilágban, ugyanis az őt fogyasztó ausztrál ragadozók - gyíkok, kígyók, krokodilok - védtelenek a mérgével szemben, ami halálukat okozza.

Rick Shine, a Sydney Egyetem professzora kollégáival már évek óta tanulmányozzák az aga varangyokat, hogy találjanak valamilyen módszert a visszaszorításukra. Shine elmondása szerint erre egy olyan ragadozó lenne a legalkalmasabb, amely képes a varangyot elpusztítani, miközben az ausztrál kétéltűfajokat nem bántja. Egy amerikai faj betelepítése hasonló katasztrofális következményekkel járhatna, mint a varangyé annak idején, ezért arra törekednek, hogy helyben találjanak egy alkalmas predátort.

Kutatók korábban több esetet is leírtak, amikor húsevő hangyák (Iridomyrmex spp.) fogyasztottak fiatal aga varangyokat, s ez adta az ötletet, hogy összehasonlítsák a hangyák, a varangy és hét bennszülött békafaj élőhelyhasználatát és viselkedésmintázatát. Shine és munkatársai megvizsgálták, hogy a hangyák és a békák mikor a legaktívabbak, milyen élőhelyeken fordulnak elő és hogy a békák milyen sikerrel képesek elmenekülni a húsevő hangyák támadása elől. Kiderült, hogy a fiatal aga varangyok elsősorban nappali aktivitásúak és a nyílt élőhelyeket kedvelik, hasonlóan a húsevő hangyákhoz. Ezzel szemben a bennszülött békafajok éjszakai életmódot folytatnak, napközben pedig elrejtőznek, így védve vannak a vadászó hangyáktól.

Áldozat és áldozata: egy aga varangy mérgétől pusztult el az őt elejtő varánusz

A békák menekülési esélyeinek vizsgálatához a kutatók egy speciális futópályát építettek, hogy azon teszteljék az állatok gyorsaságát és kitartását. Kísérleteik során az őshonos békák gyorsabbnak, fürgébbnek bizonyultak az aga varangyoknál, amelyek lomhábban és rövidebbeket ugráltak. A bennszülött fajok ezenkívül van még egy előnye a betolakodó kétéltűvel szemben: sokkal éberebbek, hamarabb észreveszik a hangyákat, mint a varangyok.

A húsevő hagyák, mint a fent látható Iridomyrmex reburrus, igen hatékony varangyvadászok

A kutatók szeretnék kihasználni a varangyok gyenge pontját, és elképzelhető, hogy extra hangyakolóniákat telepítenek majd a vízpartokra. Tisztában vannak vele, hogy ez esetleg a területen élő más élőlényekre is kihathat, de várakozásaik szerint a hangyák elszaporítása egyedül a fiatal aga varangyok túlélési esélyeit fogja csökkenteni.

Húsevő hangyák munka közben

Az eset jó példája annak, hova vezethet, ha az ember valamilyen kártevő ellen egy teljesen idegen fajt telepít be egy élőhelyre. Az ökológusok azt mondják, minden tíz behurcolt fajból csak egy telepszik meg, és minden tíz megtelepedett fajból csak egy lesz invazív, agresszívan terjeszkedő faj. A következmények azonban, mint látjuk, sokszor kiszámíthatatlanok, és a keletkezett károkat gyakran már nem lehet helyrehozni.

Azon gondolkodtam, most többőtökkel is beszéltem írások ügyében, mert arra gondoltam, hogy ez színesebbé teszi a blogot mind tartalmilag, mn hangulatát tekintve, más részt meg én se tudhatok mindent, viszont nagyon szerencsés vagyok, mert vannak körülöttem olyanok, akik többet tudnak bizonyos témákban.

Egyszóval mindenképpen gazdagodik ez által a blog.

Aztán ahogy a magamfajta szoba-forradalmároknál szokás, sok-sok dolgot eltervezek, és ezek közül ahogyan az gondolom feltűt, nem minden valósult meg.

(Azt csak csendben teszem hozzá, hogy így is több mint amiben reménykedtem valaha is.)

Onnan jutott az eszembe ez, hogy voltak már tervben külsős írások/írók eddig is, aztán ha jól emlékszem az Istennő Mernyau írt néhányszor, talán egyszer-kétszer Sycorax és néhány dolgot Gomoától is le tudtam közölni (Azok mekkora írások már!), szóval így belegondolva nem kevés, de azért.....

Na mindegy, nem is erről akartam kimondottan írni, hanem egy újabb talán megvalósuló esetleges tervemről.

Szóval: vannak/vagytok többen akikkel ahogy említettem beszéltünk írásokról. Remélem összejön, mert nagyon jó dolgoknak néznek ki. Ami a kérdés, és én ezt most nem tudom eldöntöni, azaz vagy jeleztek, lehetőleg minél többen, vagy pedig későbbre halasztom a dolgot.

A kérdés tehát az, hogy ha vállalják, akkor legyenek-e állandó, akár napi szintű írások másoktól, vagy pedig maradjon az én hülye stílusom, és az ismerősök/barátok inkább alkalmanként publikáljanak.

Természetesen nekem is megfordult a fejemben, hogy talán csak én vagyok egy fontoskodó idióta, és különben is mi a francot kell ezen rágódni, de nem kevesen vagyunk, tényleg nem kevesen, innentől kezdve nem akarom úgy kezelni az oldalt, mintha egyedül lennék itt.

Mivel nem vagyok egyedül, már nem, és ez egy igazi csoda!

Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet egy általam addig nem ismert magyar pszichiáterre, név szerint Frecsak Edére. Korábban nem találkoztam a nevével, de ahogy utána néztem az interneten, elég komoly név a szakmában, habár nem örvend akkora kultikus tiszteletnek és ismertségnek mint például az a bszolút kedvencem, Feldmár András. Ezzel együtt is nagyon komoly, többségében nem magyar nyelvű oldalakon, konferenciákról szóló írásokban bukkantam a nyomára, szóval nem egy akárki. Az alábbi, általam még nem vizsgált, de már a címe alapján is figyelem felkeltő könyv társszerzője:

A kreditpontok.hu-n találtam egy kisebb önéletrajzot róla, gondoltam beteszem, mielőtt a nagy hírt leírnám vele kapcsolatban.

Ím:

Dr. Frecska Ede 1953. május 6-án született Budapesten.

Középiskolai tanulmányai után családi nyomásra, de különösebb habozás nélkül a fizika helyett az orvostudományt választotta. Orvosi diplomáját 1977-ben szerezte meg, melyet 1986-ben pszichológus diplomával toldott meg az ELTE Bölcsésztudományi Karának esti tagozatán.

Orvosegyetemi tanulmányainak befejeztével tudományos munkatársként helyezkedett el az Országos Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Intézet Radiotoxikológiai Laboratóriumában, majd két év biofizikai kutatás után a Honvéd Kórház Toxikológiai Laboratóriumában elhelyezkedve neurokémiára váltott.

Az alapkutatásokban eltöltött közel hat év után érdeklődése a klinikum irányába fordult miután az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben alorvosi állást kapott 1983-ban. Pszichiátriai szakvizsgát 1986-ban, Klinikai Farmakológiai szakképesítést pedig 1987-ben szerzett. Még utóbbi szakvizsgái előtt, az OIE Patokémiai Laboratóriumával (Dr. Arató Mihállyal) való kooperációban tudományos vizsgálatokat végzett és ennek révén publikációs tevékenysége 1985-ig nyúlik vissza.

Tudományos közleményei, és az USA budapesti nagykövetségén sikeresen letett különbözeti vizsgája nyújtott hátteret ahhoz, hogy 1988-ban munkavállalásos meghívást kapott a New York-i Mount Sinai kórházba. Az USA-ban újra szakvizsgáznia kellett pszichiátriából, és ott összesen 15 évet töltött klinikai munkával, amely mellett a tudományos kutatásba és az egyetemi oktatásba is bekapcsolódott. Etikai bizottságok, szakmai kollégiumok, és lektori panelek tagja volt. Az Egyesült Államokban a Associate Professor-i fokozatig jutott el. 2003 decemberében tért haza és az OPNI-ban folytatta klinikai, oktatói és tudományos munkásságát.

Dr. Frecska szerzője-társszerzője több mint ötven lektorált publikációnak, könyvfejezetnek. Szakmai konferenciákon húsz évre visszamenően rendszeresen és aktívan is részt vesz.

Ami az érdekessége a dolognak, és a fő oka az írásomnak, hogy ez a fentebb említett kedves ismerősöm azért említette meg Frecska Pál nevét, mert van neki tőle egy 101 perces előadása, amiben néhány pecben az ayahuascáról is beszél! Az új könyvárban természetesen elérhető lesz sok más hasonló jelentőség teljes anyag mellett ez is, mihelyt megszabadulunk az extra.hu-tól ahol alkalmilag a tárhelyünk vagy mink van.

(Én ebből nem sokat fogtam fel, Sycorax mondta, hogy amíg el nem foglaljuk a saját szerverünket, ez ideális esetben néhány nap, addig nagyon-nagyon korlátozott mennyiségben lehetségesen a feltöltések. Magyarán alig fér fel valami is, nekünk meg már most elképesztően sok anyagunk van.)

Addig is, illetve ettől függetlenül a jó hír az, hogy ma elkezdtem begépelni az előadás ezen részletét. Nyilván vérszemet kapva minden elképzelhető magyar nyelvű anyagot beszerzek magamnak, és persze az angol nyelvűeket is, Nektek.

Ez, na ez azért nem semmi!

Egy egészen különös cikkre bukkantam anyagok után kutatva a neten. Igyekszem rászoktatni magam a forrás megjelölésére, korábban ez nem érdekelt, de Mernyau szerint így etikusabb, még akkor is ha nem "ebből" a körből való az írás ahol kvázi mozgunk mint az ayahuasca hazai zászlóvivői. Amiért mégsem írtam ki hova valósi, annak az az oka, hogy egy politikával foglalkozó helyről ollóztam Nektek, olyan féle felületről, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy ilyesmiket is bemutat. De minthogy 100%-ig politika-mentes vagyok az ayahuascareality keretein belül (hát, kb azon túl is, de természetesen van véleményem), ettől eltekintenék. Senkit se akarok utálni, se szeretni, mondhatni teljes az ignorálás!:)

A cikket érdemes végigolvasni, lesz egy kis meglepetés benne, azon túl, hogy egy tényleg érdekes írás!

Ím:

Ahol egykor végeláthatatlan, misztikus ködbe burkolózó farengeteg terült el, ma Nyugat-Ecuador végtelen banánültetvényeknek ad otthont. Az úgynevezett felhőerdők uralták egykor ennek az egyenlítői országnak a Csendes-óceán mellett húzódó partvonala és az Andok között elterülő, roppant változatos bioszférával rendelkező részét, mára azonban csupán egy kis szelete maradt meg e természeti gyöngyszemnek.

A terület történetét mi sem szemlélteti jobban, mint az itt élő, mintegy nyolcszáz lelket számláló, tsachila (ejtsd szácsila) indián közösség múltja és jelene. A XIX. század második felében élt brit alpinista, Edward Whymper, miután méltó hírnévre tett szert Európában azzal, hogy több, az Alpokban található csúcs mellett elsőként mászta meg a svájci–olasz határ felett magasodó 4478 méter magas, a mai napig rettegett Matterhornt, arra az elhatározásra jutott, hogy jövőjét további hegyek és zord tájak felfedezésének szenteli, élményeit írásos, illetve illusztrált formában megörökítve az utókor számára. Grönlandi útját követően Dél-Amerikának vette az irányt, hogy meghódítsa az Andok szinte áthatolhatatlan hegynyúlványait és vulkánjait.

1879 decemberében érkezett meg Ecuador legnagyobb kikötővárosába, Guayaquilbe, s onnan egyenesen az akkoriban a Föld legmagasabb hegyének hitt Chimborazo felé vitt az útja. 1880-ban, a híres német természettudós, Alexander von Humboldt után másodikként – habár a brit lord erősen bizonygatta élete végéig, hogy ő, igenis ő az első – jutott fel a 6310 méter magas vulkán csúcsára. Travels Amongst the Great Andes of the Equator (Utazások az egyenlítői hatalmas Andok közt) című könyve többek közt beszámol arról az útról is, melyet a londoni születésű fiatalember a Csendes-óceán partvonalától a vulkán lábáig tett meg. Ez a mű az első, mely részletesen jellemzi a felhőerdők élővilágát, s annak sajátosságait: „…erdőnyi fa magasodik a fejünk felett, árbocszerű törzsüket moha lepi be, koronáik élősködő liánok és páfrányok alatt görnyedeznek […] délutánonként nyirkos köd száll le az erdőre, mely még jobban megnehezíti az előrehaladást…”

A felhőerdők világára valóban illik a leírás, már ami még fellelhető, ugyanis a XIX. század végi jellemzés óta a táj képe igen nagy változáson ment keresztül. A modern ökológia tucatnyi erdőfélét tart számon, mely a trópusi égövben honos. A laikus természetjáró azonban első alkalommal minden bizonnyal nehezen tudná megmondani, hogy barangolása során vajon egy felhő- vagy egy esőerdőbe tévedt.

A számottevő különbség az, hogy a felhőerdők, más néven köd- vagy páraerdők a tengerszinthez viszonyítva magasabban, a hegyek oldalain nőnek. Ennek okán az a hatalmas mértékű páratartalom, amely az ilyen jellegű trópusi erdőkre jellemző, a sík, amazóniai vidéken nagy területen képes szétoszlani, míg az Andok lábain nyújtózkodó facsoportok a hegyek folytán azt megőrzik. Ezért érezhetjük magunkat egyfajta természetes török fürdőben a felhőerdők bejárása során, ugyanis a levegő páratartalma szinte mindig százszázalékos.

A nap sugarai csupán szórt fény formájában jutnak el a talajszintig, ezért majdnem minden növény parazita jellegű életmódot folytat. A fa- és korhadéklakó növényközösségek – az úgynevezett epifiták – keresztül-kasul behálózzák a magas fákat, elorozva vízháztartásuk egy részét, ezért igen nehéz különbséget tenni a tényleges törzs és az egyéb, azzal szimbiózisban élő fajok között: páfrányok, vastag liánkötelek, valamint orchidea- és broméliafélék (különösen jellemző a felhőerdők élővilágára) teszik felejthetetlenné a látványt.

E különleges környezet faunája roppant gazdag és sokszínű. A különféle méretű és hangú majmokra jaguárok leselkednek, nyílméreg- és szarvasbékák esnek áldozatul mérgeskígyók marásainak, a lombok közt több mint 1500 fajta madár csicsereg – némelyik kifejezetten rikácsol –, mesés színekben pompázó pillangók pihennek meg a páfrányok levelein. Több más természeti tájegység mellett a felhőerdők élővilága miatt sorolják Ecuadort a közé a tizenhét ország közé, melyeket földrajzi elhelyezkedésük és környezeti sajátosságaik miatt megadiverz országoknak neveznek. Az országra nézve ez a kitüntetés még különlegesebb, mivel 256 370 négyzetkilométernyi területével a legkisebb, ám a sorban a nyolcadik helyet foglalja el, megelőzve olyan országokat, mint Brazília és Indonézia.

Ez a környezet szolgált a magát az igazság népének nevező tsachila indiánközösség otthonául. A törzs történetének kezdetei a szó szoros értelmében ködbe vésznek, ők maguk annyit tudnak, hogy mindig is ezen ősi erdők jelentették a világot számukra, ahol gyűjtögetésből, halászatból és vadászatból tartották fenn magukat. Nomádokként vándorolták be az évszázadok során az óceán és a hegyek közti területet, hol magasabban, az Andok lejtőin, hol a part mentén élve. Nem igazán adódtak konfliktusok a területen honos egyéb közösségekkel, ahogy ez az amazóniai indiánokra sokkal inkább jellemző volt, a különböző törzsek közti kapcsolat csupán cserekereskedelem formájában létezett. Annak ellenére, hogy a spanyolok már a XVI. század első harmadára egyeduralkodó erőként tartották hatalmuk alatt Ecuador jelentős részét, meghódítva a hegyvidék és Amazónia nyugati részeit, az első igen komoly változás a tsachila közösség életében egészen a XIX. század végéig váratott magára.

A hódítók álma annak a tömérdek mennyiségű aranynak a felkutatása volt, amelyről azt vélték hinni, hogy messze, Keleten, az őserdők sűrűjében lelhető fel, El Doradóban, éppen ezért expedícióik legnagyobb része Amazóniába vezetett, az Andok nyugati oldala nem különösebben hozta lázba őket. A XVII. század közepére az Európából érkezetteknek szembesülni kellett azzal a ténnyel, hogy a mesés aranyvárost bizony nehezebb megtalálni, mintsem azt korábban gondolták, s nem sokkal ezután, az ecuadori Andok déli hegygerincei között megkezdett aranykitermelésből származó nemesfémmennyiség – ha nem is El Dorado mesés gazdagsága – valamelyest kielégítette az öreg kontinensről érkezettek vágyait. Az 1800-as évek második felében egyre több hacienda – a telepesek által fenntartott gazdaság, melyen indiánok, illetve Afrikából elhurcolt feketék dolgoztak rabszolgaként – létesült az Andok óceánra néző lejtőin, ahol főleg kakaót, kávét és egyéb őshonos növényt termesztettek, illetve állatokat tartottak.

Friedrich Hassaurek, az Amerikai Egyesült Államok rezidens minisztereként négy évig, 1860–1864 között tartózkodott Ecuadorban. Emlékeit Four Years Among Spanish Americans (Négy év spanyol amerikaiak közt) című könyvében hagyta az utókorra, melyben beszámol arról, hogy ekkoriban az ország első számú exportcikke a kakaó volt, melynek termését hajókon úsztatták le a nyugati, alföldi folyókon Guayaquilig, hogy ott azt tengerjárókra pakolván szállítsák az Egyesült Államokba, illetve Európába. Ekkoriban kezdődött meg az a folyamat, melynek során az itt található birtokok gazdái meggondolatlan módon, mondhatni ész nélkül kezdték el kivágni a területeiken található erdőket, s helyükbe a már említett növények mellett a XX. század elejétől egyre nagyobb mennyiségben különböző fajtájú banánfákat ültetni. Az ekkoriban Európában már ismert banánt a XVI. század elején vitte magával egy spanyol domonkos szerzetes Panamába, s az innen terjedt el az amerikai kontinensen. Ecuadorban a múlt század elejéig csupán kis mennyiségben termesztették, szinte csak a birtokokon fogyasztották.

A század első évtizedeiben egyre nagyobb teret nyert a növény a termelést és az országból való kivitelt tekintve: habár a 30-as években még a kakaó a meghatározó exportcikk, ez a tendencia az 40-es évekre erősen visszaesik az El Nino által okozott óriási esőzések és áradások miatt, hogy aztán az 50-es évekre a banán nagyobb ellenálló képessége miatt vegye át az első számú kiviteli áru szerepét. Az elkövetkezendő huszonöt évben Ecuador válik a banánköztársaságok archetípusává.

A tsachilák életmódja a XIX. század második felétől gyökeres változáson ment keresztül. A közösség arra lett figyelmes, hogy a területen, melyen vadásztak, halásztak, egyre több birtok épül, s az erdő, mely addig védelemként és élelemforrásként szolgált, egyre csak fogy. A fehér embert addig alig látott csoport tagjai hamar ráeszméltek, hogy az állatok elejtése során használt falándzsák és köpőcsövek nem képesek felvenni a versenyt a földesurak lőfegyvereivel. A törzs tagjai arra kényszerültek, hogy ők maguk is alkalmazottként a haciendákon dolgozzanak, illetve megmaradt területükön maguk is a földművelő, növénytermesztő életmódra álljanak át. Az addig területről területre továbbálló tsachilák már nem tudtak szabadon új földekre vándorolni.

Ecuador gazdaságát megreformálta az amazóniai esőerdők alatt fekvő hatalmas mennyiségű olaj, melynek kitermelése a Texas állambeli Texaco olajtársaság segítségével kezdődött meg, s amely a 70-es évekre az ország legfontosabb exportcikkévé vált. Ezen felül a szerencse olyan formában is elpártolt a banántermelőktől, hogy több más trópusi ország, mint például Costa Rica és a Fülöp-szigetek, melyek nem rendelkeznek olajmezőkkel, gazdaságuk nagy részét szintén a banánra alapozták, s habár a világon még mindig Ecuador exportálja a legnagyobb mennyiséget – mintegy egyharmadát a nemzetközi exportnak – a termelésben óriási visszaesést eredményezett ez a két faktor. Ennek okán az immáron magukat földművelésből fenntartó tsachiláknak újabb, nem várt nehézséggel kellett szembenézniük. Az évek során folyamatosan csökkent a megtermelt banán felvásárlása, míg a közösség egyre csak gyarapodott.

Az a mintegy négyszáz hektárnyi terület, melyet a 60-as években a helyi önkormányzat kirendelt a közösség számára, a népesség növekedésével egyre csak aprózódik. A fiatalabb generáció tagjai közül jó néhányan elhagyják a közösséget, feladva identitásukat, s vagy Santo Domingóban, vagy a fővárosban, Quitóban kezdenek új életet, sokan közülük buszsofőrnek állva. Manapság mintegy 88 család él a közösségi területen, legnagyobb részük folytatja a banán és kakaó termelését, és bizakodik abban, hogy a következő alkalommal, mikor a felvásárló-viszonteladó meglátogatja őket, az némileg jobb árajánlatot tesz, mint legutóbb…

Aguabil úr szintén az egykori törzsterületen él. Gyermekkora óta családja mezőgazdaságból próbálja magát fenntartani. Most azonban ő maga is úgy döntött, hogy szerencsét próbál a külvilágban. Iskolát végzett fiatalemberként tért vissza a szülői házba, ahol apja, látván a fiún végbement változást, azt kérdezte: „Most tsachila vagy, vagy nem vagy tsachila?” A válasz igen volt.

A fiú úgy döntött, hogy a közösség berkein belül hasznosítja a külvilágban szerzett tapasztalatait. Ráeszmélt arra, hogy csupán a banántermelésből nem képes biztos jövőt teremteni a családnak, valami új utat kell keresni. Így vált lehetővé, hogy a kíváncsi látogató betekintést nyerhet a tsachilák egyedi, ősi kultúrájába és spiritualitásába.

A közösség férfi tagjait első látásra különleges, oldalt felnyírt s a fej tetején meghagyott, pirosasra festett hajviseletükről lehet megismerni. Az achiotefa termésének vörös magjaiból kinyert krémszerű anyagot eleinte betegségek, főként a pestis elleni védelem céljából használták a tsachilák. A már említett, XIX. század végi járványt megelőzően a törzstagok nem igazán különböztek az egyéb, a területen élő indiáncsoportoktól, ugyanúgy hosszú hajat viseltek, ahogy az jellemző volt a többi közösségre. A legenda szerint a törzs egyik sámánja imában fordult a tsachilák legfőbb istenéhez, Toayenhez, hogy mentse meg népét a járványtól, adjon valamiféle gyógyító növényt, mikor is hirtelen az erdőben a törzsi elöljáró a nap sugaraitól megvilágított fára lett figyelmes, az achioterára. A férfiak azóta használják a termést, ma már általános ártások, rossz szellemek elleni védelemként.

Az egyszerű kunyhókban élő családok fő élelemforrása mi más lenne, mint a banán, melynek egyik változata, a platano csupán főzött állapotban fogyasztható, egy massza, amit különböző fűszerekkel ízesítenek, s eszik köretként majdnem mindenhez. Maguk közt tsafikiül beszélnek, ami teljes mértékben különbözik a hegyi indiáncsoportok fő nyelvétől, a kichwától, mely az egykori inka birodalom hivatalos nyelvének, a kicsuának az egyik nyelvváltozata.

Dél-Amerikában mintegy 1240 különböző, nyelvészek által tanulmányozott indián nyelv létezik, Ecuadorban ebből tizenkettő van hivatalosan regisztrálva, ebből az egyik a tsafiki. A közösség túlnyomó többsége ma már minden nehézség nélkül megérti, illetve beszéli a spanyolt, ámbár Aguabil úr elmondása szerint ezt nem szívesen teszik, hiszen ez a nyelv a városiak nyelve, akik a mai napig sok esetben kigúnyolják őket, „gyufafejnek” nevezve a törzs tagjait.

A közösségnek nincs vezetője, a családfők havonta összegyűlnek, hogy együtt vitassák meg az aktuális problémákat. A csoporton belül a legnagyobb tiszteletnek örvendő tag a curandero, azaz a gyógyító, ő tölti be a közvetítő szerepét a transzcendens világ és a földiek közt. Nem akárkiből válhat curandero: a tehetséggel megáldottat hatéves kora körül választja ki a csoport fiúgyermekei közül a rangidős gyógyító, aki az elkövetkezendő tizenkét évben megtanítja az utódot mindenre, amit egy valamirevaló sámánnak tudnia kell. A képzés során az ifjú megismerkedik azzal a mintegy 360 növényfajtával, melyek a legkülönbözőbb testi és lelki bajok orvoslására szolgálnak, ez idő alatt nem fogyaszthat sem sós, sem cukros ételt és nem élhet nemi életet.

A curandero rituális tevékenységének külön kunyhót tart fenn, melyben egy asztalra helyezi mindazokat a tárgyakat, melyek pozitív erővel rendelkeznek. Több sámán asztalán sok esetben Jézus és Mária képei és egyéb katolikus kegytárgyak is helyet kapnak. A curandero számára minden, ami képes segíteni a gyógyítás során, alkalmazható, a különböző szentek szobrocskái nem az irántuk tanúsított tisztelet miatt állnak az asztalán, hanem a jó energiák szolgáltatóiként. A különböző növényi levelekből készült gyógyfürdőt a sámán a klienseken sok esetben a rossz energiákkal élő boszorkányok elleni védelem céljából használja.

A boszorkány, ugyanúgy, ahogy a curandero, remekül ismeri a különböző növények használatát. Rossz kezek közt ugyanaz a növény, amely képes segíteni a beteg gyógyulásában, ha más koncentrátumban adják a szenvedőnek, fokozni fogja a kínt. A negatív erők bűvölője szintén sámántanoncként kezdi, ám az idők során rossz szellemek kerítik őt hatalmukba, melyek sötét utakra vezetik őt. A törzs tagjai, ha igazán meg akarják leckéztetni ellenségeiket, felbérelnek egy boszorkányt, aki rontást bocsát annak családjára, állataira, ültetvényeire.

Ha szerencsénk van részt venni egy hagyományos, éjszakai ayahuasca szertartáson, akkor könnyebben megérthetjük a tsachilák ősi hitvilágának rendszerét. A rituálé során a hallucinogén főzet szimbolizálja azt a négy őselemet, melyek meghatározzák a tsachilát körülvevő környezetet.

A liánszerű növény, melyből a főzet készül, reprezentálja a földet, a vizet maga az ital jeleníti meg, a jellegzetes kesernyés, pikáns íz a tűznek feleltethető meg, s a szertartás során a levegőbe, az erőt adó tárgyakra, illetve a rituáléban részt vevőkre permetezett lé, melyet a sámán a száján keresztül bocsájt ki, a levegő szellemeit idézi meg a rituálé során. Ha valaki abban a megtiszteltetésben részesül, hogy ihat ebből a folyadékból, melyben a négy elem egyszerre van jelen, magával a legfőbb istenséggel, Toayennel találkozhat. Toayennek mind a négy őselem a részét képezi, állandó kölcsönhatásban él velük, belőlük táplálkozik, de ugyanakkor ő uralja azokat. A sámán számára az átszellemülésben halk, monoton dobszó segít, valamint ősi imák mantraszerű kántálása.

A másfél, kétórás spirituális utazás során a gyógyító lépteit az ősök szellemei vezetik, segítve őt tanácsokkal, s megismertetve őt a ködbe burkolódzó jövő titkaival.

(A kijelölés természetesen az én művem, ennyire azért senki nem akarta kihangsúlyozni ezt a csodát!:))

Meneruwa írta:

"s akkor tényleg kb itt kell megkérdezni a kedves ős sámánoktól azt, hogyan jöttek rá ezekre? Mert azthiszem ez a legfontosabb kérdés s nemcsak az ayahuasca-val kapcsolatban hanem a többi tudatmódosítóval kapcsolatban is. Mert ugye senki nem hiszi hogy végigpróbálták az összes növényt a Földön s amint ezt elvetettük kell legyen valami ősi tudás is benne (bár kicsit sci-fi-sen hangzik)amit valakik átadtak...."

Ez egy fontos és gyakran felmerülő kérdés, ezért is akarok egy kicsit bővebben foglalkozni vele. A választ én se tudom természetesen, vannak ötleteim, feltételezéseim, de ez minden.

Az egyik amit meg kell jegyezni, az a sámánok zsenije. Mert most tényleg, sok ezer növény, sok ezer állat, évezredekig kisérletezhettek volna ha végig akarják próbálgatni a dolgokat. Talán ilyen is volt a dologban, de csak evvel kétlem, hogy ez a sok csoda megnyilvánult volna.

Állati ezoterikusan hangzana ha azt írnám, hogy a növények csalogatták oda az embert, a növények szóltak először a sámánnak és nem fordítva, de ez sem igazán áll. Persze tény, és ezt azért sebtiben meg is jegyzem, hogy olyan természetes környezetben, olyan természetes életet élve egész biztosan érzékenyebbek, felfogóbbak voltak a világuk dolgaira.

Nem találom az idézetet, keresgéltem, van egy hindu szentírás, és abban van egy ezzel kapcsolatos érdekesség, nagyjából így szól:

Két féle tudás létezik a világon:a felszálló és a leszálló. A felszálló az, amit a mai tudomány próbál sikeressé tenni. Azaz a magunk korlátoltságában megismerni a korlátlant. Ezt ez az írás elég nevetséges próbálkozásank tartja, máshol olvastam ezzel kapcsolatban például az űrutazással kapcsolatos őrületes kamuról. Hogy milyen furcsa, hogy az észlelésünkön, érzékszerveinken túli dolgot próbáljuk megismerni.....az érzékszerveinkkel.

Ez elég őrült dolog, nem?

A mási lehetőség -szerintük- a felülről jövő tudás. Mert az nem téved, hiszen olyan szférából származik ami tévedhetetlen. Nevezi ezt valaki a szellemvilágnak, van aki Istennek, más talán az anyatermészetnek, ebben most nem megyek bele bővebben, de annyi bizonyos, hogy ez legalább is az én észjárásomnak kielégítőbb. Ugyanakkor megijeszt, mert a mai úgynevezett tudomány pedig az előbbivel próbál bakot lőni, utólag rendszeresen szembesülve a totális kudarccal.

Még a józan ész is ezt mondja, gondoljatok bele! Biztos van olyan, aki mindenféle tanítás nélkül kvázi megtanította magát valamire. Szóval ilyen van.

De oktatás nélkül, azaz egy magasabb tudás-szférából érkezett segítség nélkül nagyon sok dolgot nem tudunk elsajátítani. Nem hinném, hogy valaki teszem azt programozó lesz úgy, hogy odaül a gép elé és próbálgatja a gombokat. Lehet, hogy nem iskolában tanul, hanem egy baráttól vagy egy szakkönyvből, de vannak dolgok amiket nem tudunk csak úgy kispekulálni, bárhogy is erőlködünk.

Úgy tűnik a dzsungel titkai is ilyenek...

Egy 2004-es cikk, érdekesség képpen gondoltam beteszem ide:

Az ayahuasca-egyház győzelme a Legfelsőbb Bíróságon

Feloldotta az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága azt a tilalmat, melyet egy új-mexikói székhelyű vallásos közösség szertartásos ayahuasca-fogyasztásának kapcsán állapított meg néhány hete. Az ayahuasca egy az amazóniai őserdőben honos növényekből összeállított, pszichedelikus hatású készítmény, amelyet a felekezet tagjai kultikus céllal használnak.

A konfliktus még 1999-ben vette kezdetét, mikor szövetségi ügynökök rajtaütöttek a közösség santa fé-i birtokán, ahol több mint 100 liter ayahuasca-teát foglaltak le. A folyadék ugyanis tartalmaz egy a kormány által veszélyes drognak minősített vegyületet (DMT). A felekezet szövetségi bírósághoz folyamodott, mivel szerintük a kormány megsértette a szabad vallásgyakorláshoz fűződő alkotmányos jogaikat.

Az ügyben egy fellebviteli bíróság korábban úgy határozott, hogy ideiglenesen megtiltja az egyház szertartásainak végzését, amíg döntés nem születik arról, hogy megengedhető-e a halucinogén növények használata a vallásos szertartások során. A Legfelsőbb Bíróság azonban december 8-án megsemmisítette ezt a határozatot, így a santa fé-i központban már a hagyományos módon ülhetik meg az ünnepeket.

(A forrás oldalra jellemző, hogy még egy normális képet se tudtak mellékelni....)

Ma beszélgettem Sycorax-szal és rájöttem, hogy nekem már nagyon nem ártana egy jó főzet ayahuasca. Gyakorlatilag a nyári majd két hónapos külföldi utam előtt volt utoljára alkalom. Vártam, míg hazaérek, aztán meg...hát, valahogy így alakult. De ma esélyes, hogy főzök egy jó fajtát. Vagy ha nem is, de itt lesz a növény. Növények. Azaz a lehetősége a dolgoknak.

Hiányzik már.

Nem úgy, ahogyan azok a dolgok hiányoztak, amikre az évek alatt rákaptam, majd jóféle árat fizetve tovább álltam, ez valami más. Valami nagyon más.

Igen, nekem készítenem kell egy főzetet.

Sürgősen.

Nos, ilyet se csináltam még, de a személyes hangvétel idáig fajult!:)

Zene. Sőt nem is zene: egy csoda. Nem feltétlenül a stílusom, de annyira csodálatos, hogy az mellbe vág, akárhányszor is hallom. Remélem Nektek is tetszeni fog!

A google képtalálatai alapjár ez egy Bufo Alvarius béka. Ez az a béka fajta, amelyiknek a teste 5MeO-DMT-t tartalmaz, azaz egy fajta kikristályosított DMT-t ami a Mimosa Hostilis illeve a Psychotria Viridis fő hatóanyaga, mely növények pedig az ayahuasca néven ismert tea egyik fő alkotóelemeként ismeretes.

Az interneten számos leírás található erről a különleges jószágról, illetve a teste által termelt DMT "megcsapolásáról" egészen eltérő véleményekkel azzal kapcsolatban, hogy vajon a békának ez jó-e. Természetesen ilyen alapon megkérdezhetnénk a Banistreiopsis Caapi liánokat is, hogy esetleg beleugranának e a fazekunkba, de azért én érzek különbséget. Más szóval nem tudom, hogy lenne-e szívem kapargatni szegény békát. Ebben szerepet játszhat, nem éppen objektív módon a béka rajongásom is, ezt elismerem.

A kép találatok között egészen eltérő külsejű békákat találtam, amik a szövegek tanulsága szerint mégis közeli rokonok, de én ezek között a kuzin békák között elég nagy különbséget véltem felfedezni, még így, teljesen amatőr békológus fejjel is. Úgyhogy a kép ábrázolhat akár egy sziámi macskát is..:)))

Talán, ha lehetőség lesz, utána nézek ezeknek az állatoknak, igazából csak egy szép, jól kivehető képet kerestem a fejemben kavargó 3-4 sor szöveg mellé.

Meg kell jegyezzem, hogy az állat iránt tanusított rajongás még kevés a honosításhoz, ne felejtsük el, hogy a Bufo Alvarius nem éppen a mi országunk szülötte, és ha célunk nem a "ne dögöljön meg"  kategória jóindulattal alulról karcolgatása, hanem esetleg az "érezze jól magát, hát mégis csak egy állat, egy élőlény" szféra elérése, akkor ajánlatos kétszer is átgondolni még a tettlegesség előtt ezeket a fajta birtoklási vágyakat. Viszonylag nehezen vásárolható egyébként, amiben szerény magánvéleményem szerint szerepet játszhat az is, hogy aki ilyet vásárol, az nem éppen biológia órára készül, ami lássuk be, egy könnyen kihasználható igény néhány túlságosan éhes kereskedő számára.

Félre értés ne essék, senkit nem akarok lebeszélni vagy megfosztani a vágyaitól, amikor megláttam ezt a képet, bennem is megmozdult, hogy de jó lenne egy ilyen béka az otthonomba, de azért ez nem ilyen egyszerű. (Mellesleg, ha meg is van, nem olvastam tüzetesebben utána, de úgy sejtem nem éppen abból áll az általa termelt DMT tudattágításra való felhasználása, hogy nyalogatja az ember szerencsétlen állatot.)

A témáról bővebben a daath2 fórumán olvashattok a www.daath.hu/showTopic.php címen. Mindenképpen ajánlom, mert nagyon sok nálam sokkal több ismerettel rendelkező fórumozó tesz hozzá nem keveset ehhez a kétség kívül izgalmas témához.

Az olvasni való mellé találtam egy ismeretterjesztő, elég vidám hangulatú angol nyelvű videót a Bufo-ról.

"A piros üveggolyó

A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az árúért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot.
Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

- Hello Barry, hogy vagy?
- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot... nagyon jól
néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
- Erősödik, napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid va n, amire elcserélhetném a babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem csak.
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
- Nem egészen... de majdnem.
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
- Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:
- Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a ,,csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak.
Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mind három fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról.

Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.
- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat...
Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.
Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen újjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent"

A ma­gyar és az in­di­án kul­tú­ra sá­mán­iz­mu­sa ré­gen és ma

Min­ket, ma­gyar di­á­ko­kat több szem­pont­ból is ér­de­kel­het a sá­mán­iz­mus, egy­fé­le pre­hisz­to­ri­kus jel­le­gé­vel és ma­gyar vo­nat­ko­zá­sa­i­val egy­aránt fi­gyel­met ér­de­mel. Feltevődött ben­nünk a kér­dés, hogy mi volt a sá­mán sze­re­pe a ko­ra­be­li tár­sa­da­lom­ban, ho­gyan él to­vább nap­ja­ink ha­gyo­má­nyá­ban, mi volt a kö­zös az ázsi­ai, ke­let-eu­ró­pai és ame­ri­kai tál­to­sok, sá­má­nok te­vé­keny­sé­gé­ben. A 2006 nya­rán meg­ren­de­zett II. ősmagyar Tör­té­ne­ti tá­bor­ban ta­lál­koz­tam egy ún. tál­tos­sal, aki fel­kel­tet­te érdeklődésemet a té­ma iránt. Ez a tál­tos es­tén­ként a csil­la­gok, csil­lag­ké­pek és a ma­gyar tör­té­ne­lem össze­füg­gé­se­it ma­gya­ráz­ta, elő­a­dá­sai annyi­ra szem­lé­le­te­sek vol­tak, hogy sze­mem előtt ki­de­rült a ma­gyar­ság 3000 éve. Jel­leg­ze­tes dob­já­val kí­sér­te sa­ját szer­ze­mé­nyű ver­se­it, ame­lye­ket kán­tál­va adott elő. Ét­ke­zé­sek előtt sa­já­tos szer­tar­tás­sal, kö­zös imá­val ké­szül­tünk fel a táp­lá­lék el­fo­gyasz­tá­sá­ra. Az egy­más ke­zét fo­gó kör­be­állt fi­a­ta­lok­kal pró­bál­ta érez­tet­ni az ener­gia át­adá­sát, ke­rin­gé­sét, és ez­zel a rí­tus­sal szin­te vissza­va­rá­zsolt min­ket az ősidőkbe.

A tál­tos­ról ha­mar ki­ala­kult ben­nem egy kép, amely­nek fő ele­mei a böl­cses­ség, a nyu­godt­ság, ki­egyen­sú­lyo­zott­ság, az em­ber­fe­let­ti ké­pes­sé­gek szin­té­zi­se. Úgy érez­tem azon­ban, hogy na­gyon sok kér­dés fo­gal­ma­zó­dott meg ben­nem, ame­lyek­re csak egy ko­mo­lyabb ku­ta­tás ad­hat vá­la­szo­kat. A tu­do­má­nyos di­ák­kon­fe­ren­cia és az ál­ta­la nyúj­tott lehetőségek to­váb­bi biz­ta­tást je­len­tet­tek, hogy érdeklődésemet ki­elé­gít­sem. A ku­ta­tá­si mód­sze­rek és a for­rá­sok ki­vá­lasz­tá­sa már ne­he­zebb volt, mint a té­ma ki­vá­lasz­tá­sa. A me­gyei könyv­tár­ban ta­lált köny­vek mel­lett még tu­do­má­nyos fil­me­ket is ke­res­tünk és in­ter­jú­alany­ként szán­tuk azt a tál­tost, akit a tá­bor­ból is­mer­tem meg. Kí­ván­csi­ak vol­tunk ar­ra is, hogy di­ák­tár­sa­ink mit tud­nak a sa­ma­niz­mus­ról, ál­ta­lá­ban a sá­má­nok­ról, és más személyektől is kér­dez­tünk ta­pasz­ta­la­ta­ik­ról.

Té­ma­vá­lasz­tás­kor min­den­kép­pen ki akar­tunk tér­ni sa­ját nem­ze­tünk tál­to­sa­i­ra, az ősi val­lás­ra, ér­de­kelt az is, hogy mi­lyen for­má­ban ma­radt fenn ez a ha­gyo­mány, de ki­té­rünk az in­di­á­nok ősi val­lá­sá­ra is, meg­pró­bál­juk ke­res­ni a kö­zös szá­la­kat, ha­son­ló­sá­go­kat és a mérv­adó kü­lönb­sé­ge­ket is, lehetőleg vál­to­za­tos mód­sze­rek­kel.

Ál­ta­lá­nos be­mu­ta­tó

A sá­mán szó a man­dzsu-tun­guz saman, haman szó­ból szár­ma­zik, je­len­té­se tu­dó, tu­dós. A bronz­kor­ban ala­kult ki a no­mád élet­mó­dot foly­ta­tó né­pek kö­zött. Kis­sé meg­vál­to­zott for­má­ban, de to­vább élt az állattenyésztő, növénytermelő né­pek­nél.  A sá­mánt egy kö­zös­sé­gen be­lül nagy tisz­te­let öve­zi, mert tud kom­mu­ni­kál­ni a szel­le­mek­kel, gyó­gyí­tó, lélek­ve­ze­tő, tér­ben és időben tá­vo­li dol­go­kat tud lát­ni, ezen kí­vül költő, ének­mon­dó és előadó; mind­ez tár­sa­dal­mi­lag meg­kü­lön­böz­te­ti a többiektől. Hi­va­tá­sá­nak kö­vet­kez­té­ben men­te­sül a va­dá­szat, ha­lá­szat és ter­me­lé­si mun­kák alól, ezért a kö­zös­ség fel­ada­ta, hogy el­lás­sa őt. A sá­má­niz­mus a ter­mé­szet tisz­te­le­tén ala­pu­ló ősi hi­e­de­lem­rend­szer, kap­cso­lat­ban áll az ani­miz­mus­sal, amely min­den élőnek és élet­te­len­nek lel­ket tu­laj­do­nít, és a to­te­miz­mus­sal, mely a nem­zet­ség őseként ál­la­tot tisz­tel. Nem tekinthető kü­lön­ál­ló val­lás­nak, mert nincs fi­lo­zó­fi­ai és mo­rá­lis rend­sze­re.

A sámánisztikus vi­lág­kép sze­rint a vi­lág­min­den­ség hár­mas fel­osz­tá­sú: a középső vi­lág­ban él­nek az em­be­rek, itt ered a Vi­lág­fa, Élet­fa is, mely össze­kö­ti a há­rom vi­lá­got. A felső vi­lá­got a fa lomb­ko­ro­ná­ja jel­ké­pe­zi, ál­ta­lá­ban több szin­tű, itt van­nak az is­te­nek, jó lel­kek, a boly­gók és a csil­la­gok. A fa gyö­kér­vi­lá­ga az al­só ré­gió, ez a rossz lel­kek, va­la­mint a középső vi­lág­gal együtt a szel­le­mek lak­he­lye. Ez a vi­lág­kép te­hát függőleges, lé­te­zik azon­ban víz­szin­tes el­kép­ze­lés is, mint pl. a szi­bé­ri­ai evenki né­pek­nél. Itt a felső vi­lá­got reg­ge­li­nek, az al­sót pe­dig éj­sza­ka­i­nak ne­ve­zik. A kettő kö­zött van a középső vi­lág. Mind­ezt egy ha­tal­mas fo­lyó kö­ti össze. A sá­mán be­ava­tá­sa há­rom­fé­le­kép­pen tör­tén­het: öröklődéssel, ta­nu­lás­sal és belső el­hi­va­tott­ság­gal. Öröklődéssel a ha­lott tál­tos lel­ke vagy az úgy­ne­ve­zett tál­tos be­teg­ség öröklődik, va­gyis a sá­mán fog­gal, haj­jal, tíz­nél több uj­jal vagy több csont­tal szü­le­tik. Ta­nu­lás ese­tén az illető ön­ként je­lö­li ma­gát, ilyen­kor a szel­le­mek ta­nít­ják vagy az öreg sá­mán vá­laszt­ja ki utó­dát. Belső el­hí­vás ese­tén ál­má­ban meg­je­le­nik egy szel­lem, és kez­det­ben kedvező aján­la­to­kat tesz a hi­va­tás el­fo­ga­dá­sá­nak ér­de­ké­ben. Ál­ta­lá­nos je­len­ség, hogy a je­lölt nem fo­gad­ja el hi­va­tá­sát, ezért a szel­lem kí­noz­ni kez­di. Ha to­vább­ra sem en­ged, a szel­lem ha­lál­ra is kí­noz­hat­ja. Ha el­fo­gad­ja, ak­kor kö­vet­ke­zik a sá­mán­be­teg­ség, amely alatt a sá­mán több na­pig esz­mé­let­le­nül fek­szik ét­len-szom­jan. Az eksz­ta­ti­kus él­mé­nyek ál­ta­lá­ban a következő szer­tar­tássé­mát kö­ve­tik: szen­ve­dés, ha­lál, fel­tá­ma­dás. A be­ava­tá­si ál­mok a követ­kező té­má­kat tar­tal­maz­zák vagy egyet, töb­bet belőlük: a test fel­da­ra­bo­lá­sa, me­lyet a belső szer­vek és zsi­ge­rel meg­új­ho­dá­sa kö­vet; ég­be­szál­lás és pár­be­széd az is­te­nek­kel vagy szel­le­mek­kel; al­vi­lág­já­rás és be­szél­ge­tés a szel­le­mek­kel és a ha­lott sá­má­nok lel­ké­vel. A be­ava­tás alatt sze­rez­te meg a to­váb­bi te­vé­keny­sé­gét nagy­ban be­fo­lyá­so­ló segítő szel­lem jó­in­du­la­tát (se­gít­sé­gét).

A sá­mán szer­tar­tá­sa­i­nak a cél­ja a rossz­aka­rat ki­kü­szö­bö­lé­se vagy a jó in­du­lat, tá­mo­ga­tás el­nye­ré­se a ter­mé­szet­fe­let­ti erőktől. A szer­tar­tá­sok al­kal­má­val el­en­ged­he­tet­len, hogy a sá­mán a ré­vü­let­be, az eksz­tá­zis­ba ke­rül­jön, en­nek két for­má­ja van. A meg­szál­lott eksz­tá­zis (passzív) ese­tén a sá­mán in­ten­zív lel­ki­ál­la­pot­ba ke­rül, mert a sá­mán tes­tét egy szel­lem ve­szi bir­tok­ba. A má­sik for­má­ja pe­dig az uta­zó eksz­tá­zis (ak­tív), ilyen­kor az élet­funk­ci­ói mi­ni­má­lis­ra csök­ken­nek, a sá­mán lel­ke el­hagy­ja a tes­tét. A sá­má­nok az eksz­tá­zis el­éré­sé­hez különböző se­géd­anya­go­kat hasz­nál­nak, pl. dob, pszichedelikus nö­vé­nyek. A dob az egyik leg­fon­to­sabb kel­lé­ke a sá­mán­nak. Ez kör, né­ha el­lip­szis ala­kú, mely­nek külső, belső ré­szét is jel­ké­pek dí­szí­tik. A dob üte­mes ve­ré­se hoz­zá­se­gí­ti a sá­mánt a ré­vü­lés el­éré­sé­hez. Mi­kor a sá­mán lel­ke uta­zik, a dob szim­bo­li­zál­ja az ál­la­tot, a dobverő pe­dig az os­tort, ha ví­zen uta­zik a dob a csó­na­kot, a dobverő pe­dig az evezőt jel­ké­pe­zi.

A sá­má­nok a szer­tar­tá­sok al­kal­má­val min­dig ri­tu­á­lis kö­penyt vi­sel­tek, amely a segítő szel­le­met jel­ké­pez­te, ál­ta­lá­ban egy ál­la­tot, ami le­he­tett ma­dár, szar­vas, med­ve stb. A fej­dí­sze is szar­vas­agancs­ból ké­szült, vagy egy olyan sza­lag­ból, ame­lyek­be tol­la­kat tű­zött. Vas szarvaspaták, ma­dár­kar­mok, med­ve­man­csok al­kot­ták a láb­be­lit; ezek is szim­bo­li­kus je­len­té­sű­ek. El­mond­hat­juk, hogy mai fo­gal­mak­kal él­ve a sá­mán pap, fi­lo­zó­fus, se­bész, má­gus, bo­ta­ni­kus és pszi­cho­ló­gus is egy­ben.

Az ősmagyar sá­mán­iz­mus

A ma­gya­rok hon­fog­la­lá­sa előtti időkről nin­cse­nek hi­te­les­nek tekinthető ada­ta­ink, konk­rét in­for­má­ci­ó­ink a szár­ma­zá­sun­kat illetően. Köz­tu­dott, hogy a hon­fog­la­lás ko­ri időkben a ma­gya­rok po­gá­nyok vol­tak, a val­lá­si vezető sze­rep­kör­ét a tál­tos lát­ta el, ami a sá­mán ma­gyar megfelelője.

Az ősmagyar sá­mán­iz­mus­ra jellemzők vol­tak a fen­tebb le­írt tu­laj­don­sá­gok. Va­ló­ban kap­cso­lat­ban állt az ani­miz­mus­sal, hi­szen em­be­rek­nek, ál­la­tok­nak, tűz­nek, li­ge­tek­nek stb. mind lel­ket tu­laj­do­ní­tot­tak a ma­gya­rok. A to­te­miz­mus ugyan­csak jellemző volt a ma­gyar vi­lág­kép­re: a ma­gya­rok egy ősma­dár­tól, a tu­rul­ma­dár­tól szár­maz­tat­ták ma­gu­kat – ezt bi­zo­nyít­ja az Eme­se ál­ma cí­mű mon­da is. Dió­sze­gi Vil­mos ku­ta­tá­sai sze­rint a ma­gyar sá­má­nok gyó­gyí­tók, jó­sok, lélekvezetők stb. vol­tak, mint ezt lát­ni is fog­juk len­nebb. A ma­gyar tál­tos be­ava­tá­sa két­fé­le­kép­pen tör­tén­het: öröklődés vagy belső hí­vás út­ján. A leendő tál­tos szü­let­he­tett fö­lös­le­ges csont­tal, fog­gal, több uj­jal vagy bu­rok­ban. Már kis­gyer­mek­ko­rá­ban érezhető volt kü­lön­le­ges tu­laj­don­sá­ga: csen­des, vissza­hú­zó­dó gye­rek volt, ko­rá­hoz ké­pest erős és lá­to­má­sok gyö­tör­ték. Ha hét éves ko­rá­ig a szel­le­mek el­lop­ták a fo­gát vagy a fö­lös­le­ges csont­ját, ak­kor nem le­he­tett sá­mán, ellenkező eset­ben a töb­bi tál­tos el­vit­te ta­nul­ni. Né­hol vizs­gát is kel­lett ten­nie, meg kel­lett mássza a vi­lág­fát, ame­lyet egy fa vagy egy lét­ra jel­ké­pe­zett.

Belső el­hí­vás ese­tén a fen­tebb már em­lí­tett sá­mán­­be­teg­ség kezd­te kí­noz­ni (a tál­tos el­rej­te­zett). Hoppál Mi­hály ku­ta­tá­sai sze­rint ál­má­ban a szel­le­mek fel­da­ra­bol­ták, hogy meg­szá­mol­ják fö­lös csont­ja­it, és ki­pró­bál­ják, hogy lel­ke a testétől va­ló­ban el tud-e vál­ni. A szi­bé­ri­ai né­pek­nél meg­halt a sá­mán­je­lölt, ha nem volt fö­lös­le­ges csont­ja – vagy meg­vált­hat­ta em­ber­éle­tek­kel. Egy ja­kut sá­mán­nak pél­dá­ul öt csont­ja hi­ány­zott, ez azt je­len­tet­te vol­na, hogy öt csa­lád­tag­ja kel­lett vol­na meg­hal­jon. De a sá­mán in­kább le­mon­dott és meg­va­kult. A betegségtől kezd­ve a tál­tos im­már rend­kí­vü­li ké­pes­sé­gek bir­to­ko­sa lett. Az „em­ber anya­gi lé­te az ál­lat anya­gi lététől függ, a ter­mé­szet­fö­löt­ti erőket megszemélyesítő szel­le­mek is jó­részt ál­lat ala­kú­ak. Ép­pen ezért a sá­mán min­den te­vé­keny­sé­ge hang­sú­lyoz­za az ál­la­ti ere­de­tet” – ír­ja Dió­sze­gi Vil­mos. Öl­tö­zé­ke a tál­tos segítőszellemét jel­ké­pez­te: leg­több­ször ma­da­rat, rit­káb­ban szar­vast.

A tál­tos dob­já­nak Y-típusú fo­gó­ja volt, mely Tej­utat jel­ké­pez­te. A bőrt 12 he­lyen erősítették hoz­zá a ke­ret­hez, ez a 12 csil­lag­ké­pet szim­bo­li­zál­ta. A do­bot különböző szim­bo­li­kus áb­rák­kal dí­szí­tet­ték.  Nap­ja­ink em­lé­ke­ze­té­ben is élén­ken él még a sá­mán­dob em­lé­ke és sok­szor a szi­tá­val pá­ro­sul, ami a gyer­mek­ver­sek­ben is előfordul: Ad­jon Is­ten las­sú esőt, / Mos­sa össze mind a kettőt; / Szi­ta-szi­ta pén­tek, / Sze­re­lem csü­tör­tök, / Dob szer­da.

A szer­tar­tá­sok al­kal­má­val el­en­ged­he­tet­len, hogy a sá­mán eksz­tá­zis­ba ke­rül­jön, amit a ma­gya­rok ré­vü­lés­nek hív­nak. A szer­tar­tá­so­kon a családfők vet­tek részt, akik a tál­tos jur­tá­já­nak fa­la men­tén he­lyez­ked­tek el. Ilyen­kor sá­mán min­dig ri­tu­á­lis öl­tö­zék­ben je­lent meg, dob­já­val és il­la­tos nö­vé­nyek füst­jé­vel ér­te el az ön­kí­vü­le­ti ál­la­po­tot. Az eksz­tá­zis so­rán egy fa tör­zsé­be vá­gott lépcsőfokok meg­má­szá­sa jel­ké­pez­te égi út­ját. A szer­tar­tá­sok cél­ja a gyó­gyí­tás, jós­lás, ál­dás­ké­rés volt.

A ma­gyar tál­to­sok kö­zött is lé­tez­tek jók és rosszak is (fe­hé­rek és fe­ke­ték), ezek gyak­ran vi­as­kod­tak egy­más­sal bi­ka alak­já­ban, de előfordult, hogy ke­re­kek, lán­gok vagy csődörök alak­já­ban. Minden­nek cél­ja az időjárás jó­ra vagy rossz­ra for­dí­tá­sa volt. Min­dig tud­ták előre, hogy hol, mi­kor, mi­lyen alak­ban és ki­vel fog­nak vi­as­kod­ni.

Az in­di­án sá­mán­iz­mus

A sa­ma­niz­mus ural­ja a val­lá­si éle­tet, vagy a leg­fon­to­sabb ré­sze an­nak. Mi­vel ál­ta­lá­ban min­den fi­a­tal fér­fi alá­vet­te ma­gát a látomáskereső rí­tus­nak, va­gyis egy sa­ját segítő szel­lem ke­re­sé­sé­re in­dult, ezért mond­hat­nánk min­den in­di­án sámánizált egy ki­csit. De nem min­den­ki váll­ha­tott sá­mán­ná, mert csak a sá­mán volt ké­pes a szel­le­mek se­gít­sé­gé­vel a ter­mé­szet­fe­let­ti erők köz­vet­len meg­ta­pasz­ta­lá­sá­ra.

Mint ál­ta­lá­ban min­den kul­tú­rá­ban, úgy az in­di­á­nok­nál is a sá­mán fő fel­ada­ta a gyó­gyí­tás, ezért or­vos­sá­gos em­ber­nek is hív­ják, de emel­lett ő szel­le­mi ve­zér, jós, költő, ének­mon­dó, előadó, a va­dász­szer­tar­tá­sok vezetője, va­gyis az ő fel­ada­ta, hogy fenn­tart­sa a vi­lág­ré­te­gek köz­ti har­mó­ni­át. A har­mó­nia alap­elv, mely min­den in­di­án tár­sa­da­lom gyó­gyí­tá­si mód­já­ban visszatükröződik, ám kul­tú­rán­ként eltérő meg­fo­gal­ma­zás­ban. A pimák és a navahók sze­rint ha he­lye­sen él az em­ber, be­tart min­den előírást, tud­ja, hogy mit le­het ten­ni és mit nem és en­nek meg­fe­le­lően cse­lek­szik, ak­kor jó egész­ség­nek fog ör­ven­de­ni. A be­ava­tás tör­tén­het spon­tán mó­don vagy szán­dé­kos ke­re­sés­sel. Spon­ta­ne­i­tás­ról be­szél­he­tünk, ak­kor, ha egy ha­lott sá­mán lel­ke vagy az ún. sá­mán­be­teg­ség öröklődik, ilyen­kor a gye­rek fog­gal, haj­jal vagy tíz­nél több uj­jal szü­le­tik (fö­lös csont­tal), vagy ak­kor, ha a je­lölt­nek ál­má­ban meg­je­le­nik egy szel­lem, és kez­det­ben kedvező aján­la­to­kat tesz a hi­va­tás el­fo­ga­dá­sá­nak ér­de­ké­ben. Ta­nu­lás ese­tén az illető ön­ként je­lö­li ma­gát, ilyen­kor a szel­le­mek ta­nít­ják vagy az öreg sá­mán vá­laszt­ja ki utó­dát, ezt ne­vez­zük szán­dé­kos ke­re­sés­nek. A suszvap in­di­á­nok­nál a sá­mánt ál­la­tok avat­ják be, akik majd a védőszellemei lesz­nek. A még szűz serdülő fi­ú­nak iz­zasz­tó­kuny­hót kell épí­te­nie, éj­sza­ka a gőzben tisz­tul, tán­col, éne­kel, ad­dig, amíg a védőszellem meg nem je­le­nik, és se­gít­sé­gét fel nem ajánl­ja. Később az ál­lat meg­ta­nít­ja sa­ját nyel­vé­re is. A paviotszo in­di­á­nok­nál a ha­lott sá­mán je­le­nik meg az illető ál­má­ban és ta­nít­ja.

 A be­ava­tá­si ál­mok meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye a tes­ti fel­da­ra­bolt­ság át­élé­se volt, va­la­mint ég­be­szál­lás és pár­be­széd az is­te­nek­kel vagy szel­le­mek­kel; al­vi­lág­já­rás és be­szél­ge­tés a szel­le­mek­kel és a ha­lott sá­má­nok­kal. A szer­tar­tá­sok­nak min­dig van egy jól meg­ha­tá­ro­zott okuk, ilyen­kor el­en­ged­he­tet­len, hogy a sá­mán ré­vü­let­be, eksz­tá­zis­ba ke­rül­jön, me­lyet bi­zo­nyos esz­kö­zök hasz­ná­la­tá­nak se­gít­sé­gé­vel ér el. Nö­vé­nyek ki­vo­na­ta­it, füst­jét is hasz­nál­ták a tu­dat­ál­la­pot mó­do­sí­tá­sá­hoz. Carlos Castaneda Don Juan ta­ní­tá­sai (A tu­dás meg­szer­zé­sé­nek ja­ki mód­ja) cí­mű köny­vé­ben is ol­vas­ha­tunk ezekről a pszichedelikus növényekről: „Don Juan, egy­más­tól füg­get­le­nül és különböző al­kal­mak­kor, há­rom­fé­le hal­lu­ci­no­gén nö­vényt hasz­nált: peyote-ot (Laphophora williamsii), csat­ta­nó masz­la­got (Datura inoxia, il­let­ve D. me­te­lo­i­des) és egy gom­bát (ta­lán Psilocybe mexicana). Az ame­ri­kai in­di­á­nok már az eu­ró­pa­i­ak­kal va­ló ta­lál­ko­zá­suk előtt is­mer­ték e há­rom nö­vény hal­lu­ci­no­gén tu­laj­don­sá­gát. Ha­tá­suk mi­att eze­ket a nö­vé­nye­ket szé­les kör­ben hasz­nál­ták öröm­szer­zés, gyó­gyí­tás, va­rázs­lás és egy­faj­ta eksz­tá­zis el­éré­se cél­já­ból.” Ugyan­ak­kor a dob üte­mes ve­ré­se is hoz­zá­se­gí­tet­te a sá­má­no­kat az ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­hoz. A dob ál­ta­lá­ban to­jás­dad for­má­jú, bőre rén­szar­vas-, já­vor­szar­vas- vagy lóbőr. A fel­szí­nét raj­zok dí­szí­tik, ame­lyek ál­ta­lá­ban a vi­lág­min­den­sé­get áb­rá­zol­ják. Le­het­nek: ter­mé­sze­ti ké­pek, Nap, Hold, Csil­la­gok, ál­la­tok, nö­vé­nyek, em­be­rek, esz­kö­zök vagy vo­na­las, su­ga­ras, geo­met­ri­kus alak­za­tok is.

Az észak-ame­ri­kai sá­má­nok­nak in­kább jel­ké­pes szer­tar­tás öl­tö­ze­tük van: sas- vagy más­fé­le ma­dár­tol­lak, egy­faj­ta csörgő vagy egy kis dob, zacs­kók he­gyi­kris­tály­ok­kal, kö­vek­kel és más va­rázs­tár­gyak­kal. Rit­káb­ban, de van­nak szer­tar­tá­si öl­tö­zé­kek is, az apa­csok­nál pél­dá­ul a sá­má­nok­nak van egy rom­bu­sza, egy va­rázs­kö­te­le és egy szer­tar­tá­si ka­lap­ja is. A sá­mánt, ami­kor be­teg­hez hív­ták, gyó­gyí­tá­sát a be­teg­ség oka­i­nak ki­de­rí­té­sé­vel kezd­te. A be­teg­ség oka le­he­tett egy tárgy, amely be­ke­rült a test­be, vagy a lé­lek el­vesz­té­se. Az első eset­ben el kell tá­vo­lí­ta­ni a har­mó­ni­át meg­bon­tó, a bajt oko­zó tár­gyat. A má­so­dik­ban meg kell ta­lál­ni a be­teg szö­ke­vény lel­két, és vissza kell hoz­ni. A gyó­gyí­tás so­rán el­en­ged­he­tet­len az eksz­ta­ti­kus ké­pes­sé­gek al­kal­ma­zá­sa; a szer­tar­tás szük­ség­kép­pen ma­gá­ba fog­lal­ja a szel­le­mek meg­idé­zé­sét. Az ár­tal­mas tár­gyak le­het­nek ka­vi­csok, pi­ri­nyó ál­la­tok, bo­ga­rak, ame­lye­ket a go­nosz szel­lem vagy bo­szor­kány a gon­do­lat ere­jé­vel he­lye­zi be a test­be. A lé­lek el­vesz­té­sé­nek okai le­het­nek ál­mok, ame­lyek a lé­lek szö­ké­sét idé­zik elő, hol­tak, akik nem tud­ják itt hagy­ni a föl­di éle­tet; vagy ma­ga a be­teg lel­ke, amely túl messze csa­va­rog a testétől.

A szer­tar­tá­sok­ra ál­ta­lá­ban éj­sza­ka, a be­teg há­zá­nál ke­rül sor. A paviotszó in­di­á­nok­nál a sá­mán egy tol­mács kí­sé­re­té­ben vagy egy táncosnővel ér­ke­zik meg a szer­tar­tás hely­szí­né­re. A szer­tar­tás kö­zös pi­pá­zás­ból, éneklésből áll, majd a di­ag­nó­zis fel­ál­lí­tá­sa után (ese­ten­ként ez eksz­ta­ti­kus ké­pes­sé­gek al­kal­ma­zá­sát igény­li) kö­zös tánc kö­vet­ke­zik a tűz kö­rül. De oly­kor a sá­mán me­di­tá­ci­ó­ba mé­lyed­ve ke­re­si a baj okát, pl. az acsumavi in­di­á­nok­nál. Az észak-ame­ri­kai in­di­án sá­má­nok szer­tar­tá­sai nagy vo­na­lak­ban ha­son­lí­ta­nak. Ez­zel szem­ben rit­káb­bak a lát­nok- és időjárás-varázsló szer­tar­tá­sok.

Zár­szó

Nem vé­let­len, hogy ép­pen az An­dok­ban és Me­xi­kó­ban, az egy­ko­ri in­di­án ál­la­mok te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó ma­nap­ság is a leg­több in­di­án, igaz, ma­gu­kon vi­se­lik az ibé­ri­ai ke­resz­tény ci­vi­li­zá­ció ha­tá­sát. A fél­vér­ré vá­lás el­le­né­re a mai új mű­velt­ség­ben is ki­mu­tat­ha­tó­ak a ha­gyo­má­nyos in­di­án kul­tú­rák lé­nye­ges vo­ná­sai. A vá­ro­si sá­mán­iz­mus vagy neosámánizmus az egy­ko­ri sá­mán gyó­gyí­tó tevékenységéből ala­kult ki. A ki­ta­lá­lók­nak elsősorban pénz­ke­re­sé­si lehetőség az egy-két na­pos sá­mán-tan­fo­lyam­ok mű­köd­te­té­se, va­la­mint a si­ker­köny­vek, ame­lyek a sá­mán­iz­mus­ról, az eg­zo­ti­kus or­szá­gok sá­mán­ja­i­ról, va­la­mint sa­ját be­ava­tá­si él­mé­nye­ket tar­tal­maz­nak.

Mind­két kul­tú­rá­ban a sá­má­nok vol­tak a val­lá­si élet meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­gei, nagy tisz­te­let övez­te őket, hi­szen kom­mu­ni­kál­tak a szel­le­mek­kel, gyó­gyí­tot­tak, ezen­kí­vül költők, ének­mon­dók és előadók is vol­tak egy­ben. Az első kü­lönb­sé­get a be­ava­tá­si mód­sze­rek­nél ta­lál­tuk. Az in­di­á­nok­nál mind­há­rom for­ma je­len volt, a je­löl­tek öröklődés, ta­nu­lás vagy belső el­hí­vás út­ján vál­hat­tak sá­mán­ná, míg az ősmagyaroknál a ta­nu­lás mód­sze­re hi­ány­zott. Vi­szont mind­két eset­ben a be­ava­tá­si ál­mok­ra jellemző volt a test fel­da­ra­bo­lá­sá­nak át­élé­se, amit a belső szer­vek és zsi­ge­rek meg­új­ho­dá­sa kö­vet. A szer­tar­tá­sok­nak kö­zös cél­ja­ik vol­tak: gyó­gyí­tás, jós­lás, rossz­aka­rat ki­kü­szö­bö­lé­se vagy a tá­mo­ga­tás el­nye­ré­se a ter­mé­szet­fe­let­ti erőktől. A sá­mán te­vé­keny­sé­gei kö­zül kü­lön ki kell emel­nünk az eksz­tá­zist, mely nél­kü­löz­he­tet­len volt a szer­tar­tá­sok alatt.

Ke­let-Eu­ró­pá­ban is újjáéledőben van a sá­mán­iz­mus, a mo­dern sá­mán elsősorban bölcs és ter­mé­szet­gyógy­ász. Ér­de­kes kép él a di­á­kok sze­mé­ben is, kérdőíves fel­mé­ré­sünk sze­rint van, aki szek­ta­ve­zért, va­rázs­lót vagy ter­mé­szet­gyógy­ászt lát ben­nük. Ér­de­kes azon­ban, hogy a sá­mán­iz­mus tör­té­ne­ti hát­te­rét, a sá­mán ko­rai sze­re­pét szin­te sen­ki nem is­me­ri. Meg­pró­bál­ják re­konst­ru­ál­ni a szer­tar­tá­so­kat, gyó­gyí­tá­so­kat, éne­ke­ket stb., de va­la­hogy már nem iga­zán il­le­nek be­le a mo­dern vi­lág­kép­be. Még­is he­lyük van, ti­tok­za­tos­sá­guk­kal vonz­zák a fi­gyel­met és érdeklődést. Ko­vács And­rás, ma­gyar­or­szá­gi tál­tos a következő meg­ha­tá­ro­zás­sal szol­gál:  akik a fénnyel szem­be néz­tek, és akik fénnyé vál­tak! Nap­ja­ink tál­to­sai a múlt fe­le for­du­ló ro­man­ti­ka alak­jai, akik meg­szó­lít­ják a Na­pot és Jé­zus Krisz­tust, a teremtő ős­e­rő­ket és a Szűz­anyát. Ta­nít­vá­nya­i­kat egy­fé­le öku­me­ni­kus böl­cses­ség­gel és sze­líd­ség­gel iga­zít­ják az ér­té­kek út­já­ra, anél­kül, hogy meg­ta­gad­nák az út mel­lett fu­tó ös­vé­nye­ket.

(forrás: művelődés folyóirat)

Ismét egy fontos oldal, és ég a pofám, hogy csak most írok róla. A téma iránt érdeklődők természetesen jól ismerhetik, akik pedig nem, azok számára talán még hasznos is lehet a mulasztásom.

biktop.saman.org.hu

Ajánlom az egyébként minden ízében kiváló oldal számomra legfontosabb részét: hihetetlen volumenű növényi ismertetőt találhat az odalátogató, de tényleg, döbbenetetsen sok dologról írnak. A múltkori iboga cikk is( www.ayahuascareality.blog.hu/2009/09/26/iboga_ismerteto) az ő engedélyükkel került átemelésre az előbb említett igen vaskos, és egyébként abszolút érdekes, olvasmányos de mégis rendszerezett, áttekinthető oldalról.

Mit mondhatok még?

Olvasásra fel!

Diószegi Vilmos
SÁMÁNOK NYOMÁBAN SZIBÉRIA FÖLDJÉN
Terebess Kiadó, Budapest, 1998

 

A Teljes könyv PDF   formátumban.

Kedvcsináló a könyvből:

Milyen lehetett a "pogány" magyarok "vallása", milyen a gondolkodásukat, szemléletüket, életüket jócskán meghatározó hitvilág, amelyről "kő, írás nem beszél"?
Ez a kérdés már gyermekkorom óta izgat.
Mintha ma történt volna! Apám, jó harminc éve, nevem napján elvitt az akkori Angolparkba. Megtekintettük Feszty Árpád körképét is, a honfoglaló magyarok bevonulását. Mint afféle naiv, rajongó kisfiút, ez a teátrális, a nemzeti hiúságnak hízelgő, tárgyi tévedésektől hemzsegő festmény hallatlanul elbűvölt. Odahaza anyám meglepve hallotta: nem a sárkányvasút, nem is a hajóhinta, hanem a körkép fehér lovat áldozó táltosa tetszett a legjobban. (Pedig az inkább elcsúszna gesztikuláló középkori szerzetesnek, vagy egyházatyának, mint ősi magyar táltosnak.)
Második emlékem az elemiből való.
Körmöst kaptam a tanító bácsitól… Mert kockás füzetemben számtanpélda helyett döcögő versikét talált a pogány magyarok táltosáról.
Mint kis gimnazista meg reggelenként hat órakor fel-felkeltem - latin szavakat magolni. Apámnak szemet szúrt a nagy buzgalom, s egyszer kivette kezemből a szószedetet.
Némi dadogás után töredelmesen bevallottam: török szavakat tanulok. És hiába magyaráztam: a jakut sámánénekeket másképpen nem tudom majd lefordítani - apám könyörtelenül elkobozta szótáramat.
Az iskolai könyvtárral is meggyűlt a bajom: be kellett köttetnem egy magyar kutató, Róheim Géza Magyar néphit és népszokások című könyvét, mert amíg néphitünk keleti gyökereit ismergettem belőle, lapjaira mállott.
Érettségi vizsgán történelemtételként a "tatárjárást" húztam ki a cédulák közül, vagyis a mongolok Magyarországon viselt hadjáratát kellett volna elmondanom.
De felelés közben nem jutottam el a harci eseményekig, előbb a mongolok nyelvéről, kultúrájáról, vallásáról beszéltem. Az érettségibiztos, az egyetem Kelet-Európai Történeti Tanszékének a professzora, a vizsga után azt tanácsolta: az egyetem C-épületében keressem fel a Belső-Ázsiai, valamint a Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Intézetet.
Szüleim hiába igyekeztek elrémíteni azzal: ha nem iratkozom be a tanárképzőbe, az egyetem befejeztével nem kapok állást - kitartottam a török, mongol és a finnugor nyelvek meg a magyar őstörténet mellett.
Nem maradtam kenyér nélkül: a Néprajzi Múzeum ázsiai gyűjteményében kaptam munkát. Most már kedvemre bogarászhattam a magyar és a szibériai "sámánhit" adataiban.
Végül 1957. június 18-án valóra vált a gyermekkori álom: elindulhattam a sámánok nyomába.
Mert a "pogány" magyarok hitvilágának megismeréséhez
a sámánizmus tanulmányozásán át vezet az út.
A magyar nép történetében rejlik ennek az oka.
A magyarság, ahogy ezt nyelvészeink és őstörténet-kutatóink már régen bebizonyították, finnugor eredetű. Legközelebbi rokonaink a Szibériában lévő vogulok és osztjákok. Korai történetünk folyamán pedig bizonyos török népekkel kötöttük össze a sorsunkat. Mind a finnugor, mind a török népek eredetileg sámánhitűek voltak, ebből nyilvánvalóan következik, hogy a magyar nép a kereszténység felvétele előtt ugyancsak sámánhitű lehetett. A mi sámánjainkat táltosoknak, tátosoknak hívták. (A szibériai népek is bő vagy kám néven emlegetik sámánjaikat, - aszerint, hogy a mongolsághoz, vagy a törökséghez tartoznak-e; sámánnak csak a távol-keleti mandzsu-tunguzok mondják, a tudomány azonban ezt az elnevezést kapta föl, így ez vált közismertté.)
Sámánhiten vallásformát értünk: a lélekkultusz egy meghatározott fokát.
A természeti népek úgy hiszik, hogy mindennek van lelke: embernek, állatnak, növénynek, tárgynak egyaránt. Ezeken kívül léteznek szellemek is, mint az elhunytak szellemei vagy a különböző "gazdaszellemek". Szelleme van például a folyónak, a hegynek, az állatoknak. A lelkek és a szellemek mindent tudnak, mivel - testetlenek lévén - bárhová eljuthatnak. A sámánizmus fokán élő népek azt hiszik, hogy ezekkel a földöntúli lényekkel bizonyos személyek, a sámánok, kapcsolatot teremthetnek, és minden tudásukat átvehetik.
Segítségük révén időben és térben közeli vagy távoli dolgokról egyaránt tudnak - legalábbis a bennük hívők szerint. Ismerik a múltat és a jövőt, tehát jövendölnek, de megmondják azt is, hol az elvesztett tárgy, az elveszett állat, vagy hogy milyen betegség gyötri a beteget, mivel lehet gyógyítani.
Hogy mi módon "érintkeznek" a sámánok a szellemekkel? Hát ez egy egész szertartás. Rendszerint este vagy éjjel végzik. A sámán szokatlan, feltűnő fejrevalót, köntöst, lábbelit ölt magára, kezében egyfenekű dob, azt veri ütemesen, és közben énekel: magához hívja a szellemeket. Az ének egyre hevesebb, dobverés is, a sámán pedig mozog, rángatózik hozzá: sámántáncot jár.
Mindinkább nekiszilajodik, mind féktelenebbül tombol, egyszer csak az eksztázis nem fokozható tovább, akkor eszméletlenül rogy össze: vagy a szellem száll belé, ilyenkor ez beszél a sámán szájával, vagy a sámán lelke megy a túl világra, a megidézett szellem kíséretében. (A régi magyarok azt mondták erre az állapotra: rejtezik vagy révül.) Amint felocsúdott, közli a jelenlevőkkel a szellemek óhaját vagy a tőlük szerzett értesülést.
Szertatásaikon gyakran megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokat visznek véghez. A leírások szerint képesek mezítláb tűzön táncolni, parazsat nyelni. Késsel döfik át magukat, s a szúrásnak nyoma sem marad, sőt másokon is ejthetnek ilyen sebeket. Tudunk más csodálatos mutatványaikról is. Egy csukcs sámánasszony övig levetkőzött, néhányat ráütött a sámándobra, majd egy kerek követ fogott a kezébe. Szorítani, morzsolni, tördelni kezdte. Apró, sima kavicsok hullottak alá, egész rakásra való. A nagy kő azonban továbbra is ép maradt az asszony kezében.
A sámánok egyik fő tevékenysége a gyógyítás. Ők a közösség orvosai. Bizonyos tapasztalati tudásról nyilván beszélhetünk. Talán hipnotikus módszerekkel is gyógyíthattak. Ma már azonban semmi köszönet nincs működésükben. Nem csak fölöslegesen kontárkodnak bele az orvosok munkájába, hanem kárt, bajt okoznak.
Megtörtént a szojotoknál a következő eset:
Az egyik szálláshelyen többen megbetegedtek. Hiába fordultak sámánjukhoz, nem tudott segíteni. Hívtak hát egy másik falubelit. El is jött, verte a dobját, bűvölt-bájolt, a betegek mégse gyógyultak meg. Szégyenszemre hazakotródott. Hamarosan saját falujának lakóit is sorra lepte meg a betegség.
A sámán ekkor is csődöt mondott, a szomszédos telepek sámánjai úgyszintén. Ellenben a járványos betegség az egész környéken elharapódzott: szertehurcolták a "gyógyító" sámánok.
A gyógyítást senki sem kívánhatta ingyen. Egy altaji török közmondás szerint: "Megbetegszik a jószág - zsírosodnak a kutyák, megbetegszik az ember - zsírosodik a sámán. Akadt beteg, akinek családja két év leforgása alatt tizenkét szarvasmarhát, huszonöt kád sört és harminc pud gabonát mutatott be engesztelő áldozatul - a szellemeknek.
A polgárháború éveiben a sámánok - akárcsak a különböző egyházak papjai - a szovjet hatalom ellen izgattak. Már csak emiatt is erős rendszabályokra volt szükség ellenük; sokukat internálták is. Olyan azonban szintén kerülközött, aki hűséget fogadott az új hatalomnak, s ünnepélyesen megígérte, hogy fölhagy eddigi tevékenységével.
A sámánizmust ugyanis, sajátos jellege - a papi és a kuruzsló tevékenység összefonódása - következtében a szovjet államnak másként kellett tekintenie, mint a többi vallásokat. Nem várhatta, míg lassacskán, békében elsorvad, míg magától megszűnik.
A sámánizmus ma már a múlté. A tudomány térfoglalása folytán el kellett pusztulnia. De éppen a tudomány érdekében nem tűnhetett el nyomtalanul: a vallástörténet, az összehasonlító etnológia, az etnogenetikai kutatások hasznára múlhatatlanul fontos e letűnt világ emlékeinek hiteles és részletes összegyűjtése.
Éppen ez volt a feladatom.
Néhány távoli zugban, nagy utánjárással, a kutató még rá-rábukkan egy-egy öregre, aki valamikor sámánkodott. S a kivénhedt vadászok, elaggott pásztorok között máig is jócskán akadnak, akik halálukig megmaradnak most már apáik hitében, akik egészen sohasem szabadulhatnak az öröklött hiedelmektől. Ezeket a "régi öregeket" kerestem meg Szibériát járva, 1957 koraőszén és 1958 nyarán.
A burjátok hatszögletű gerendaházaiban, a szojotok rácsosfalú nemezjurtáinak mélyén, a karagaszok kúp alakú kéregsátraiban, a medvebőrökön, örökösen csak a sámánok viselt dolgaira tereltem a szót. Csekély időmből alig-alig jutott másra. Azt, hogy miképp élnek ma Szibéria népei, úgy-ahogy én is megláttam, de a kutatómunka szüntelen hajszája nem kedvezett bizony annak, hogy mindenütt tüzetesen körülnézzek.
Utam célja magyarázza azt is, hogy mindig a legeldugottabb, a világtól leginkább elzárt helyekre, az őserdők mélyén lapuló szállásokra, településekre igyekeztem.
Az a kép tehát, amelyet ez a könyv mutathat, szükségképpen egyoldalú, s legfeljebb csak részben jellemző a mai, a természet erőit szolgálatába hajtó Szibériára. E földrész régi, eltűnő vagy már el is tűnt életének vagyok jobbára a krónikása. Gondolom, így sem lesz érdektelen az olvasónak, amit erről a rendkívüli útról elmondok.
S hogy ez az út úgy sikerült, ahogy sikerült, javarészt a szovjet emberek lépten-nyomon megnyilatkozó segítségének, támogatásának, jóindulatának köszönhetem. Nem csupán
a munkámat szívükön viselő, néprajzi szakemberekre gondolok, hanem repülőtéri, vasúti alkalmazottakra, orvosokra, tanítókra, hatósági személyekre, gépkocsivezetőkre, kolhozelnökökre, egyszerű dolgozókra, oroszokra, nem oroszokra egyaránt. Róluk is szakadatlanul esik szó e könyv lapjain. Igen nagy hálával tartozom nekik.

Kis világ a nagy világban vagy nagy világ a kis világban.

Ayahuasca.

Olyan sok dolgot írtam már róla, technikai jellegűeket, filozofikusabbakat, pszichológiai hátteret ahogyan én látom ezt a dolgot, illetve az egész életet, képeket, videókat, interjúkat, ismeretterjesztő jellegűeket...a rövid idő ellenére kicsit vissaztekintés hangulatom van.

Nem volt a háttérben zajló nagyszerű dolgok intézése miatt túl sok időm mostanában új anyagok után kutatni, meg úgy általában. Mivel ilyen ön-manager életem van, ezért az anyagi hátterem is ingadozik néha. Tisztességes helyen élek, a legjobb kajákat eszem, tudok könyveket venni, szóval nem haldoklom, de nem minig megy ugyanolyan könnyen. Na mindegy, most ez is szerveződik, szóval sok-sok dolog egyszerre, emellett pedig nem csak hogy életben akarom tartani az oldalt, hanem fejleszteni, szépíteni, gazdagítani, és ez a többi nem kevés elfoglaltságom miatt nem annyira szimpla ügy néha.

Pedig még így is, néha panaszkodik az én Menyaum, hogy kevés időt töltök más dolgokkal és az ayahuascarality pedig annyi időmet elveszi. Pedig látjátok, nem történt olyan nagyon látványos dologból túl sok. Fog, persze, de ami látható az alapján nem gondolni mennyi dolog van mögötte.

Ezzel együtt, hogy a lúd kövér legyen, útjára bocsájtok egy ayurvédával, azaz a trdicionális indiai orvoslással és öngyógyítással kapcsolatos blogot is, amit szándékozom később szintén egy kisebb birodalommá hízlalni, egy amolyan faluvá, ahol sok mindenki otthon érzi magát.

A másik amin folyamatosan gondolkodom, hogy hogyan/merre tovább. Azt is megmondom miért: eltelt elég sok idő, nem kevés ember lelte hasznát az itt közzé tett információknak, tudta megfőzni az első ayahuasca teáját, netán azóta többet is. És vannak az igazi rutinos, gyakorlott arcok, akiknek még nehezebb úgymond újat nyújtani. Ezzel együtt egyre több a frissen idelátogató olvasó, akik viszon szeretnének a visszajelzések alapján a kezdetektől egy képet kapni. Visszaolvasás nélkül...:))))

Más szóval nem, szeretnék unalmassá válni a rutinos ayahuasca fogyasztók tényleg szűk táborának, a még ezután tesztelők de már már sok információval rendelkezők és a frissen érkezett mindenre kiváncsi érdeklődők számára sem.

Azért nem olyan nagy a trauma, túlélem!:)

Csak kinőtte magát kicsit az én underground álmom, és nem árt tudatosnak lenni a dolgokról!:)

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

/Erhart Kaestner: Mire való a csönd?/

Interview With Ayahuasca Shaman Artidoro