Az amerikai őslakosok körében szintén érték az álom. A „sámán” (törzsi varázsló) szó jelentése széles körben nagyjából ugyanaz, vagyis: „álmodó ember”. Az (irokéz törzsi szövetséghez tartozó) mohave indiánok nyelvén a sámán „álmodó”-t jelent. Az Amazonas-vidéki népek is úgy tartják: „aki rendszeresen álmodik, az majdnem sámán”.
Amikor az 1980-as évek közepe táján New York Állam északi részére költöztem a farmomra, roppant keveset tudtam az amerikai indiánokról, és szinte semmit az irokézekről. Az előzményekhez tartozik, hogy mint londoni külügyi tudósító bő tíz évig egyik repülőről le-, a másikra felszálltam, majd öt évet töltöttem New Yorkban egy kereskedelmi hírcsatorna munkatársaként, amely időszak érdekfeszítő nyomozati eredményeit Crown hozta nyilvánosságra 1980-ban. Ideje volt visszafognom a gyeplőt, lassítani, „leásni” a gyökereimhez, s felmérni, merre tartok, s mit értem el íróként és emberként.
Keresztül-kasul bejártam a Hudzon völgyét, mire a vidék egyik elhagyatott zugában, az érintetlen erdő szélén találtam egy tágas birtokot, s egy lepusztult tanyaházat. A birtok korábbi tulajdonosai holland telepesek voltak, temetőjük a pajta mögötti domboldalon volt látható. A helyiségnél, amelyben a jelek szerint csecsemőik és jószágaik világra jöttek, jobb dolgozószobát aligha találhattam volna új könyvek írásához.
Odaköltöztem, aztán mohave nyelven kezdtem álmodni, és akkor minden megváltozott.
Egy indián öregasszonnyal álmodtam először, egy személyben volt nemzetségének anyja és sikeres gyógyító. Első álmomban – amelynek egész idején tudatában voltam a ténynek, hogy álmodok – egy vörös farkú sólyom szárnyán röpültem. A repülést valóságos élményként érzékeltem. Élveztem, amikor fölemelt egy meleg légáramlat, és beleremegtem, amikor elvétettem a röptöm, s emiatt a George-tó közelében az oldalam csúnyán lehorzsolódott a hegyoldalon. Behúztak egy erdei vigvamba. Ott a nemzetség anyja órákon keresztül dallamos nyelvezetű rigmusokban beszélt hozzám. Miközben beszélt, számtalan fehér és lila kagylópénz-láncot és gyöngyfüzért vett elő, majd végezetül egy széles, ember- és állatfigurákkal díszített indián övet rakott ki elém. Megértettem, hogy az öv az asszony tekintélyének jelképe. De közleményének értelmét mindössze az általánosság szintjén tudtam felfogni, mivel mondandóját – az első szótól az utolsóig – a saját anyanyelvén adta elő.
Másnap reggel kutyasétáltatás közben keringő vörös farkú sólyomra lettem figyelmes. A madár fölöttem mindössze háromméternyire körözött, a domb barnás tömegéből érkezett, s kitartóan rikoltozott. Úgy éreztem – ahogy kisfiúként a sasnál is –, hogy füttyét megérteném, ha legalább kissé másmilyen lehetne a hallásom.
Következő álmaimban az indián öregasszony rendszeresen megjelent, de immár két másik álomalak társaságában. Érzésem szerint férfi rokonait hozta magával. Egyikük egy harcos sámán volt. Ő ijesztő fa maszkban jelent meg előttem először, két szeme helyén fényes rézbetétek csillogtak. Kétes érzéseket keltő, nyugtalanító figurának tűnt. Nem csoda, hiszen boszorkánymester volt, aki az erejével és hatalmával ugyanúgy képes ölni, mint gyógyítani, lelkeket rabolni és visszaadni.
Álombéli új társaságom harmadik tagja izgatott legjobban. Első megjelenésekor nem tudtam eldönteni, vajon önmagam tükörképét látom-e. Köztem és közte mindössze az volt a különbség, hogy ő 18. századi díszruhában parádézott, mintha színházi jelenetből toppant volna elő, vagy a gyarmati idők néhai alakja volna. Átfutott rajtam, hátha másvalaki, talán egy létező személy! A Bryn Mawrt könyvesboltban aztán véletlenül ráakadtam egy színes egyéniség nyomára: Sir William Johnson az egyik első híres amerikai pionír, ír származású főnemes volt. Minden tekintetben habzsolta az életet. Az 1700-as években egy személyben volt királyi főhadbiztos, a mohave indiánok önként megválasztott hadvezetője, ráérő idejében pedig félelmetes étvágyú nőcsábász. Jonhsont azonban, hogy-hogy nem, az angol és ausztrál történelemkönyvekből egyszerűen kihagyták. Tehát most olvastam róla először, de mihelyst hangját „meghallottam” kicsendülni a vaskos, poros, kék kötésű írásainak gyűjteményéből, megéreztem, hogy rokon lelkek vagyunk. Álmaim tovább erősítettek e hitben. Később, tudatos álmaimban – mikor belefogtam regényem számára kiaknázni ezt a kincsesbányát – Johnson határozott személyiséget öltött, s szépen végigkalauzolt az életén, szerelmein, valamint az indián cselszövések kacskaringós történetein.
Kétségtelen, a farmon új típusú jellemekkel álmodtam. Egészen másfajta történetet meséltek, mint amilyenekről előző könyveimben írtam, s a bennem lakozó mesemondó kapva kapott az alkalmon. Az ausztrál őslakosok azt mondják, a nagy történetek kivárják, míg a megfelelő ember mondja el őket. Határozottan éreztem, mekkora megtiszteltetés ért. Nem én találtam meg a történetet; az talált meg engem. Egyelőre fogalmam sem volt, mi kerekedik ki belőle végül. Azt végképp nem gyanítottam, hogy mondanivalója szigorúan a saját életemre korlátozódik.
Felkészültem, hogy bejárjam az irokéz területeket, mert fel akartam tárni álmaim értelmét, meg akartam ismerni álombeli látogatóim eredeti életterét. Hat nép rezervátuma törzsfőinek segítségével földerítettem Brantford, Ontario, Kahnawake és Montreal környékét. Eközben részben sikerült megfejtenem az indián öregasszony beszédfordulatait, s fonetikus átírásban le is jegyeztem. Szövege egyes részleteit mohave nyelven adta elő, mégsem volt könnyű értelmezni, mert jórészt homályos értelmű, ősi kifejezéseket használt. Az egyik gyógyító ember azt mondta, hogy a régies szövegrészek nyilván huron eredetűek, s igaza lett, mert bizonyos jezsuita hittérítők feljegyzéseiben rátaláltam néhány huron kifejezésre. Megtudtam, hogy az indián öregasszony neve Akszota – ami mohave nyelven azt jelenti: nagyanya – és úgynevezett ka’nisztenhszera (nemzetségének anyja), valamint „az erő asszonya”, vagyis arendivanen. Az egyik onondaga barátom mutatott nekem egy ősi vampumot, azaz indián övet, amely embereket szoptató nőstény farkasok képe díszített. S azt mondta, az ilyen öv ősidőktől a nemzetség anyjának jelképe. Az öv nagyon hasonlított az első indiános álmomban látott tárgyhoz.
Részletesen elmeséltem ezt az álmot egy helybéli indián öregnek. Ő tényként közölte: „Akkor hát volt részed látogatókban.” Megkért rá, hogy az álmomban látott, s hagyományosan titkos gyógyító szertartásokat és neveket ne részletezzem a nagy nyilvánosság előtt. Mint mondotta: „Némelyik nagy ősünk itt tartózkodik a föld közelében, hogy megvédhesse a mieinket.” Figyelmeztetett, hogy e lények némelyike hajlandó a kívülállók álmában is megjelenni, és szót váltani idegenekkel, de kizárólag abban az esetben, ha a kívülálló álma „igaz”. Ám ez nem jogosít fel senkit a bizalmaskodásra...
