Az elhívás útja

       A brooklyni huszonegy éves Joel kanadában dolgozott egy horgász táborban. Itt találkozott Adamie-vel, az öreg dogrib indián sámánnal. Megkereste, kérvén, tanítsa őt, miután egy, a sámánnál tett látogatás során transzba esett, amit ő és a körülötte lévők mind mind elhívásként értékeltek.

Joel első transzát követően az egyik indián, Eddie így szólt: „Szegény Joe, szegény fehér ember! Ott az a sok jó indián, és egyedül téged hívnak. Néha azon tűnődöm, tisztában vannak-e ezek a szellemek azzal, mit csinálnak. Nem is tudsz semmit az egészről.”

Eredetileg a kíváncsiság vitte a szertartásnak helyt adó házhoz, ám a látogatását követő feltartóztathatatlan események teljesen megváltoztatták életét.

A szertartást követő napokban különösen érezte magát mind testi mind szellemi értelemben. Egy pipát kezdett különös gonddal faragni. Mikor elkészült, a pipával s némi dohánnyal ismét felkereste Adamie-t.

„Adamie felnézett rám, s az arca életre kelt hiányos fogsorú nagyapa mosolyától. Többször összecsapta a kezét és nevetni kezdett.

     - Hogy van az a nő? - tört ki belőlem.

     - Jól – felelte Adamie, s szelíden nevetett tovább. A nevetése rajzszög volt a talpamban, csiklandozott és fájt.

     - Ezt … ezt hoztam neked – mondtam, s nyújtottam felé a pipát.

     - Miért jöttél? - érdeklődött

     - Tanulni – bukott ki belőlem az akaratlan válasz.

A pipát az asztalra tettem, hogy valamivel elfoglaljam magam a törékeny csöndben. Féltem, hogy valami rettenetes azonnal szétzúzza ezt a szótlan világot.

      - Most mire gondolsz? - Törtek át Adamie szavai a lámpák sustorgásán.

      - Hogy te egy öreg, ronda indián vagy, és hogy mi a fenétől félek annyira. - letaglózott a saját őszinteségem.

     Adamie elmosolyodott. Intett, üljek le a széke mellett a földre. Ő is felállt és mellém ült.Hosszasan beszélgettünk, legalábbis én beszéltem. Adamie sorra tette fel nekem a kérdéseket. … Addig beszéltetett, míg ki nem ürült belőlem minden, ami az identitásomat adja.

      - Oly sokfelé jártál, oly sok mindent láttál. Mit gondolsz, mit mutathatnék én neked? - kérdezte

      - Kezdetnek megtaníthatnál a tavon horgászni, és talán... hét.. hogy hogyan gyógyítottad meg azt a nőt.

      - Ezért hoztad az ajándékot?

      - Nem tudom pontosan – Túlságosan el voltam szállva ahhoz, hogy kérése elképesszen.”

Adamie ragaszkodott tehát ahhoz, hogy a tanulás tényleges megkezdése előtt megvizsgálja Joel lelkét – látni akarta, hogy a tanítvány jelölt kész-e és méltó-e a rá váró megpróbáltatásokra. Joel ismét mély transzba esett, és erről így számolt be később:

„Akármit is művelt, a kezébe kaparintott. Nem volt önálló akaratom, nem volt saját erőm. Nem ettem, nem aludtam, nem gondolkodtam – nem voltam többé a testemben. Adamie kezében voltam. Megnézte a lelkem összes repedését, látta mindazt, ami tetszett neki és ami nem.”

Joel két napot töltött el ebben a mély transzállapotban.

Ajándékának elfogadásával jelezte Adamie, hogy elfogadja Joelt tanítványának.

„A beavatás megpróbáltatásokból állt. Felkészített arra, mi rám várt később. Az volt az alapelv, hogy ha valami felépített rend volt a fejemben, azt a valóságot le kell rombolni, el kell venni a meglévő rendet, míg semmi sem marad.

Megfürdetett jeges vízben, megkorbácsolt, folyamatosan gyötört fizikailag és lelkileg egyaránt és mindvégig tanított – a szellemekről, arról, hogy mennyire más a világ rendje, mint amit elképzeltem.

A lerombolás és átrendezés folyamata ismétlődött meg újra és újra.

Úgy éreztem, többre kényszerít, mint amennyit elbírok. … Egy hang azt kérdezte belül: „Miért tűröd mindezt?” De nem múlt el az érzés, hogy folytatnom kell.”

Joel végül engedélyt kapott a szent gomba megtapasztalására. A látomást hozó növénnyel tartott első szeánszán féktelen erőszakot és káoszt, szörnyűséges feldarabolást, széttépést, szétszaggatást, lemészárlást élt meg.

    „Mintha nadragulyát ettem volna. Nincs kiút, mert jönnek azok a nagyfogú dolgok. Minden zűrzavaros volt, és összevissza. Nem voltam még kész, nem tudtam még eleget, nem tudtam összerakni a dolgokat.

     Fizikailag rosszul lettem, fizikailag elborzadtam, közel a halálhoz, irányítás nélkül. Maga volt a pokol, végtelen, értelmetlen, zűrzavaros harc. Fokozatosan jöttem ki belőle, a testem még élt, de ez volt minden. Megmaradtam a küzdelem egy szintjén, ami végül abba maradt.

     Utána Adamie megkérdezte, mi történt, és én elmondtam, mit éltem át. Egyenként sorra vett minden félelmet, minden érzést, és elmagyarázta, azt melyik szellem irányítja. Szellemneveket mondott, és hogy azok miket csinálnak.

Az első alkalom előtt azt gondoltam: „Most majd nem gyötörnek többet.”A második előtt már nem akartam leállítani. Az első alkalommal valahogy éreztem, hogy elbaszom. A lényem, az, amihez ragaszkodtam, egyszerűen nem volt valóságos. Abba kellett hagynom a ragaszkodást ahhoz az identitásomhoz, le kellett metszeni. Nem volt lényegi, nem volt erős.

     Nem akartam, hogy a látomás, az álom elvigyen, kivigyen abból, ami vagyok. Ezt ki kellett verni belőlem, össze kellett engem zavarni, hogy megszabaduljak tőle. És eljött a pillanat.

Ez után a pillanat után jött el a tanulás ideje. Melyek ezek az erők, amik széttépik az embert? Adjunk nekik nevet és lássuk, mihez kezdjünk velük.”

A második Amanita-szeánszán ismét találkozott az állatszellemekkel, akik szétszaggatták, ám ezúttal erősen, frissen tért vissza a kínszenvedésből. Egyik versében így énekelt erről:

                                              Megtisztulva, látomásra éretten

                                              Emelekedem,

                                              Szétpattanó maggolyó az űrben

                                              Énekeltem a rendet szétzúzó hangot,

                                              És a káoszt szétzúzó hangot

                                              és véreztem

                                              Jártam a holtaknál és bemerészkedtem a labirintusba

Végül Joelnek el kellett hagynia Adamie-t, és vissza kellett térnie saját kultúrájába. Nem volt dogrib, túl sok volt neki a táj kopársága és a sámán furcsa, magányos élete. Mérlegre tette belső énekét és elméje épségét – korábban átszúrta a nyelvét a szélnek. És végül csak a saját világába való visszatérést választhatta.

„úgy éreztem, vissza kell térnem a magam kultúrájába tisztázni a dolgokat. Azt a kveset, amit tanultam, vissza kellett valahogy vinnem a saját kultúrámba, és ott működtetni. Itt nincs számomra fogódzót jelentő mitológia, nincs az emberi vezető erős fizikai jelenléte, de az ének megmarad. Az ének mindig velem van.”

Joel

Észak-Amerika