...amit Menyau blogjáról csentem el. Remélem az itteni olvasók "átjárnak" oda is, megéri, igazán. Szó volt róla, hogy Mernyau megjelenteti itt ezt a beszámolót, csak aztán gondolt egyet, elkészítette a maga blogját (illetve nem hinném, hogy "csak úgy" gondolt egyet, tervben volt ez, erősen úgy sejtem), én pedig mivel nem akartam átfedést, nem tettem be ide. De nagyon szerettem volna mégis ha olvasható lenne itt is. Itt-ott-itt-ott, micsoda fura dolgok...valójában csak itt van, azon belül pedig több szoba. Az egész világ egy itt, egyszerűen több résszel, amik mégsem lesznek ottok, amogyan a ti is csak egy elválasztásra alkalmatos szó. Feldmár András is írt erről, azt hiszem. Szóval az etikett kedvéért, hogy az ő olvasotságának ne menjen a rovására az, hogy beteszem a beszámolót itt is vártam.
Eddig.
At first and the first met with him
Jó, hogy mindig jön valaki, aki megmondja, éppen miért nem jó az, amit csinálsz, amit csinálni akarsz és ahova vezet ez a cselekedet. És jó, hogy nekem soha senki nem mondta, hogy ezzel nem kell foglalkoznom. Hogy süketnek lenni néha más szavaira a lehető leghasznosabb dolog, néha még akkor is, ha jót, ha bíztatást mond.
Kis, színes fülbevalókat láttam, sorban és oszlopokban, villogtak és zizegtek, tudjátok, úgy. Nem hetek, de hónapok teltek el, mire rájöttem, miért?
Van, hogy nem tudom mi bajom, csak érzem, hogy valami van, és nagyon gyakran csak sokkal később bukkan fel tudatos szintre az ok, ami tudatalatt már régen irányított.
Nem másnap, nem harmadnap, hanem nem tudom mikor, egyszer csak elkezd rágni az ayahuasca. Nem is tudod mikor. Biztos nem tudod.
De egyszer csak nem akarod már azt, amit előtte, és ha játszani akarod a régi kisded játékaidat saját magad visszhangzik benned: most ezt kinek akarod beadni? És tényleg nem vagy rá képes.
Ahogy gondolkodtam az ígéretemen, miszerint elmesélem, milyen volt az első találkozásunk, rá kellett jönnöm, hogy egyrészt nem értek még belőle mindent ( például a fülbevalókra is csak valamelyik nap jöttem rá) másrészt, ha nem tudtok legalább valamennyit rólam, vagy nem fűzök a lényegi részekhez bizonyos magyarázatokat, akkor egyszerűen csak nem fogjátok érteni.
Zsibbadok, érzem, hogy nem érzem a testem és ez valahogy nagyon hihetetlen. A lelki tanokra gondolok, amiket olyan régóta igyekszem megérteni, és melyek ezzel kezdődnek : Aham brahma asmi - Lélek vagyok. Minden tudásnak ez az alapja. És most ez olyan mély, valóságos tanúsága ennek. Nem érzem a testem és egyelőre moccani sem tudok.
Fülbevalók. Semmi bevezetés. Bele a közepébe. Most, hogy értem, sokkal jobban mellbe vág.
Nem értem mi történik, lecsukom a szemem, hogy ne lássam, de akkor kezdem csak el látni igazán, és hallom a ciripelést is. Mi ez??? Nem tudom, nem baj. Utazom. Ez a gondolat megnyugtat. Még mindig színes, villódzó dolgok a szemem előtt, de biztosan tudom, hogy mind gyerekjátékok, ékszerek, olyanok, amikre a kisgyerekek tuti kattanak. Nem értem mi ez. Nem baj. Utazom, utazom. Ez valahogy megnyugtat. ( Most már ezt is értem.)
Ahogy elkezdődik, tiltakozás van bennem, látom, hogy a tárgyak elkezdenek vibrálni, ezért jobban kinyitom a szemem. Valahogy el akarom hinni, hogy tudom uralni ezt a dolgot. Megrémiszt, hogy most valami el fog rajtam uralkodni. De aztán lecsukom a szemem és nincs visszaút. (Egyébként sem lett volna...)
A színes dolgok megnyúlnak, én pedig gyorsan váltakozó képeket látok, mintha zuhannék, de ez most nem rettentő, mint az álmaimban, csak konstatálom. Forróságot érzek a fejemben, és forróságot érzek lent is, ezzel egyidőben látom, ahogy a kundalini kígyó sárgán megindul bennem felfelé, pontosan a végbelemtől, (ahogy Feldmár mondta...)
Ahogy elkezdődött hanaura simogatott és beszélt hozzám. Mivel nem tudja még, hogy berántott az aya, (szokatlanul korán, 20 perc után hánytam, így jogosan azt gondolja, nem volt idő a felszívódásra, igen ám, de én nem kapszuláztam, vízben feloldva toltam le a cuccot, sőt, még meg is rágogattam és a nyelvem alatt tartottam kicsit. Nem mondom, hogy erre még egyszer az életben képes lennék, de először meg kellett tudnom mi is ez.) azt hiszi simán rosszul vagyok, mert gyakran felnyögök (a hangom az, ami egy-egy tizedmásodperctöredékre képes felhozni a valóságba, aztán visszazuhanok).
A hangja, és amit mond, valahogy megnyugtat. Azt mondja, hogy itt van nekem és nagyon szeret és az Ő egyetlen feladata, hogy szeressen engem. Ez megnyugtat és nem akarok kimenekülni ebből az egészből, megnyugtat a gondolat, hogy habár nem is tudom a valóság fonalait összekötni, itt maradhatok, mert Ő itt van és szeret és vigyáz rám. ( Hát ennyit a vigyázó szerepéről pro és kontra - én "megőrültem" volna, ha nincs mellettem, azért rémisztő magaddal találkozni álarc, minden nélkül)
Amikor érzem, hogy a kígyó megindul bennem felfelé, teljesen biztos vagyok benne, hogy - hogy fogalmazzam meg nagyon szépen? :) - nem vagyok ura a testemnek és alul is távozott belőlem minden. Hanaura mászkál, mert ő még simán fent van egy pohár után, velem ellentétben, aki már nagyon messze mélységekben járok. Teljesen biztos vagyok benne, hogy azért mászkál, hogy feltakarítson utánam, de egyáltalán nem zavar, azt gondolom, ez van, most már jöjjön, aminek jönnie kell, és hát bizony, a dolgok jönnek is fel, gyorsan, alaposan és megállíthatatlanul.
"Mert soha nem hagyták, hogy gyerek legyél." Összegörnyedve fekszem, talán felnyögök. Igen, tudom, hogy így van, és milyen egyszerű mondat is ez, de még soha, egy sötét, zárt, magányos szobában sem mondtam volna ki.
"Mit hazudsz? Nem kell ez a vetítés. Nincs is diplomád." Hmm, tényleg nincs. Az a papír nekem nem jelent semmit, így tényleg nincs, és hazugnak érzem magam minden alkalommal, amikor megkérdezik mi vagyok. Azt szeretném mondani, csak érettségim van, és most akarok szakmát tanulni. Ennek meg van a maga története, hogy miért érzem így és nincs benne nagy misztikum, de ha nem haragszotok, nem most regélném el.
A kígyó lassan és alaposan kúszik fel bennem, világító sárga és jóságos, egyáltalán nem fájdalmas, amit tesz velem, gyógyítóan és forrón löki ki belőlem a dolgokat.
Megint zuhanok, ( láttátok a Sliderst? Na úgy, ahogy ők szoktak) és egyszer csak Feldmárral találom szembe magam, aki azt mondja, " Na tessék, itt vagyok, nem a könyveim, nem a Daathon, nem a neten, hanem itt face to face, most kérdezd meg, amit akarsz." Régi vágyam találkozni vele, és persze, eljátszottam a gondolattal, hogy "kezelhetne" is engem. Tudjátok mit mondtam neki? Ühühm, azt, semmit. Hát ennyire akartam én ezt a dolgot. A félelem és a valóság fonalainak elvesztése ( mi van bazd meg, most Ő akkor tényleg itt van? :) ) leblokkol.
Különböző dolgok bukkanak fel, és nem tudom, mi a valóság? Néha felnyögök, mert ezzel egyidőben fel tudom emelni a fejem és kinyitni a szemem, de az aya szinte azonnal visszaránt. "Valami van." Egyre csak ez bukkan fel az elmémben idődől-időre és ez valahogy megnyugtat és visszaenged. Emlékezem hanaura családjára, de nem tudom eldönteni, tényleg léteznek-e? Ugyanez a helyzet a saját családommal. Fogalmam sincs az apám, a nővérem létezik-e? De többnyire arra jutok, hogy nem, vagy hogy nem tudom. "Valami van."
Hallom, hogy hanaura mászkál, és egyszer távolról hallom, hogy hangosan hány. "Ó, akkor nem sokára jön utánam." - gondolom, és ez is megnyugvással tölt el.
A színes, vibráló dolgok valahogy egyszer csak elkezdenek "idegesíteni", nem értem miért látom én ezeket? Nekem most nem a dzsungelben kéne lennem? És egyébként is, én nem ezt akarom! Én búzamezőket akarok, faházat, egyszerű életet, Wass Albertet akarok ( na lám csak, Ő megmaradt a valóság küszöbén, Róla bizton tudom, hogy létezik és ki Ő) és akkor látni kezdem a búzamezőket, a faházunkat és talán kölköket is.
Hanaura még egy ideig úgy ül mellettem, hogy felettem van - persze, hiszen én fekszem - de aztán Ő is szépen lassan eldől, és átkarol engem, vagy valahogy én fúrom be magam a karja alá. És akkor valahogy elkezdődik egy új látomás, élmény, az, hogy most születünk meg mind a ketten, együtt.
Én még nagyon sokára jövök ki belőle, hanaura már rég "végzett" megint mászkál, és megint csak abban a hiszemben, hogy már én is "kint" vagyok, próbál rávenni, hogy ne keresztbe feküdjek az ágyon. :) Én azonban még nem vagyok annyira magamnál, sőt, most már nem is akarom, hogy véget érjen ez az utazás, a félelmem elmúlt ( még közben egyszer - kétszer erőtlenül bár, de kértem, hogy mentsen meg engem, de azt hiszem ez inkább másra vonatkozott, nem az ayahuascára) és szeretnék még elmerülni magamban. Ő azonban ezt nem tudja, fáradt és fázik ( ez egyik takaró alattam, a másik rajtam :) ) és szeretne lefeküdni. Mozdulatlanságomat lustaságomnak tudja be és enyhén durcásan lefekszik mellém keresztben a földre. Én nagyon sajnálom, de nem tudok még megmozdulni, legfőképpen megmagyarázni neki, hogy ez most nem az, aminek gondolja. Sajnál, sajnál, de gondolom majd később megmagyarázom neki, megérti és úgy is megbocsájt. :) Ez sovány vigasz, de pillanatnyilag az sokkal fontosabb, hogy mi történik bennem, velem.
Nem tudom mennyi idő múlva megint megpróbálja a fektetés témát, akkor már valahogy hagyom neki, hogy pakoljon. Fekszünk egymás mellett, hajnalodik, már magamnál vagyok, de még abban a kába állapotban, ami az alkalom után még kb. egy napig kíséri az embert, és csak annyit mondok:
"Hu..."
De ebben, higyjétek el, minden benne volt.
