"Másik ismert tabu a halál. Kultúránk nem is annyira az élet pártján áll, mint a halál tagadásán, elrejtésén. Az orvosok küzdenek a betegért, aki meghal, azt elveszítik. Civil szervezetek dolgoznak azért, hogy csökkentsék a rákbetegségek halálozását, más szervezetek azt tűzték ki célul, hogy minél kevesebben haljanak meg szívbetegségekben, megint mások a sztrók (agyvérzés) okozta halálozást akarják visszaszorítani.
A halál tehát nem ilyen értelemben tabutéma. De ha arról beszélünk, hogy te is meghalsz, és én is meghalok, az tabu téma: különösen, ha súlyos betegségről van szó, tehát a halál kézzelfogható közelségben van. Pál Feri egy alkalommal a halottak napjához kapcsolódóan a misén a halál személyességéről szólt, és arról, hogy ennek ellenére milyen kínosan kerüljük, hogy beszéljünk róla. A mise után odament hozzá valaki, és azt találta mondani: „Kedves atya, egy kissé... hm... bizarr volt ez a mai beszéd.”
Ha nem teszünk erőfeszítéseket, hogy bizonyos dolgokról merjünk beszélni, akkor ez – szándékaink ellenére – azzal a következménnyel jár, hogy falak épülnek körülöttünk, és azt fogjuk megélni, hogy kapcsolatunkból fájóan hiányzik az őszinteség és hitelesség. Nem csak párkapcsolatban: segítő kapcsolatban is előfordul, hogy vannak olyan részletek, amelyek számodra fontosak lennének, de a segítő nem mer beszélni ezekről. Ezt te úgy fogod átélni, hogy a segítő falakat húzott maga köré, pedig egyszerűen csak gyönge. Ezért egy segítő, egy pap számára alapvető követelmény, hogy ezen dolgozzon: ne legyen számára olyan téma, amiről nem tud beszélni.
Ha sikerül gyógyítanom a saját szorongásaimat, zavaraimat, akkor beszélgetéseinkből eltűnnek a tabuk és szégyenkezés nélkül szóba hozhatsz bármit. Ennek nyomán azt fogom tapasztalni, hogy kapcsolatunk őszintébbé és hitelesebbé válik.
