Prometheus küldte ma ezt a nagyszerű beszámolót, az engedélyével közzé is teszem, ezekkel mindig úgy voltam, hogy sokat lehet tanulni belőlük, egymástól.
Íme:
Íme az első élményem. Bár hosszúra sikeredett, igyekeztem kerülni a rizsázást.
Egy szép, napos szombaton délután elmentem vonattal Pestre, hogy találkozzak O-val. Ő telefonon keresztül igazított útba, hogy találok el Rákoskeresztúrra. Villamosra, metróra majd buszra szálltam, míg végre este 19:30 körül megérkeztem. Az egész pont olyan volt, mint a Mártix eleje: Morpheus eligazítja Neót, hogy egy eldugott kis helyen megnyisson neki egy kaput. Úgy volt, hogy 3-an leszünk egy barátjával, de ő nem jött. O-val kb. 2 óra hosszát beszélgettünk az Ayahuascáról, és az életünkről, nem akartam elsietni az ivást. Ott volt a macskája is, így voltunk hárman. Átnézegettük a dolgokat, amiket hoztam pendrive-on, zenét hallgattunk, fájlokat cseréltünk. Végül, miután fölkészültünk, megittam az életem első Ayahuascáját. 6 féle növényből volt főzve, Hillario sámán receptje szerint.
Színe a kakaóéra hasonlított, íze pedig ecetes, bár nem olyan vészes, mint amilyenre számítottam. O is ivott, de kevesebbet, mint én. Körülbelül fél óráig semmi nem történt. Nem volt hányingerem sem, ami jó jel, hiszen ha idő előtt kihányom a főzetet, akkor az nem ér semmit. Beszélgettünk O-val, próbáltam elhesegetni a félelmeimet. Vártam, mikor jön a hányinger, próbáltam minél tovább benntartani. Mézes Halls-cukorkát szopogattam, ami segít ebben.
21:30 körül már elkezdődtek a víziók, pont olyanok, amelyek a népszerű ayahuascás filmrészletről ismeretesek. Összefüggéseket nem találtam. Ekkor már sikerült hányni, valamennyire láttam is a tekergő férgeket a fertőtlenítős vödörben. O kínált naranccsal, de nem ettem belőle. Megtapintottam, szokatlanul intenzíven éreztem a narancsgerezd nedves külsejét. Becsuktam a szememet, és azt láttam, hogy látom a szobát így is. Innentől elkezdtem mélyebbre menni. Ekkor már nem éreztem félelmet. O szólt, hogy hozzam elő azokat a kérdéseket, amikre a választ keresem.
Ekkor lépett közbe az Ayahuasca: nem tudtam fölhozni semmit, inkább átengedtem magam neki. Olyan volt, mintha azt mondta volna: „ne foglalkozz az apró-csepró problémáiddal, nem számít, mutatok valami sokkal jobbat!” Itt bekövetkezett az, amire nem számítottam: kolibri-élményem volt! Ez az az élmény, amikor belépek a Nirvána kapujához, a szellemvilágba, ahol az ősök és istenek élnek, eggyéolvadok velük egy Mandelbrot-fraktál formájában és elönt a végtelen szeretet. Ekkor fura látvány lehettem, mert fölhúztam a pólómat, mosolyogtam, kuncogtam mindenen és kissé hangos beszéddel mondtam, mit érzek és gondolok. Ez nagyon ritka így első alkalommal, az embereket általában „megrángatja” az Aya. Lecsúsztam a fotelről, de ez se zavart, O ekkor kinevetett. Ott volt előttem Jézus is, de nem olyan volt, mint a freskókon, inkább Alex Grey „Cosmic Christ” c. festményére hasonlított. Körülbelül azt üzente, hogy nem én kerestem őt, inkább Ő talált meg engem, sőt, mindig ott volt mellettem, csak nem vettem erről tudomást. Ott mosolygott rám nagymamám, és pár rokonom, akikkel szoros kapcsoaltot ápoltam. Pont, mint egy halálközeli élménynél! Úgy éreztem, semmire nincs szükségem a boldogsághoz, se zenére, se a lelki problémáim enyhítésére. Ez a buddhista boldogság-fölfogást idézi. Azt mondtam, most már megnyíltam, jöhetnek a szellemek, jaguárok, sasok, minden. Ezt kifejezi egy Hamvas Béla-idézet: „Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül.”
Itt sok érdekes bölcsességgel és meglátással szembesültem, és sorban a kérdéseimre is megkaptam a választ, de ezeket már szavakban nem lehetne pontosan kifejezni. én alapvetően szellemi síkon mozgok, ezért volt jó, hogy inkább magamba fordulva elmélkedtem. Megtapasztaltam, hogy a világ egy sokszínű spektrumból áll, és én is. Létezik humor, boldogság, szenvedély, bölcsesség, elmélyedés, és ezek így alkotnak egységet. Szembesültem a karmikus feladatommal, és hogy hogy állok összefüggésbe másokkal. Bennem volt emellett az az egység-érzet, hogy ez mind nem én vagyok, hanem maga az energia, az a spektrum-részlet, amit képviselek, és aminek megvan a saját szerepe az isteni teremtés folyamatában. Egó-szétesést tehát nem éreztem, és a körülöttem sündörgő szellemekre se fordítottam akkora figyelmet, bár éreztem, hallottam, hogy nem csak 3-an mozgunk a szobában. Az egész kolibri-élményt 5-10 percnek érzékeltem, de később kiderült, hogy 2 órán keresztül benne voltam!
Az élmény vége felé láttam egy képet, ahol Jézus az ujjával int, hogy kövessem. Én megkérdeztem, mit akarhat. Az egész Nirvánának akkor lett vége, amikor O a nyugtató Ryan Farish helyett betett egy olyan zenét, ami sötétebb hangvételű, legalábbis én így éltem át. Ekkor láttam, hogy az isteni szféra elfordítja a figyelmét rólam, és hiába hívom őket, nem jönnek vissza. Elkezdődtek a negatív élmények, láttam, ahogy a szivárvány-spektrumba fekete szín keveredik. Megjelent a Gonosz, az egységtől való elfordulás. A gondolataim elhalványultak, mintha aludni kezdtem volna, és láttam kívülről, ahogy egy tojás alakú gömbbe zárom őket a külvilágtól. Erre nem volt megoldás, egyszerűen nem találtam a választ, hogy honnan jön a Gonosz és hova tegyem. Ez az antitézis, ami nem vezet szintézishez, ez az a dolog, amivel maga Isten se tud mit kezdeni. Elég rossz élmény volt, bár nem szedett szét teljesen, csak megmutatta az érem másik oldalát. Ezt kifejezi pár Babits-idézet: „Én maradok: magam számára börtön; mert én vagyok az alany és a tárgy; jaj én vagyok az ómega s az alfa”. Vagy: „Miért nő a fű, hogyha majd elszárad? Miért szárad le, hogyha újra nő?”
O jól kezelte a helyzetet: azt mondta, nem nekem kell megoldani a helyzetet, mert nem is vagyok képes rá, hanem a fölöttem álló erőknek (Krisztus értünk halt meg a kereszten). Miután engedtem a gyeplőn, valóban kezdtett enyhülni a vihar. A rossz kényszereimet, gondolataimat egy kis pontba sűrítettem, és elpöcköltem magamtól.
Bár nem vagyok biztos a sorrendre, átéltem pár érdekes dolgot az ezután időszakban. Ami tetszett, az az volt, amikor láttam, hogy egy asztalon egymás mellett sorakozik egy sor felespohár, megtöltve minden fajta röviditallal (tudni illik, én történetesen bármixernek tanulok, ezért kaptam ezt az élményt). Egyet ki kellett választanom. A tequilát választottam, és megittam (a tequila egy mexikói eredetű ital, aminek ősét egyes források szerint az ókorban már itták az aztékok). Erre előjött egy mexikói sámán, és kántálni, dalolni, dobolni kezdett nekem. Ez megnyugtató és kedves volt, mivel láttam, hiába várom tőle a megoldást, ő csak tovább zenélt, kifejezve számomra az egyszerűséget és az elengedést.
O valamelyik pillanatban betette Chris Rea „Road to hell” c. számát. Erről eszembe jutott a vadnyugaton sétáló, elhagyatott ember képe, aki a saját erejére támaszkodik. Ez az individualitás, ami Amerikában a western-kultusz óta megtestesíti az emberi lázadást. Belegondoltam, hogy maga a blues, amit most éppen hallgatok, ebből a talajból származik, amit az afrikai feketék termékenyítettek meg saját elhagyatottságukkal, kitörési vágyukkal. Itt már ember voltam, és nem isten, a gondolataimat is tudatosabban vezéreltem. O-val kommunikáltam, ő sokat mesélt, én inkább próbáltam elsütni pár idevágó bölcsességet, idézetet, ha erre volt szükség.
Talán ekkor ihattam meg a második poharat, de csak félig. Egyáltalán nem éreztem rossznak az Aya ízét. Még ekkor is csukva volt a szemem, nem akartam kinyitni. Úgy éreztem, többet látok így.
O berakta az „Enigma - Silent Warrior” és a „Michael Jackson – Earth song” számokat. Ezek alatt egész érdekes élményben volt részem: gyakorlatilag átéltem az apokalipszist. Éreztem Krisztus fájdalmait, és hogy az emberiség összes gonoszsága, önzősége mögött bizonytalan, elveszett és félelemben élő emberek bújnak meg. éreztem, ahogy az isteni szféra az én közvetítésemmel küzd a sötétséggel, azzal, amivel én se tudtam mit kezdeni. Rájöttem, hogy ez az a bizonyos „Világvége”, ami mindenkire vár, csakhogy mindenki egyenként fogja megélni, mégpedig a lélek szintjén.
Körülbelül ezek után kezdtem kilábalni az Ayából. 4 óra körül kijöttem az élményből, csak a tapintási érzékem volt erősebb a megszokottnál. Még egy darabig együtt emésztgettük az élményt O-val, aztán kinyitottam a szemem. 5 óra körül feküdtem le aludni.
Itt a vége, fuss el véle. Én azért még nem futok messzire, vissza fogok jönni, hogy fölszedjem az elvarratlan szálakat valamikor.
Köszönjük a beszámoló megosztását, remélem még jó sok ilyet olvashatunk!
