Ilyen mér rég nem készült, egy ponton túl nem láttam értelmét, annyira személyesek az élményeim, hogy kétséges lett a számomra hogy ennek van-e valami haszna mások számára. Most mégis így alakult, kedvem támadt leírni, mégis csak egy blog, egy nyilvános napló.
Régóta nehezemre esik második poharakat inni amikor szükségét érzem, igaz, egyre ritkábban érzem szükségét, kevesebből is megtanultam többet kihozni. Most az volt bennem, hogy inkább iszom kicsit többet mert valahogy az jött, hogy többet innék szívesen és akkor egyben iszom többet, így lecsúszott egy elég komoly mennyiség.
Csodás tengerparti helyszín volt, a víz így elég meghatározó volt az élményben, ami az egyik legmegrendítőbb volt az eddigiek közül. Viszonylag lassan indultam el az ösvényen, a mondhatni szokásos szimptómákkal, a testhőmérsékletem zuhant, emelkedett, vízióim támadtak, amik egyre erősebbek voltak, a testem dobálta valami, de úgy eléggé, az volt a tapasztalatom, hogy a falhoz vág, felemel, szétszed....lassan elkezdett ebben az őskáoszban megjelenni az életem, az amit én is látok a mindennapokban belőle, csak sötétebben, nyomasztóbban.....aztán valahogy elkeveredtem egy olyan helyzetbe ahol az volt az élményem, hogy valahol haldoklom. Nem tudom pontosan hol. És talán nem is fizikailag, szóval nincs halálos betegségem, csak annyi rosszat tettem magammal, hogy visszafordíthatatlan a folyamat, és minden reményem az elmúlt három évtizedben csak egy álom, valahol fekszem és várom a végét, közben néha elalszom, és a reményről álmodok, és megálmodom az életemet, aminek a mindennapjait élem, a reményeket, az esélyeket, az örömöket...de csak álmodom, mert szép lassan fogyok el.
Arra nincs szó milyen megrendítő volt.
Már sírni se tudtam, már gondolkodni se tudtam, semmit se tudtam.....csak éreztem a lassú elmúlást, és azt hogy minden lehetőség csak illúzió, álom volt az életemben.
Aztán a szertartás vezetője elkezdett egy keresztény-féle dalt énekelni, kicsit operás jellegűt, hangosan, szívből, és megjelent egy kép előttem. Nem vagyok egy nagy keresztény, mégis Jézus jelent meg egy nagy, kicsit mohás kőszobor formájában.
Megpróbáltam felállni hogy megérintsem, aztán amikor már térdeltem, arccal előre dőltem. A kezemet magam elé a földre tettem és imádkoztam úgy ahogy talán még sose. Hogy tudom, elszúrtam, tudom vége, tudom, nincs tovább, kár reménykedjek, szép lassan süllyedek, és előbb utóbb belefulladok az életembe, tudom sok rossz dolgot csináltam a jó szándékom dacára, tudom sokszor nem hallottam meg amikor az élet ordította a fülembe, hogy "Te marha, ne arra"....és mégis.....kegyelemért könyörögtem. Ahogy szólt a dal, hát ott ténylegesen megszakadt a szívem, és csak imádkoztam és könyörögtem, hogy kegyelem Uram, ha nem is érdemlem meg, akkor is, bármi volt, akkor is, kérlek, kegyelmezz, kérlek kegyelmezz.
Végül a dal elcsendesedett, és én magam is, kicsit kezdtem visszatérni a hétköznapi tudatállapotba. Még mindig erősen émelyegtem a teától, hányingerem volt, de kicsit összeszedtem magam, kisétáltam a vízparthoz ahol az egész volt, esett az eső, így visszatámolyogtam egy eresz alá, és néztem a vizet, néztem a vizeket, és olyan üres voltam hogy arra szó sincs. Kicsit nyugodtabb, kicsit felszabadultabb, és mégis, azt hiszem a "megrendült" a legjobb szó arra az állapotra. Nem hallottam beszédet a fejemben, én se akartam semmit mondani, csak álltam ott a világ peremén, megtelve vele, lassan lélegeztem, aztán elmentem aludni.
A történethez tartozik, hogy volt egy második este. Előtte pont arra gondoltam, hogy ha az előző éjjel (azaz amit most leírtam) a halál volt, akkor feltámadok majd. Valahogy ez volt az érzésem. Kurva nagyot tévedtem. Az első éjszaka a gyász, a megrendülés, a halál közele volt....de nem a halál. Az még várt rám a második éjszaka. Jött is. Végül mégis olyan boldogságot, egységélményt adott amilyen a nem kevés korábbi alkalommal se történt soha. Amilyen hullaszerűen ébredtem az első éjszaka után, olyan csodás volt a második éjjel. Talán egyszer azt is megírom....
