Ezt az írást nem rég találtam a neten:
Shuar ceremónia és az Ayahuasca varázsereje
Bizonyára sokan hallottatok már az Ayahuasca-ról, és valószínűleg mégtöbben vannak, akik nem. Nekem most lehetőségem adódott, hogy részt vegyek egy tradicionális Suhar szertartáson. Az esemény nem túl publikus, így tudósításomban néhány részletbe nem mennék bele.
Előzetes
Egy barátomtól kaptam a meghívót, aki ugyan csak részt vesz a pikniken. Nagyon örültem a meghívásnak, mégis az első kérdésem a „nem félsz?” volt. „Komoly szűréssel lehet bejutni, sámáncsalád tartja a szertartást… tehát ha bejutottál, akkor nincs mitől félned, mert ott a helyed…” És tényleg! Na, akkor essünk neki, maximum, ha azt mondják, nem mehetek, csalódott leszek ugyan – de tudni fogom, hogy nem jött még el az ideje.
Először is, egy motivációs levelet kellett küldeni a szervezőknek. Ebben leírtam, hogy foglalkoztam már spiritualitással, érdekel a sámánkultusz, így szívesen részt vennék a gyógyceremónián. Ezután egy személyes találkozó következett, ahol mintegy beszélgetés jelleggel voltak kíváncsiak arra, hogy miért is szeretnék részt venni az eseményen. Leszögezték – és ez egyébként természetes -, hogy ha nem fogalmazódik meg bennem a konkrét ok, amiért mennék, akkor inkább ne is menjek. Bennem ez a következőképp fogalmazódott meg: Köznapi életem során nem tudom hatékonyan beosztani energiáimat, rengeteget felemészt a sok felesleges vajúdás, őrlődés; nehezem fogadom el a sok negatívumot az életemben. Ezen kívül szerettem volna némiképp átlátni az ayahuasca mentális és fizikai hatását, megtapasztalni egy autentikus szertartást. A két szervező, akivel találkoztam, megdöbbentő pozitív energiákat sugárzott magából. Körükben tökéletes harmóniát éreztem, láttam rajtuk, hogy biztosak a helyükkel a világban. Beszéltünk rólam, róluk, a szertartásról. A főzetet ők folyamatosan ’gyógyszer’ néven emlegették.
Mikor hazaértem, elkezdtem elmélyülni a dologban, számtalan videót megnéztem, olvastam élménybeszámolókat, még a szer kémiáját is tanulmányoztam – a magam kocsmakémia szintjén. Az adatok megdöbbentőek. Feldmár András remek dolgokat ír Van-e élet a halál előtt c. könyvében.
Brazíliában végeztek egy kutatást a szakik, melyben két egymás melletti falu életét hasonlították össze, az egyikben heti rendszerességgel fogyasztották az Ayahuasca-t, a másikban egyáltalán nem. Százhúsz szempont alapján mérték össze a közösségeket, minden szempont szerint a fogyasztók nyertek. Harmonikusabban éltek, boldogabbak voltak, gördülékenyebben élték mindennapjaikat. Megdöbbentő!
A másik érdekesség, hogy több alkohol és heroin függő (köztudottan a két legaddiktívabb szer) látogatott el különböző helyszínekre, hogy a szertartás által gyógyuljanak. Három hónap kezelés után a páciensek problémamentesen letették a sátáni anyagokat. A tények magukért beszélnek. Ennek ellenére nem igen engedik beszivárogni más kultúrákba a gyógyszert, hiszen a fogyasztói társadalomnak szerves része a ’beteg függő’, akik a szép pénzekért megvásárolt szintetikus szerek segítségével „meggyógyulhatnak”.
Eztán véglegesítettem helyfoglalásomat. Kaptam sok információt arról, hogy hogyan, miként működik a diéta a gyógyszer előtt, és után. Kímélni kell a szervezetet. Ez érthető is, mivel a főzet erős savas tartalma miatt eléggé megviseli a bélrendszert. Csak természetes eredetű táplálék, semmi fűszer, tartósítószer. Kerülni kell a szexet, illetve az ejakulációt, az ugyanis rengeteg energiát elvesz a férfiaktól. Alkohol, drog kizárva, sok folyadék. Nyugalom fejlesztése, meditáció, befelé fordulás.
A Szertartás
Fél nyolcra, kis bolyongás után a helyszínre érkeztünk. A hely indián tábor jellegű volt. Sok barátságos ember, szinte minden korosztályból. Meséltek nekünk előzetesen a ceremóniáról, a sámánról, a szerről. Kiderült, hogy a diéta eredetileg a fogyasztás előtt négy órával a legfontosabb, csak azért szokták javasolni az egy hetes gyomorkímélést, hogy azért mégse komplett ebédeket hányjanak ki az emberek, csak azt, amit tényleg muszáj. És igen, a hányás szinte kötelező!
Volt vagy éjjel egy, mire a sámán család megérkezett, Hilario Chiriap, felesége Gabriella, és fiuk Nase szerepében. Amikor elfoglaltuk helyünket a jurtában, a szent tűz már égett. Kissé soknak bizonyult a negyvennyolc embert, elég szűkösen fértünk el. Első lépésben Nase körbement, és mindenkinek a tenyerébe cseppentett valamiféle folyékony dohányt, amit orrba kell szívni. Elég erős, mikor felszívtam, azt hittem, szétrobban a fejem, végigmarta az egész arcomat, egészen az agyamig.
Eztán Hilario tett egy lassú kört, és egyesével mindenkinek töltött a gyógyszerből egy felspohárnyit, a delikvens azt megitta, megköszönte, majd visszaadta a poharat. Őszintén szólva sokkal rosszabb ízre számítottam. Még egy picit a számban is tartottam, hogy ízlelgessem… „igen, az tényleg nem valami finom…”, lenyeltem. A szent tűz a jurta közepén égett, ahhoz imádkoztunk. A szent fának a különlegessége, hogy sokáig, és elég élénken izzik. A segítők egy lapáttal egész éjszaka pakolták a parazsat egy külön kupacba, különféle alakzatokat kirakva abból. Gyönyörű látvány volt eleve a tűz mozgása, teljesen józan fejjel is tudnám órákig nézegetni.
Éreztem, ahogy a főzet szépen lassan elkezd mocorogni pocakomban. Nagyjából fél óra telhetett el, amikor elkezdett hatni. A tér kitágult, a láng folyamatos vibrálása még intenzívebb látványnak bizonyult. A hányás maga az imádkozás, így ha valaki ki akar menni a sátorból – amit csak rövid időre szabadott – akkor kerülnie kellett a másik irányban, hiszen az imádkozó személy előtt tilos elmenni. A szer nagyon intenzív, szinte pillanatok alatt betetőződik a hatása, és az órákon keresztül kitart. Valóban a legerősebb hallucinogén szer, ami létezik – illetve amivel eddig találkoztam. Olyannyira, hogy egyszerűen képtelennek éreztem, hogy én fel tudjak állni, nemhogy kimenni a jurtából. Nem is volt rá szükségem.
Az audiovizuális érzékelésem iszonyúan felerősödött. A tripet a folyamatos nevető, hányó, nyögdécselő hangok, és az éneklések, kántálások vezették végig, amely valóban úgy tűnt, mintha az csak a saját elmém mocorgása, jajveszékelése volna. Viszonylag hamar összegyűlt gyomrom tartalma, amit az elején kézbekapott kis zacskóba ki is tettem. Ezeket a zacskókat a segítők gyűjtötték össze, és vitték ki, majd egy másik zacskót adtak. A hányás tényleg olyan, mintha a sok rossz dolgot adnánk ki magunkból, amit nem tudunk megemészteni. (Ezt egyébként egy helyre gyűjtik (ezért is tilos szeméttel összekeverni), majd reggel szertartásos keretek közt egy kiásott szent gödörbe öntik – ezzel visszaadják a földanyának, hogy új élet táplálkozhasson belőle.) Amikor befejeztem a hányást, eléggé zavarni kezdett, hogy kezemben tartogatom, próbáltam is jelezni az egyik segítőnek, hogy ugyan vigye már el. Ő jól láthatóan észrevette problémám, körülöttem mindenki zacskóját cserélte, az enyémet nem. Nem tudom mennyire volt ez szándékos, mennyire nem, de az aktuális állapotomban úgy éltem meg a dolgot, hogy látta a fickó, hogy milyen görcsösen próbálok megszabadulni hányásomtól, mely a sok negatív dolgot foglalja magába, így még egy kicsit nálam tartotta azt. „Szorongasd még egy kicsit az átkodat, érezd, hogy milyen, mit adtál ki magadból, majd elviszem, ha ezt megértetted.” Végül megtörtént a zacsicsere. Eztán már hátra tudtam dőlni, és ellazulni. A hasmenés része ennél kellemetlenebb.
Pontosan nem tudnám megmondani, miket hallucináltam, de ez érhető is, mivel az ilyen intenzitással agyamba zúduló információt feldolgozni is elég nehéz, nem hogy elraktározni. Amire emlékszem, hogy csodálatos (olykor gonosz) színes víziók közepette sulykolt belém negatív és pozitív dolgokat egyaránt. Összeszedte a bennem elraktározott problémákat, és kő keményen az arcomba tolta, azt spirálszerűen egyre erősödve adagolta belém – mintegy beakasztva az agyat és a gondolkodást -, és addig nem engedett továbblépni, amíg arra nem reflektáltam őszintén.
Nagyon intelligens szer. El lehet vele menni kicsit bagatel vonalon, de csak bizonyos határokig; meg kell neki adni a tiszteletet. Volt egy olyan momentum, amikor elmondta nekem, hogy én nem hunyászkodom meg semmilyen szellemi vezető és tanító előtt, ami esetleges problémák forrása lehet. Erre azt mondtam neki, hogy most, az aktuális helyzetben elfogadom Őt tanítómesteremnek, de egyébként az életben senkit, és semmit, ez van. Erre Ő annyit felet, hogy „jó”. Ez egy kicsit érdekesen hatott, és talán emiatt álltam hozzá kissé szkeptikusan, de gondolkodtam ezen a dolgon, és így utólag azt mondom, ez valószínűleg azért volt így, mivel ez a tulajdonságom annyira személyiségem része, hogy elhagyva már nem lennék önmagam, és ezt ezért is hagyta rám. A szer természete nemigen enged be tudatosságot, csak nagyon minimális szinten. Ahogy elkezdtem gondolkozni, ’odacsapott’ egyet, hogy „Hé te! Ne pörögjél dolgokon, csak engedd el magad, én majd mutatom az utat!”. Volt olyan is, amikor jó dolgokkal árasztott el, ekkor hanyatt fekve, lábujjaimat tekergetve, nyögdécselve kerültem orgazmusközeli állapotba. Fenomenális volt, és valóban egyensúlyban voltak a jó és a rossz dolgok.
A sámán felesége – Gabriella – többször szórt különféle illatanyagokat a tűzbe, és körbejárva parfümöt is locsolt kezünkre, amit a fejünkre kellett kenni. A sámán hangszerei segítségével olykor énekelt dalokat, amivel mintegy kihajtva belőlünk a sok rosszat, hánytatott meg bennünket, vagy éppen vezetett keresztül a lelki-paradicsomon. A hangszerek a szertartás vége fele körbe lettek adva. Mindenkinek meg kellett fogni, és imádkoznia kellett vele. Az íjszerű hangszert bal kézzel a földhöz kellett érinteni – ezzel csatlakozva a földanyához; a másikat – ami egy bambuszból készült csörgőszerű dolog, jobb kézzel az égbe kellett tartani, ezzel pedig a levegőanyát érinteni; és mindvégig a tűzbe kellett nézni, így egyszerre megragadva az elemeket. Volt, aki sokáig tartotta magánál a hangszereket, énekelt hozzá, és volt olyan is, aki csak megfogta, és továbbadta.
Lassan közeledett a reggel. Volt, aki ivott még a gyógyszerből, én nem. Egyszerűen nem éreztem szükségét többnek, így is elég intenzív volt a hatás. Robert, a segítő sodort egy szivarszerű füstölőt kukorica csuhából, meggyújtotta azt, majd mondott egy áldást, aztán tovább adta. Akinek adta, annak is áldást kellett mondania, vagy énekelnie kellett egy dalt. A szivar illata kicsit hasonlatos a hasiséhoz. Majd mikor elfüstölték, akkor következett a vízáldás, amivel zárul maga a ceremónia. Robert körbement, és mindeninek töltött egy pohár vizet. A folyadékot különböző módokon fogyasztották el: volt, aki beledugta ujját, bekeni vele fejét, és szívét, és volt olyan is, aki csak legurította és visszaadta. Én harmadik szememet kentem be vele. A hangsúly talán inkább a szent víz megköszönésén volt. Majd egy rövidke dal, és egy kis tánc.
Mikor ez megtörtént, szív alakot formáltak a maradék parázsból (vagy talán előtte?!), ekkor felálltunk, és sorban megölelt mindenkit, ezzel zárult véglegesen a szertartás. Kint még összeülés, beszélgetés, táplálkozás. Jó volt kilépni a jurtából, addigra már gyönyörűen sütött a nap, és a fantasztikusan elnyúló dimbes-dombos vidék látványa koronázta meg az eddigieket.
Ha összesíteni akarnám az egészet, akkor azt mondanám, egy purgáló szertartás az, min részt vettünk. Azzal, hogy ott voltunk, az összes jelenlévő embert barátomnak tudhatom, ehhez kétség sem fér. Tisztán látom azt, hogy ezzel a ceremóniával sok-sok embernek tényleg segíthetnek életvezetésükben, és önmagukra való rátalálásukban, megismerésükben. Eleinte úgy voltam vele, hogy nekem ennyi elég volt. De most azt gondolom, hogy legközelebb is elmegyek, csak akkor mindhárom napra, és nem a szer magatartását fogom megpróbálni tanulmányozni, hanem tényleg elmerülök önönvalómban.
Forrás: GonzoPress Magazin
