Gyakran szóba kerül, hogy milyen egy jó segítő, aki az ember mellett tud lenni a nehéz pillanatokban. Nos, amit találtam ma, az talán nem egy szakrális helyzetről szól, ilyen spirituális krízis-szerű dologról, de ahogy elolvastam, rögtön az jutott az eszembe, hogy ha én egymagam szeretnék csinálni egy kis házi ceremóniát önmagamnak, és valakit megkérnék, hogy vigyázzon rám, akkor nagyjából hasonlót képzelnék el, mint Feldmár a jó terapeutáról.

Az alábbi részletet Méhviasz gépelte ma be Feldmár és Büky Dorottya új könyvéből, A barna tehén fia címmel. Nagyon jó, mindenkinek csak ajánlani tudom, még nem olvastam végig, de eddig nagyon meggyőző. Sokszor hallani, hogy nem mond már annyira új dolgokat Feldmár, de én ahogy olvasom, olyan érzésem van, hogy az idővel egyre érettebbé válik amit mond, egyre esszenciálisabbá. Olyan sokszor van az az érzésem (szerintem másnak is), hogy ezt én is valahol tudtam, csak nem állt össze a kép. És olvas az ember valakitől, akinek egyre összébb áll, és csak remélni tudja, hogy neki is alakul a dolog.

Íme a cikk:

"Igen, mert mindegyik egy szokás, automatikus, úgy érzi az ember magát, mintha az akarata nem működne. Erről szól Ágoston, hogy a francba, nem működik az akaratom. Valamit akarni ugyanolyan, mint nem akarni.

Az elhatározásban nincs különbség. Ha elhatározom, hogy elengedem, az ugyanolyan, mintha azt határoznám el, hogy mást fogok csinálni. Most figyelj, elmondom, hogy azzal, akinek baja van az akarással, miért kell mélyebbre menni. Van valami az életében, a múltban, amit nem emésztett meg, és ha a szimptómát elhagyja, akkor lehet, hogy elárulja önmagát.

Minden függőség mögött a mélyben van egy depriváció, amikor az orromat valaki beleverte a tehetetlenségembe. Például, ha alkoholista vagyok, lehet, hogy azért iszom magam részegre, mert be akarom bizonyítani, hogy én akkor iszom, amikor akarok. Talán ott, abban a pillanatban szégyenített meg az anyám, amikor inni akartam a cicijéből, és ő nem adott, én meg akkor úgy éreztem, hogy ebbe bele fogok halni. És nem az éhenhalás az igazi probléma itt, hanem az, hogy akkor, ott az akaratomat semmibe vették.

Az eredeti, elemi trauma az a tehetetlenség. Ez van a tudat alatt. Most azzal bizonyítom az akaratomat, hogy akkor iszom, amikor akarok. Ha abbahagyom az ivást, akkor elárulom magam, mert soha nem kötöm magam össze, nem gyógyítom meg azt a szakadást, ami a gyerekkori énem és a mostani énem között van. Ha nem iszom, elárulom azt a gyereket, akit annak idején semmibe vettek. Ez a gyerek, amíg ez a trauma fel nem dolgozódik, nem engedi, hogy a tudatos akaratomat keresztülvigyem, hogy abbahagyjam az ivást, minden racionális és érzelmi érv, nyomás ellenére sem. Ezért nem egyszerű az elengedés, ezért nem működik az akarat.

A terapeuta segítségével vissza tudok menni addig, amíg el nem érem azt a gyereket, és át nem érzem az ő érzéseit. Ekkor meg tudom ölelni, elfogadom, nem utálom, nem mondom neki azt, amit az anyám, hogy mohó disznó vagy, hogy semmi sem elég neked, hogy nem érdemled meg, hogy többet kapjál. Nem undorodom tőle, ahogy az anyám undorodott tőlem, elfogadom a felelősséget a kisgyerekért. Megígérem neki, hogy soha többet nem fogom elfelejteni, és találok olyan dolgokat az ital helyett, amivel nem teszem tönkre magamat és másokat, de mégis érezni fogja, hogy hallgatok, figyelek rá. Na ezután abbahagyhatom az ivást. Újra meg kell születnem, mert eddig hamis voltam.

Azt határoztam el, hogy senkitől sem függök.

De most azt mondom a terapeutának, hogy inkább tőled függök, nem az alkoholtól. Eddig úgy csináltam, mintha senkitől sem függenék, de te nem nyomod bele az orromat a szaromba, nem szégyenítesz meg. Ebben a függésben újjá tudok születni. Új életet akarok magamnak, és ez egyáltalán nem könnyű, ha nem sikerül, belehalok a régibe. Nem látjuk, nem ismerjük még az újat, és a félelem rettenetesen erős visszatartó erő.

A jó terapeuta jó bába, tapasztalt bába, aki már mindent látott, jót is, rosszat is, megtanulta a bátorságot, ismeri a szenvedést, aki mélyen hiszi, tudja, hogy a szülőanya tud szülni és a gyermek meg tud születni. A lényen keresztül kommunikálni tudja, hogy nincs mitől félni, hogy bár nagy a fájdalom, de nem természetellenes, ki lehet bírni, nem fog örökké tartani, nem kell egyedül lenni, átélték már mások is, nem egy járatlan út ez. A terápia lényege, hogy az átmenet idején nem kell egyedül küszködni, meg lehet fogni egy terapeuta kezét.

Csak te tudod megtenni, de nem tudod egyedül.

Mert ahhoz, hogy újjászülethessünk, meg kell találni az eredeti, eredendő hagymagumót, azt a legrégebbi élményt, szégyent, fájdalmat, félelmet, amelyre azóta is ismételgetve rakosgatjuk fel a sorsunkat. Az igazi vágyaimat csak olyan társaságban tudom megtalálni, ahol a másik nem vágyik semmire, nem akar tőlem semmit, nem válogat a vágyaim között, nem minősíti őket.

Egy jó terapeuta még azt sem akarja, hogy érezzem jobban magamat. Az az én dolgom, nem az övé. Nekem csak bátorításra van szükségem, mert könnyű elbátortalanodni. A jó terapeuta megtanult bátor lenni, megtanulta, hogyan szabaduljon meg a rossz szokásaitól. Így tud segíteni a páciensnek, ha szükséges."