Egy rendkívül érdekes írásra bukkantam a napokban a neten, érdemes belekukkantani!
Gerardo Reichel-Dolmatoff
E figyelemre méltó tanulmányban Gerardo Reichel-Dolmatoff kolumbiai antropológus egy, az Amazonas folyóról alkotott szemléletmódot mutat be: így látja a folyót a terület törzsi lakossága. Eközben megkérdőjelezi a nyugati kultúra -- természetről és tájról alkotott -- korszerű szemléleteink érvényességét.
Kolumbiából, az Amazonas forrásvidékéről jövök. Amikor elhagyom az országot, e nagy víztömegből kinyúló karok és ágak fölött röpülök el. Ahogy ezt mondom, az anatómia szótárát használom.
A folyóról beszélve karokról teszek említést. Sok nyelvben a folyó forrásvidékére a "fejvizek" szóval utalnak, a víztömeget pedig a "víz testének" nevezik. Számos nyelv használ anatómiai kifejezéseket egy táj jellegzetességeinek leírására, de a legtöbb ember zavarba jön, ha e tényt eszébe juttatjuk és megkérjük: magyarázza meg, miért e szóhasználatot választotta. Az értelem mindenhatóságában hívő korunkban nincs sok értelme az ilyen megszemélyesítő-megelevenítő szóhasználatnak. Ha jobban meggondoljuk, van valami ősi, valami regényes az effélében.
A legtöbb kolumbiai indián, különösen az északnyugat-amazonasiak számára a folyó emberi test, élő szervezet. A folyó maga az élet, életfontosságú események egymást követő sorozataként feszül két erővel átitatott hely: a forrásvidék és a folyó szája között. Mindig is volt valami különösképpen csábító a forrásvidékekben. Szerte a világon az emberek úgy gondolták, hogy ezek nagy energiák forrásai, bölcsességforrások, olyan helyek, ahol lényeges átalakulások következhetnek be jóakaratú természeti szellemek gondnoksága alatt.
Az indiánok szerint a folyó forrásvidékénél élők számára fontos a hagyomány, és több titkos, rejtett tudásuk van. A vadvilág gazdagabb a forrásvidékeken, és így ezek jó vadászterületek is.
A vadászat azonban nem veszélytelen, mert minden vad nagyhatalmú szellemek oltalma alatt áll.
E szellemek árthatnak annak a vadásznak, aki túl sok egyedet öl meg az általuk védett fajból. Így a forrásvidék szent hely, a folyóhálózat különleges része.
A folyó életvonalának másik szélső pontja a szája -- egy folyó igazi ereje a szájánál lakozik.
Az indiánok úgy gondolják, hogy mind a forrásvidéket, mind a folyószájat egy-egy hatszögletű láthatatlan határ zárja körül -- akár a hegyikristály. A folyószáj hatszöge nagyobb és erősebb hatalmú, mint a forrásvidéké. Amikor valaki elhagyja a folyószáj hatszögletű térrészét, a sámánok szerint átalakul, jobb és bölcsebb lesz, elkerüli a zajos helyeket és a rossz társaságot.
Az indiánok azt mondják, a folyó maga az élet. Sok teremtésmítoszban a magzat keletkezése egy tóban, folyómederben, egy folyó széles és mély részében zajlik. A magzat lassú fejlődése anyaméhszerű mélyedések egymást pontosan követő sorozatában játszódik le, ezekben szerezte meg a kezdeti lény azokat a képességeket, amelyek emberré tették.
Egy másik képzetben a folyó a nép keletkezésének, a kultúra eredetének modellje.
A tukanó indiánok magukat Anakonda-embereknek nevezik, és úgy gondolják, hogy az emberiség a folyószájnál született, és azután utazott a folyón fölfelé egy anakonda alakú óriási kenuban. Bizonyos helyeken emberek szálltak partra, és egyenként szert tettek társadalmuk és kultúrájuk alapvető intézményeire. Van olyan hely, ahol első ízben táncoltak, egy másik hely, ahol az első dalokat tanulták, ahol először tisztították meg művelésre a földeket, vagy az első érzékcsalódásos élményük volt; az első, a saját csoporton belüli házasodást megtiltó szabályokat fölállították. Ilyen módon az egész folyóvidék megelevenedik, mert a folyó mentén minden egyes pontnak megvan a maga neve, hitregékben és látomásokban, illetve a leszármazási kapcsolatokban elfoglalt helye.
A folyóban minden egyes kanyar a nagy kígyó tekervényeire emlékeztet. Ugyanakkor az emberiség és a természet eredetének nagy anakondája egyben a Tejút vetülete is.
Egy másik kép szerint a folyó az egyéni felnőtt élet modellje, metaforája: a folyó mindig a táj domborzatához igazítja folyását azáltal, hogy a legmélyebb részei mentén folyik végig, pusztán a nehézkedési erő révén kivájja a medrét, saját magát alakítja a hegyek és dombok körül, síkságok és mocsarak mentén. Ilyennek kellene az ember életének is lennie: bármely előadódó körülményhez való lassú alkalmazkodási folyamatnak. Amikor a folyó akadályba ütközik, dombos területbe vagy sziklába, akkor gyöngéden körbefolyja, de ha meredeken mélyül a felszín, akkor egyenesen előretör, mennydörgő vízesések és zuhatagok formájában zúdul át a nagy szikladarabokon keresztül, majd sík vidékre érve újra békésen terül szét. Így kell az életnek is folynia. Alkalmazkodnia kell, el kell kerülnie a szemtől szembe való összeütközéseket, de késznek kell lennie kockázatot vállalni és egyenesen előrenyomulni, míg a táj újra meg nem nyílik, ekkor a folyó zavartalanul továbbfolyik. A folyó élet, mert a víz élet. Az Északkelet-Amazonas vidékén élő népek nyelvében a folyóra vagy vízre használatos szó gyakran ugyanaz, mint az egészségre, orvosságra használatos.
Az elvonatkoztatás egy magasabb fokán a folyó az ember szellemi fejlődésének modelljévé válik.
Az indiánok ösvénynek nevezik -- a tökéletességhez, a beteljesüléshez, a kegyelemhez vezető útnak. Valóban, a sámáni nyelvhasználatban a Vaupés folyót az "átalakulások folyójának" nevezik.
Mindannyiunkban nyomot hagyott az amazonasi indiánokról alkotott olcsó sztereotípia: kenuban békésen evező ember vagy család képe. Azonban az indiánok számára e kép jelentése ennél mérhetetlenül összetettebb. A folyón való utazás az élet, de egyben jóval több is annál. A folyón az ember élelmet talál, ott találkozik férfirokonaival, és ott találkozik a nőkkel; a folyón hallgatja a vizek és az erdők hangjait, és talán a folyón leli halálát is. A folyón tett utazás, a folyón fölfelé, vízeséseken és zuhatagokon, örvényeken és a folyó kanyarjain keresztül hatoló ember képe álmokban, érzékcsalódásokban és hitregékben megnyilvánuló képzeletbeli motívumot nyújt.
Az Északkelet-Amazonas indiánjai számára a folyó és az erdő élő szervezet, a Nap-Apa kozmikus energiája tartja életben és termékenyen mindkettőt. Ez az apa-alak folytonos kapcsolatban van Földünkkel, a női alapelvvel. A kettő között, a napenergia és a föld termékenységre való képessége között, körforgás megy végbe: bármit, amit az ember kivon belőle -- akár halászattal, vadászattal, akár termények betakarításával -- azt vissza kell juttatnia azáltal, hogy személyes áldozat révén energiát takarít meg. A "megtakarításnak" ez az elve visszatükröződik a természeti források tudatos és megtervezett megőrzésében.
A legtöbb felnőtt ember teljesen tisztában van ezzel az elvvel, de az "ökológiai ügyekben" a tervezés és a döntéshozatal igazi képessége a sámánok kezében van. Láttam már sámánokat, ahogy gondosan mérik ki a halászathoz használatos méregnek patakba juttatandó megfelelő mennyiségét; hallottam őket, ahogy álmokat a vadak megőrzésének jegyében értelmeznek. Magyarázatuk szerint egy bizonyos állatnak álomban való ijesztő megjelenése arra való figyelmeztetés, hogy azt a fajt túlzott mértékben vadásszák. A sámánok ellenőrzik, szabályozzák a fák kivágását, az erdei tisztások fölégetését, a házak összeállítását, a kenukészítést, a sörfőzést, a napi élelmiszer elkészítésének folyamatait, és nagyon sok más tevékenységet.
Este a férfiak a tűz körül ülnek és beszélgetnek. Az esti beszélgetésekben utalnak az évszakok változására, arra, milyennek látszik az ég, a folyók, patakok áramlása, az általuk látott és hallott állatokra vagy a földeken vagy az erdőben érő gyümölcsökre. Pár hét elteltével az esti beszélgetések tárgya rendre megváltozik. Az évszakok körforgása, valamint az esős vagy a száraz hónapok eljövetele nagyobb változásokat hoz. Beszélnek a madarak költözéséről, a halak vándorlásáról; a földeket fölégetik és beültetik. És az emberek éjről éjre beszélnek, míg a sámánok és az idősebbek figyelnek és alkalmanként kérdeznek.
A sámánok elméjében mindez az ismeretanyag olyan megszerkesztett tudássá szerveződik, amely a következő néhány hétre meghatározza a közösség tevékenységét. E tevékenységek kifejeződhetnek akár szertartásokban, akár vadászati stratégiák ajánlásában, akár társas gyűlések rendezésében.
Az év minden egyes hónapjára, minden egyes rövid, jól kivehető időtartamra, és minden ökoszisztémára az összes viselkedési normát újra alkalmassá kell tenni és újra összhangba kell hozni. Ezért olyan életteljes az indiánok tudása.
A talajok, növények, vadállatok és halak nagy energiapotenciálját újra el kell osztani a kozmikus energia-körforgásnak olyan szertartások, elbeszélések, hitregék és figyelmeztetések által, amelyek összességükben egy életmódot írnak elő.
E normák, teljes szövegkörnyezetükben és összefüggéseikben, egységbe rendezett rendszert alkotnak.
Hitregéikben és szertartásaikban, társalgásukban és napi tevékenységeikben az indiánok mélyen átérzett hitet juttatnak kifejezésre. Formák és színek, mozdulatok és taglejtések, hangok és szagok, különböző hőmérsékletek, különböző megízlelhető zamatok, megérinthető dolgok.
A kimondott szó ereje, a zene üteme, a rokonsági kötelék. Mindez a sokrétű érzet, érzékelés és érzés következesen kódolva sajátos jelentéseket hordoz. Ezek teljes üzenete maga az élet, a környezetéhez jól hozzáidomult, megfelelő élet.
Minden egyes hangszert, egy fejdíszben lévő minden egyes tollat, minden egyes tánclépést vagy taglejtést sajátos jelentés itat át. Étrendi korlátozások, az élelem földolgozásának, a vadászatnak és a halászatnak, a megművelésre szánt föld megtisztításának, egy agyagedény kiégetésének vagy egy kosár elkészítésének szabályai. Álmok és látomások, érzékcsalódást okozó szerek szabályozott használatából vagy mély meditációból eredő látomások; és e látomásokból az ember azzal a bizonyossággal ébred föl, hogy a látott, hallott vagy érzett dolog abban a másik vonatkozásban igaz.
A folyó vagy az erdő hangjai a nappal és az éjszaka különböző szakaszaiban figyelmeztetések vagy buzdítások lehetnek: egy papagáj rikoltása, egy halfarok szemfolt-mintája, a korhadt fa vagy egy zamatos növény illata meghatározhatja egy ember tevékenységét és gondolatait egy napra vagy egy hétre. Így az embert folyamatosan olyan üzenetek érik, amelyek lényegükben biológiai természetűek, mivel főleg a következő szabályokra vonatkoznak: találjuk meg a házasodásra megfelelő személyt, találjuk meg a megfelelő ételt, és mindkettőhöz a megfelelő módon jussunk hozzá, annak az egyensúlynak a fölborítása nélkül, amely az embert társadalmához és környezetéhez kapcsolja.
Azt, hogy miként kell a környezet által kibocsátott jeleket olvasni, az embernek hitregék és szertartások révén kell megtanulnia, leszármazási kapcsolatok hosszú elbeszélése, ráolvasások révén, és mindenekfölött, a sámánok és az idősebbek egész éjszakán át tartó beszélgetése révén. Ezek a sámánok és öregek a tudással párosult bölcsesség igazi forrásai és közvetítői. Nem volna szabad e tanulási folyamatot alábecsülnünk, mert nem egyéb, mint szigorú, nehéz szellemtudomány, amely végső fokon lehetővé teszi az ember számára azt, hogy a természetben a természettel és társadalomban éljen.
Az indiánok életmódja a kulturális fejlődés egy másik, külön stratégiájának lehetőségét tárja föl a számunkra, más szóval új utakat nyit meg előttünk szellemi téren is, bölcseleti téren is. Gondolnunk kellene ezekre a mienktől eltérő, más megismerési modellekre.
* * *
Az indián világ hanyatlóban van. Az Amazonas-medence és a Harmadik Világ sok-sok más, korábban elzárt vidékét megnyitották a külső behatások és a technológiai fejlesztés számára. Egyes vidékeken e folyamat lassabb lesz, és kevésbé féktelen; néhány őslakó társadalom képes lesz újra alkalmazkodni, azonban másokat mélyrehatóan megváltoztatnak, és megint mások mindenestül elpusztulnak mind biológiai, mind kulturális, mind nyelvészeti szempontból. Ötven év során túlságosan is sok hagyományt láttam elveszni, egész törzseket láttam eltűnni, túlságosan sok nyomorúságot láttam kedves, segítségre nem számítható emberek között.
Egy olyan öreg indiánnak a halála, akinek sohasem volt esélye az erdőről és a folyóról való tudását megosztania velünk, egyenértékű egy egész könyvtár eltűnésével. Ötszáz éve vagyunk az indiánok pusztításának tanúi és jó képet vágunk hozzá; most a természeti élőhely pusztításának vagyunk tanúi. Mire várunk?
