A gyakran felmerülő téma...
Maga a téma sokakat foglalkoztat, nekem sajnos vagy szerencsére eléggé a neheze jutott az ayahuasca "utazásaim" során, amiről sose tudtam eldönteni, hogy pont így volt tökéletes vagy csak az én hitványságom miatt volt, talán mind a kettő, és a hitványságom miatt tökéletes gyógyszerek voltak.
Az ayahuasca elég jó segítő az egó porrá törésére, és tapasztalatom szerint az egó mélyebb régióiban ez hatványozottan érvényes. Az csak a felszín ha valaki mittudomén gőgösen viselkedik, vagy átgázol másokon....sokszor amikor panaszkodom rá, hogy az egóm megint halálra gyötört, megkérdezik, hogy milyen egó, basszus, Sajti olyan békés, jámbor ember vagy. És ez talán igaz is, de az, hogy a mélyben mi zajlik, az csak akkor derül ki igazán amikor beletúr az ember a lélek iszaposabb régióiba.
Sokszor felmerül, hogy honnan jön ez a sok sötétség...hát igen, a lélek árnyékos oldala nem látszik mindig, de garantáltan jelen van. Aki nem hiszi járjon utána. Tényleg.
Amire jutottam:
Szóval elkezdtem beszélgetni másokkal, olvasgatni a témában, hogy azt a sok kellemetlenséget mi okozza. Amikor én vettem magamhoz ayahuascát, az mindig bővelkedett rettenetes részekben. Szerencsére csak egy-egy "okos" ember volt körülöttem, akik aztán le is koptak (vagy elkoptak?:) a véleményükkel, meg az ötleteikkel, hogy mit rontottam el, vagy mit nem csinálok jól, mit kellene másképp. Ez főleg utólag nagy ostobaság.
Ez akár lehet tanács is: sose akarjon az ember "visszamenőleg javítani". Tudjátok, amikor arran gondol, hogy ezt így kellett volna, az ott nem volt százas...Ez szerintem tiszteletlenség saját magunk felé, és a tapasztalás felé is. AKkor az volt. És ha valami nem tűnt százasnak, akkor se visszafelé javítson az ember, hanem gondolkodjék úgy, hogy az meg azért volt tökéletes, mert megtanított rá, hogy legközelebb hogy lehet még jobban csinálni. Ugyanis a múlton már nem lehet változtatni. A jövőn még igen.
Szóval gyűltek a fejemben az élménybeszámolók, beszélgetések, olvastam ezerrel a dolog után, de könyvekben inkább nagyobb beavatások voltak, amik nem biztos, hogy a mi gyakorlatainkkal, a mi szintünkön férhető hozzá. Sőt.
A beavatások téma...
És ami fontosabb, hogy a beavatások során, ahogy megértettem, "átmennek", "túlmennek" az emberek a sok rettenetes dolgon. Fizikailag ÉS mentálisan is. Eszméletlen durva beszámolók szólnak ezekről az esetekről, de valahogyan átlépnek, túlmennek a beavatottak valahol.
"A szellemek első jelentkezése a jelölt oly vad lerohanása, hogy hogy tökéletesen megsemmisíti a jövendő sámán egyéniségét. (Azaz elkezdődik a dezintegráció, a régi értékek leépítése. -Sajti) Ezután építik újra a sámánt, akinek új képességei nem csupán külső segítségből fakadnak, hanem hanem egy új belső világ kialakulásának megnyilvánulásai lesznek. (Reintegráció, self-építés, a régi értékek helyét átvevő új értékek, lást pl. felnőtté avatás. -Sajti) A világ természetét új módon közelíti meg, különösen az emberi szenvedéseket, amelyeken az imént esett át csak maga is. Ezeknek a tapazstalatoknak a sajátjává tétele egy új személyiség kialakulását eredményezi, s ez fejeződik ki a sámán korábbi természetének lerombolása révén." (P.Vitebsky)
Ahol nem ilyen nagy műtét van, azaz a mi esetünkben, ott inkább a beragadás a jellemzőbb, legalábbis a kérdezettjeim, és jómagam esetében mindenképpen. A beragadást úgy is mondhatjuk, hogy tehetetlenség. És jönnek a szellemek, és kínozni kezdik az ellenálló egót, elképzelhetetlenül súlyos módszerekkel.
"A végső pont a tudat és a test szétválása." (H.Kalweit)
Nyilvánvaló, hogy eddig a pontig tart az a sztori amiről mi beszélünk. Semmi garancia nincs semmire, bárkinek lehet egy szép, békés estéje az ayahausca társaságában, nem célom ilyen horrorisztikus prekoncepciókkal ebbe az irányba taszítani bárkit is, de ha már felmegy az ember a youtube-ra, a legtöbb ayahausca videóban is ott van ez az elem, a súlyos, megszállt, pánikos állapot. Hogy a földön fetreng, és sikoltozik a halálféllemtől (Ez többnyire (tapasztalatból mondom) nem a test halálától, hanem sokkal inkább a szétesettségtől való félelem.), vagy pedig csendben megőrül az lényegében teljesen min degy, a fő, hogy ezek előfordulhatnak, és elő is fordulnak, érdemes kicsit tudni ezekről is.
"Így maradok?"
Mielőtt bárki megkérdezné (ez egy másik, nem az ayahuasca hatása alatt jelentkező, kvázi tipikus, és a többségünkben valamely rétegünkben jelen levő félelem), NEM, senki "nem maradt úgy": Ez a szép a dologban, nincs az a harc, nincs az az összetöröttség ami után ne lenne gyönyörű a reggel. Csak itt előre fizet az ember, és aztán kapja meg amire várt, nem fordítva mint nálunk.
A segítő jelenléte a kritikus helyzetben:
A legjobb amit ilyenkor egy segítő tehet az a jelenlét. Hajlamos az ember hókomlyabb tapasztalatok híján nagyon szentimentális lenni, de a szellekek szorításából nem puszilgatással, meg babusgatással lehet kiszedni valakit. De ez már egy másik témakör, a segítő témája, amiről már írtam, meg talán fogok is, a lényeg, hogy ilyen esetben józanul tegye meg a segítő azt ami szükséges.
Aranyszabály, hogy ameddig a másik nem veszélyezteti a saját testi épségét, és nem KÉRI a segítséget, addig az ember kétszer is meggondolja, hogy bármit is tegyen. Ez egy nagyon nehéz, nagy felelősséget igénylő dolog. Amint valami érintkezés, aktivitás bekövetkezik, a másik fél kvázi beleavatkozik a másik tapasztalásába, és ezt érdemes meggondolni, hogy kell-e. Aki rettenetesen fél, vagy baja van, higgye el mindenki nyugodtan, fog tudni segítséget kérni. Minden más óvatos körültekintést, felelősséget igényel.
Mégis, mi okozza ezeket?
Nem vagyok mindent tudó, a következők, ahogyan azt korábban is jeleztem a magam, és elég sok, a környezetemben ayahuascával találkozott emberek megélései.
A dologhoz elöljáróban még egy kicsit a biztonságról. Van az emberben egy kialakult kép önmagáról, a világról, mondhatni a dologról. Túl az izomerőn, a fegyvereken meg Rex felüggyelőn, az igazi biztonságot az önazonosság adja, hogy tudom ki vagyok, ha az egész világ is megbolondul, én akkor is az vagyok aki vagyok, s majd lesz valami.
Más egyéb tudattágitó módszerekkel, és az ayahauscával aztán különösen bekövetkezik az az állapot, a kinyílt észlelés, mentális, vagy jó esetben spirituális tapasztalatok hatására, amikor a self elkezd megkérdőjeleződni. Mondhatni inogni.
Ugye, mit is írt erről fentebb Vitebsky? Röviden összefoglalva a beavatás során elkezd meginogni az addigi világkép, majd összeomlik, megsemmisül, és végül a helyén felépül az új önazonosság.
Ahogy H. Kalweit írja: "A törzsi ceremónia pszichológiája az új életre keltés.."
Na most nálunk ez megáll a jelenlegi énkép megingásánál. természetesen ez is normalizálható, de a félelem legyőzése még nem jelenti feltétlenül az ezen való túllépést, azaz a teljes deperszonalizálást. Mondhatni, egy egyszerű, békés hátraarc két lépéssel hátrébb. Ezt csak azért mondom, hogy világos legyen, hogy attól hogy az ember az ebben a stádiumban jelentkező rettenetes mentális állapotot kiegyenesítette, még nem jelenti azt hogy egóvesztése volt. De ha nem tud/ara eljutni a személyiség lebulldózerezéséig, akkor ez a legtökéletesebb kezelése a nehéz helyzeteknek. Az ezen való túllépésnél furdul el az úthengerben a slusszkulcs.
Tehát az énkép, az azonosság, az identitás, kvázi az érzékelt, vagyis feltételezett lét megingása előidézi az érzékelhető legrettenesebb állapotot.
Röviden ennyi a történet.
Kinn vagy benn?
Ami az érdekességét, mondhatni a pikantériáját adja a dolognak, az az ember egy általam kitalált kifejezésmóddal élve macskatermészetével kapcsolatos.
Ismeriktek a viccet, nem? A macska az az élőlény, aki mindig az ajtó túloldalán akar lenni. De tényleg..:)))
Miért mondom ezt?
Mert találkoztam egy érdekes embertípussal közben. Hogy milyen arányban vannak ezek az emberek a fentebb tárgyalt, mondjuk úgy hagyományos típusokhoz képest az nem tudom. (És akkor felmerül, hogy mi a hagyományos...:))
Szóval röviden, arra megállapításra jutottam, hogy két féle állapotban félünk. Mondhatni a macska-lét két aspektusa. Amikor benn vagyunk és ki akarunk menni, vagy amikor kinn vagyunk és be akarunk menni.
Ugyanis vannak emberek, akik nem az elveszéstől, a feloldódástól, az addig feltételezett világkép feloldódásától félnek, azaz nem a kiáramlástól, hanem a bennragadástól. Az egyik ember fél elveszni, én többségében ilyenekkel taléálkoztam, én magam is ilyen vagyok, de van ez a típus, aki pedig fél bennragadni. Ahogy a macska. Kinn van és be akar menni, vagy benn van és ki...Isten humora, mondhatni.....:)
Én nagyon kevés ilyen emberrel találkoztam, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek sokat ezek a típusú emberek, akár ugyanannyian, vagy többen is mint a másik tárgyalt embertípus.
Végül..
Számomra a végső tanulsága a dolognak, hogy az igazi önazonosság, amikor a világképünk valódi, megvéd(het)i az embert a feltételezett énkép összetörésekor jelentkező iszonyatos tapasztalatoktól. Hogy ilyen 100%-ig létezik-e, azt nem tudom. Én nem tartom valószínűnek, de tudatos lépések igenis tehetők, ezt magam is és sokan mások is tapasztalták, számtalan úton, ki erre, ki arra.
