….. Így még születésem előtt minden előkészület megtörtént számomra, mindazonáltal mások segítségével vállalkoztam arra, hogy sámán legyek. Ám nem jártam sikerrel. Sok híres sámánt meglátogattam, nagy ajándékokat adtam nekik, amelyeket viszont ők azonnal tovább ajándékoztak másoknak, ugyanis, ha megtartották volna maguknak, ők, vagy gyerekeik meghaltak volna. Azért hitték így, mert az én életem születésemtől fogva olyannyira veszélyben forgott. Aztán a magányt kerestem, s abban mély búskomorságba estem. Időnként sírva fakadtam, boldogtalan voltam, de nem tudtam, miért. Aztán minden ok nélkül hirtelen minden megváltozott, és óriási, megmagyarázhatatlan örömöt éreztem, olyan erejű örömöt, hogy képtelen voltam kordában tartani, és feltört belőlem az ének, az erőteljes ének, amelybe csak egyetlen szó fér bele: öröm, öröm! és teljesen ki kellett eresztenem a hangomat.

          Aztán egy ilyen rejtélyes és elsöprő örömroham közepette sámán lettem, és magam sem tudom hogyan történt. Mégis sámán voltam. Teljesen másféleképpen láttam és hallottam. Elnyertem a megvilágosodásomat – quamanEq -, az agy és a test sámánfényét, mégpedig úgy, hogy nemcsak én láttam keresztül az élet sötétségén, hanem ugyanez a fény belőlem is sugárzott kifelé.Az emberi lények nem észlelték, de látta a föld, az ég és a tenger összes szelleme, és ezek most hozzám jöttek, és a segítő szellemeim lettek.

         Névrokonom, egy kis aua volt az első segítő szellemem. Amikor hozzám jött, mintha felemelkedett volna a ház teteje és bejárati folyosója, és olyan erővel éreztem a látomást, hogy keresztülláttam a házon, lefelé beleláttam a földbe és fölfelé az égbe – a kis aua hozta nekem mindezt a belső fényt, ami ott lebegett fölöttem mindaddig, amíg énekeltem. Aztán, mások számára láthatatlanul, elhelyezkedett a bejárati folyosó sarkában, s mindig készen állt a hívásomra.

       Az aua pici, tengerparton élő nőszellem. Sok ilyen tengerparti szellem van. Hegyes bőrkapucnival a fejükön szaladgálnak, furcsa, rövid, medvebőrből készült térdnadrágot, hosszú, fekete mintás csizmát és fókabőr kabátot viselnek. A lábfejük fölfelé hajlik, s úgy látszik, mintha a sarkukon járnának. A kezüket úgy tartják, hogy a hüvelykujjuk mindig behajlik a tenyér fölé, két karjukat összetett kézzel a magasba emelve tartják, és szüntelenül a fejüket simogatják. Éles eszűek és vidámak, amikor az ember hívja őket, és leginkább aranyos babákra emlékeztetnek. Nem nagyobbak egy karhossznál.

Második segítő szellemem egy cápa volt. Egy napon, amikor kinn kajakoztam a tengeren, odaúszott hozzám, csendben elnyúlt mellettem, és a nevemet suttogta. Igen megdöbbentett, hiszen azelőtt sose láttam cápát – nagyon ritka ezekben a vizekben. Később segített nekem vadászni, és mindig a közelemben járt, amikor csak szükségem volt rá. E kettő, a parti szellem és a cápa lettek a fő segítőim, és ők, mindenben, amit csak kívántam, segíteni tudtak. Általában a következő néhány szavas énekkel hívtam őket:

Öröm, öröm,

öröm, öröm!

Kicsi parti szellemet látok:

Egy kicsi auát

Magam is aua vagyok,

A parti szellem névrokona

Öröm, öröm!

           E szavakat ismételgettem mindaddig, amíg aztán legyűrt valamiféle rettegés, és könnyekben törtem ki. Aztánegész testemben reszkettem, és csak sírtam: „Ah-a-a-a-a, öröm, öröm! Most hazamegyek, öröm, öröm!

           Egyszer elvesztettem egy fiamat, és úgy éreztem soha nem leszek képes elhagyni azt a helyet, ahová testét fektettem. Olyan voltam, mint egy hegyi szellem, féltem az emberek fajtájától. Sokáig maradtunk fönn a szárazföld belsejében, és elhagytak segítő szellemeim, mert nem szeretik, ha egy eleven emberi lény bármiféle bánatba temetkezik. Ám egy nap váratlanul magától megszólalt bennem az örömről szóló ének. Újra vágyni kezdtem embertársaim után, a segítő szellemeim visszatértek, és újra önmagam lettem.

                                                                                          Aua

                                                                                   Iglulik eszkimó