Ma leltem rá, és mivel korábban Axis megengedte, hogy forrásmegjelölés mellett az oldaláról feltehessek ide dolgokat, most meg is teszem. Nem mintha annyira más lenne a két oldal olvasótábora, legalább is szerintem, de azért érdemes. Amikor olvasni kezdtem egy szimplán jó filozófiai-féle írásnak tűnt, aztán feltűntek az autentikus, törzsi kultúrák gyógymódjai, és tudtam, hogy ennek itt van a helye. Axisnak még egyszer köszönet a lehetőségért, Nektek pedig íme, egy nagyon-nagyon érdekes olvasni való!
Bóna László-Az igazi kép
Ha most arra kérem Önöket, hogy képzeljenek el egy erdőt, gondoljanak egy fára, lássanak maguk előtt egy házat vagy bármi mást, bizonyára mindenki másmilyet képzel. Ámde ha arra kérnék mindenkit, képzelje el a Földgolyót, hogy milyennek látszik az űrből, akkor, noha egyikünk se látta még az űrből, mégis mindannyian valószínűleg nagyon hasonlóan képzelnénk el. Közös képvilágban élünk: nemcsak a látható valóságban egyeztünk meg, hogy valóságnak tartjuk, hanem közös képvilágunkat is ugyanezen valóság részeként éljük át. A lassítottan repülő madár, a másodpercek alatt kinyíló, majd elhervadó rózsa, a csecsemő méhen belül, vagy a szaporodó sejtek -- mind a látható közös valóságunk részei. Nem kétséges senkinek sem, hogy a madár így repül lassítva, pedig sohasem röpül lassan, a rózsa így nyílik ki, pedig sosem nyílik ki így.
Elgondolkodtató tehát, hogy vajon honnan jönnek a képek? És ha a képek ennyire a látásunkból jönnek, akkor vajon miért tartjuk olyan megfellebbezhetetlenül valóságosnak azt, ami látható? Hogy miért élvez ennyire elsőbbséget a látás annak eldöntésében, hogy mit tartsunk valóságosnak és mit nem? Amíg csak annyit látunk, hogy a Nap reggeltől estig átvonul az égen a fejünk fölött, addig a világképünkben a föld lapos és a Nap körülöttünk forog -- ez vitathatatlan. Ha már képesek vagyunk mindannyian kívülről látni a Földet, akkor már az a vitathatatlan, hogy a Föld gömbölyű. Ha viszont úgy tudnánk egyszer látni, hogy a Föld egy alakját szüntelenül változató képlékeny és formátlan massza, akkor az egész világképünk ilyen lenne, ilyenek lennének az emberek is körülöttünk, kapcsolatainkat is így élnénk. A világképünk nem más, mint a látásunk megfellebbezhetetlenségére alapozott közmegegyezéseink mítosza. A kérdés tehát valóban az, hogy milyen látást fogadunk el látásnak: csak azt, amiről technikai képet is tudunk alkotni, vagy elfogadjuk közös valóságunknak a képzeletet, az álmot, a víziókat? Vagyis valóban az a kérdés, milyen eredetet tulajdonítunk a képnek -- a kép a látásunkkal bennünk keletkezik-e avagy a világban csupa rejtett kép lapul?
A természeti népek, ősi kultúrák, archaikus kultúrák, történelem-előtti korok -- mindegy, hogyan is nevezzük őket -- valószínűleg a képnek másféle eredetében hittek, és a Föld vegetációjában, a növényekben, azok szárában, leveleiben, gyökerében vagy a gombákban található víziót keltő anyagokat az élet rejtett, isteni kinyilatkoztatásának vélték, mely nem kevésbé képszerű kinyilvánítása a világegyetem törvényszerűségeinek, mint amit saját szemünkkel -- mondhatni külső látásunkkal -- látunk.
Nincs archaikus kultúra, amely ne épülne valamilyen szentként tisztelt növény tudatbefolyásoló használatának rituáléjára. Ha valaki mai gyógyfüves könyveket lapozgat, a gyógynövények tudatbefolyásoló, látomásokat, hallucinációkat okozó hatásának gazdag tárházára lel. Pusztán csak össze kell vetnie olyan könyvekkel, amelyek általában a növényekben rejlő hatásokról nem írnak, viszont elemzik az egyes kultúrák egyes növényekhez kötődő kultuszait. Valamilyen haszonnövény termesztésén alapuló kultúra általában egy növény ültetése, aratása köré rendezte ünnepkörét, hiszen e növény éves termékenységétől közvetlenül függött a közösség megélhetése. Az antropológiai kutatások a növényekhez kötődő rítusok szertartás-elemeit általában aszerint értelmezték, hogy a növényben egyfajta meghaló-feltámadó isten rejlik, a rituálé értelme pedig maga a termékenység-varázslás, a természet erőinek praktikus befolyásolása. Noha általában e szertartás-elemek nem pusztán a növény szimbolikus használatára épültek, hanem a növény erjesztett változatának közösségi fogyasztására is. A kukorica, rizs, árpa, búza tiszteletére épülő kultúrák ünnepi rituáléik során az ugyanezen növényekben rejlő tudatbefolyásoló erőt is magukhoz vették. Akire a kultúra épül, az az istenség meghaló-feltámadó, de egyben a belső látás számára víziók, látomások, megváltozott világérzékelés formájában kinyilatkoztató istenség is, aki a világ titkát, épp ezen tudatbefolyásoló és érzékelés-megváltoztató erejénél fogva nyilatkozatja ki a közösségnek.
A világ a számukra nem olyan, mint ahogy szemmel látszik, bár olyan is. Létezik a látható világ másképp is, másmilyen formában láthatóként, ami technikailag megragadhatatlan, csak a képzelet számára nyílik meg, az érzékelés határának kitágításával. A lényeg azonban az, hogy ez a belső világ csak akkor valóság, ha ez is a közmegegyezés szerint, mindenki által elfogadottan valóságos. Erre szolgál a rituálé. A növényzet tudatbefolyásoló hatásának befogadása ezért történhet kizárólag rituálisan, közösen, a szentség felvételeként. Az archaikus ünnep a világ kitágított érzékelésének közös tapasztalása, és a megváltoztott tudatállapotban látott belső képek rituális közössé tétele. Azt a célt szolgálja, hogy ez a tágabban értelmezett valóság is közös valóság legyen, ami ugyanúgy nem az ember által alkotott mesterséges környezet, hanem a természetfölötti világ által teremtett világ valósága, mint azok a látható dolgok, amelyeket ilyennek lehet tartani.
Valószínűleg eljárt az idő afölött, hogy az esztétika egyes tömegkulturális termékeket, tömegfilm-műfajokat, típusokat, tévéműsorokat elemezzen.
A tömegfilm kultúrája átváltozott a filmtömeg kultúrájává. A képgyártás és képfogyasztás egyetlen mozgó képfolyam fogyasztása, gyártása. Egy közös képmező technikai előállítása. A megváltozott tudatfolyamatokból származó belső képek kinyilatkoztásának helyébe állított külső, kitágított képlátás. Nem a látható és a képzeletbeli, álmodott világ alkot egyetlen oszthatatlan közös valóságot, hanem a látható és a tömegméretekben előállított, a valóságos idővel párhuzamos időben folyamatosan zajló mesterséges kép- és fikcióvilág alkot egyetlen közös valóságot.
Az ember éli az életét saját sorsa szerint, de egyben tömegkulturális hőstípusok életmodellje szerint is.
A beszéd, a mimika, a gondolkodásmód, az életminta a képtermelés világában előállított valósághoz viszonyul. Együtt öregszünk a szappanopera színészeivel, akik családtagokká válnak. Nem egy szappanopera valóságvilága zajlik saját életünk hátterében, hanem számtalan fikcióvilág válik egyenrangú módon valóságelemmé saját életünkkel, ha fogyasztjuk őket.
A Marsra jutott űrautó által földre küldött képeken látható sziklákat tömegkulturális hősökről nevezik el, hiszen ezek a hősök „közösebben” valóságosak bármelyik világhíres embernél. Az, hogy egy távvezérlésű autó járkál a Marson, valamint maga a Mars, hogy milyen, hogy néz ki, milyenek rajta a kövek, és hogy egyáltalán látható nekünk innen a földről -- mindez egyforma módon valóságos Maci Lacival és Donald kacsával.
Mondhatni tehát, hogy a modern fikció- és képtermelés nem más, mint az archaikus világészlelés technikai utánzása, az archaikus percepció szimulációja. Ha igaz az, hogy az archaikus ünnep nem más, mint rituálisan birtokba venni és közös valósággá tenni a megváltozott világlátás valóságát, akkor a mozi közössége valójában még ezt az elvesztett rituálét élhette át, vagyis a valóság határának közmegegyezés alapján történő tágításának pillanatát. A képi tömegtermelés média-helyzete, a tévécsatornák váltogatható képi háttere, a számítógépes képi kommunikáció világa, a virtuális valóság mezeje ezt a közösségi élmény-pillanatot teszi globálissá úgy, hogy közben a tudattágítás rituáléját a technika által demisztifikálja, megfosztja szentségétől. Más kérdés, hogy a globálisan technikai úton előállított képvilág-valóság, miközben a technika által megfosztja a képet a belső látás misztikus szentségétől és a helyére külső képet állít, vajon képes-e e helyett magát a technikát misztifikálni?
Ha a növényekben rejlő képek isteni kinyilatkoztatást szolgálnak, akkor nem csupán a víziók azok, hanem a látható világ dolgai is, maga a világ egésze isteni gondolat eredménye, az isteni képzelet megvalósult képi formája. Ami látható, az is egy isten láthatóvá lett gondolata.
A növényekben rejlő megváltozott érzékelés tapasztalata a világról nem az, hogy a világ jó, vagy rossz, hanem az, hogy valójában másmilyen, mint amilyennek látszik, mégpedig úgy másmilyen, hogy ami látható, vagyis az anyag csak az energia sűrűbb része, hogy minden csak energia, minden onnan jön és oda távozik. A valóságnak ezt az energetikai koncepcióját képviseli minden archaikus kultúra, szemben a testek mechanikájára épülő modern szemlélettel. A virtuális valóság képei a technika eszközével szeretnének a technikán túlra vinni, vagyis a világérzékelés energetikai szemléletéhez visszatérni, miközben e szemlélet gyártása a modern világérzékelés elfogadott szabályai szerint halad.
Az archaikus világkép szerint, ha közvetlen tapasztalat az, hogy a világ valósága energia, és az anyag abból lesz, akkor a gondolat is energia, „gondolatalakzat” -- ahogy a misztikusok mondják, vagyis a belső kép erős gondolat, képzelet útján anyaggá válik, a képzelt kép manifesztálható. Isten a világot így teremtette. Az ember nem azáltal közelít Istenhez, hogy földi, technikai eszközeivel utánozza a teremtést, hogy faragott képet farag, vagy égig érő tornyot épít, hanem a gondolatait, képzeletét, vagyis a belső képeit az anyagban létezővé teszi. Vagyis, ahogy egy istennek, neki is elég gondolni egyet, az máris valósággá válik.
Az ember, ha képes a gondolatait az anyagban manifesztálni, az isteni teremtésmód utánzására képes. Az isten, amit teremtett, arról mindig „látá, hogy jó”. Csak, amikor erről meggyőződik, akkor gondolja tovább a világot, hozza létre az anyagban a gondolatait. Isten szereti a gondolatait, amelyek az anyagban létrejönnek.
Az emberi faj dimenzió-váltás előtt áll, hirdetik sokan, akik a növényi hallucinogénekben rejlő kinyilatkoztatás erejét kutatják, a megváltozott tudatállapotokkal, vagy a földönkívüli élet lehetőségével foglalkoznak. Az ember dimenzió-váltásának küszöbe a szeretet képességének határát rejti. Ha az ember képes a gondolatait, a képzeletét, az álmait, vízióit közvetlenül, immár technika nélkül manifesztálni az anyagban az isteni teremtés módjára, akkor, ha jót akarunk, bízzunk abban, hogy az ember csak akkor lesz erre képes, ha majd szereti a gondolatait, vagyis gondolatait a szeretet vezérli. Ha minden valóra válik, ami az ember eszébe jut, akkor csak szeretetbéli dolgokra gondolhat. Más eszébe sem juthat. Amíg lehetnek rémálmai is, van benne harag, irigység, gyűlölet, féltékenység, vagyis amíg egészen olyan, mint egy igazi élő ember, addig jobb, ha szabadon álmodozhat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez volt az igazi kép, a virtuális valóság, a tömegkultúra és a képzelet viszonyáról 1998. május 9-én, az Ökoakadémián tartott előadásom írott változata, mely ilyen formában sosem hangzott el, ami viszont elhangzott, az sosem lesz leírva.
Köszönöm a figyelmüket.
Forrás: www.ows.eoldal.hu/cikkek/filozofia/bona-laszlo---az-igazi-kep
