Minden érző lény sajátja, hogy a szenvedés állapotából a kiegyensúlyozottság, a boldogság felé haladjon.

Bár vitathatatlan a vágy a fájdalmak megszüntetésére, mégis csodálatos képpen azt tapasztaljuk magunk és mások életében, hogy bár kezünkben az eszköz, azzal mégsem élünk és valami „érthetetlen” okból ragaszkodunk tudatlan állapotunkhoz.

Automatikusan merül fel a kérdés: Miért van ez így? Mi ez a bennünk feszülő érdekellentét?

Valójában a megvilágosodáshoz (mindenki nevezze saját hit rendszere, ízlése szerint) nem kell semmi. Nem eszköztől függ.

Bár nem kell eszköz, ugyanakkor mégis mondhatjuk, hogy van egy pillanat, mikor átlendül a tudat a küszöbön s ott szilárdan megállapodik. S ezt a pillanatot mégis megelőzi valami. Egyszerre kiváltója és nem kiváltója annak. Ezt szépen példázza sok koan.

A fent említett pillanatig viszont a tudatos törekvő lépdel a fejlődés lépcsőfokain. Az ego foglyára jellemző az objektivitás hiánya. S hogyan haladhatnánk előre, ha nem látjuk tisztán helyzetünket?

Elengedhetetlenül fontos azon módszerek, segítők, társak megtalálása, akik képesek nekünk tükröt tartani s visszaterelni az ösvényre, ha arról letérni készülünk. Ezek azok a személyek, akik segítő kezet nyújtanak, ha erőnk fogytán, de helyettünk semmit el nem végeznek.

Bár igaz, hogy a tudatunk, akaratunk befolyásolja a világot, mivel nem ismerjük sokszor valódi vágyainkat, ezért érhet sok meglepetés, mikor nem az történik, ami direkt módon szolgálja érzékkielégítésünket.

Mikor a Mindenséggel való egység tudatában cselekszünk, minden könnyedén áramlik, mint a folyó vize. De míg megtorpanunk, mikor haladni kéne, s elindulnánk, mikor a várakozás ideje van, feszültség keletkezik, türelmetlenné válunk, ebből az agresszió jelenik meg s így generáljuk önnön nehézségeinket.

S honnan a változással szembeni ellenállásunk?

Minden tudás a lemondásból ered. A lemondás az elengedés fájdalmával jár.

Mikor tudjuk, hogy az elkerülhetetlen, és amíg nem érett meg bennünk a helyes megértés, menekülnénk a ránk váró elöl.

Kezdő szakaszban hajlamosak vagyunk ragaszkodni a lemondás mentes haladás téves elképzeléséhez. Oldják meg helyettünk, helyezzenek át rögvest a paradicsomi állapotba, lényeg, hogy kényelmes rolls royce-n furikázzanak az univerzum erői (elvégre Isten szeret engem, vagy mi? Akkor nem akarhatja hogy én itt szívjak!)! Csakhogy itt a bibi: ez arra utal, hogy még mindig nem emeltük ki saját fejünket az egónk seggéből. Addig meg… felejtés :)

A következő szakasz a szenvedés szakasza. Felismertük a valódi segítőnket, segítőinket, de még szenvedünk a mester pálcájától, mely gyakran sújt le ránk /A guru szó jelentése: súlyos. Rendszerint van is egy botja, mely segítségével sok jó s hasznos tanításban részesíti törekvő tanítványát, ha például a meditációja alvássá vagy ahhoz közelivé talál mélyülni  /, de már hűséggel követjük, s kitartunk mellette.

Lassan lassan átég minden illúziónk, s így képes felragyogni eredeti fényében szívünk.

Nem kell a megvilágosodáshoz semmi. Csak csukva tartott szemünk kell végre a végtelenre nyitni.

Nem kell inni ayahuascát, nem kell semmi ehhez. De hogy az azt megelőző pillanatot elérjük, azt megközelítsük, segíthet a halál kötele, vagy bármi más.

Taka