Egy igazán megindító beszámolót küldött egy barátom. Más országokban tartanak autentikus ayahuasca szertartásokat, igaz, a maga diszkréciójával, így ezt is ebből a forrásból kaptam. Természetesen web-címet, ország nevet, és időpontot nem fogok írni, legalább is ide nyilvánosan biztosan nem!:)
Mindenesetre szeretnék minél több és minél építőbb írást betenni ide, és remélem mások is ezt teszik, így mindannyian gazdagabbak leszünk. Az előző bejegyzés tárgyát képező félig-meddig behackelt levelet is ezért nem hagytam meg. Egyrészt sajnáltam volna, ha rosszul érzi magát az illető, nagy valószínűséggel már az elküldéskor megbánta, másrészről meg leírhattam volna mellé idézetekkel tarkítva a tényeket, de ki a francnak kell egy brazil szappanopera? Az nem épít semmit, én meg jó, hasznos dolgokat akarok. Köszönet Pete-nek a beszámolóért!
Sziasztok!
Egy nem régi ayahuasca élményemet szeretném megosztani Veletek.
Kezdett sötétedni, mikor a helyszínre értünk, emberek pakolgattak, beszélgettek, rendezgették a dolgaikat, én meg kicsit elkezdtem félni, mert most már tényleg elérhető közelségbe került ez a szertartás, és elgondolkodtam, hogy valóban szükségét érzem-e annak hogy itt legyek, stb. Bepakoltunk a jurtába, elrendeztük a helyünket, lassan meg is érkezett mindenki, a sámán, a fia, és a segítőjük is. Először a szervező beszélt a szertartásról, apró szabályokról, majd a sámán elkezdte a szertartást. Először áztatott dohányt vitt körbe, aminek a levét a tenyerünkből tudtuk felszívni az orrunkba, ez elég jó hangulatot teremtett, felrázta az egész társaságot. Aztán az ayahuascát vitte körbe, mindenkinek adott egy pohárral. Meglepő módon nem volt rossz íze, sokkal rosszabbra számítottam. Elég gyorsan elkezdett hatni, néhány perc múlva már kezdett valami megváltozni, amiről eleinte azt hittem, hogy csak odaképzelem, mert ez még nem lehet a gyógyszer hatása, de fokozatosan erősödött ez a valami, és mivel néhányan már kb 10-15 perc után hánytak, egyértelművé vált, hogy ez már az. Valami sokkal erőszakosabb, agresszívebb indulásra számítottam, nem ilyen lágyra, közben meg valahogy mégis nagyon erősen vitt bele dolgokba.
Elég ijesztő, és elég sötét kép volt, amikor az egyik srác, még az elején odatérdelt a tűz elé, és végtelenül magányosnak látszott, és a tűz közelsége ellenére is úgy tűnt, hogy fázik, mint a világvége utáni utolsó ember, a faj utolsó egyede, akinek már semmije sem maradt, talán csak várhatja a halált, és vele együtt valami örökre eltűnik. De ebben a képben ott volt az első ember is, az első tűzzel, ezek voltak az első lépések, innen indult az egész emberiség, és fontos, hogy emlékezzünk arra, hogy honnan indultunk, mert csak így tudjuk igazán értékelni azt, amink van. Aztán körülnéztem, és egy menekülttábornak tűnt a jurta belseje, emberek voltak szorosan egymás mellett, akiknek most nincs semmije, csak valami ruha, néhány takaró, és önmaguk, amivel most kénytelenek lesznek szembenézni, mert azok a hétköznapi kiskapuk bezáródtak, amik megkülönböztetik az embereket, pl tárgyak, birtokolt dolgok, életkor, múltban elért dolgok, stb.
Úgy érzem, hogy a sámán azért jött el hozzánk, hogy mutasson, megosszon velünk valamit, egy élményt, vagy látásmódot, ami az ő számára fontos, mert az életben amúgy is arról beszélünk, azt tesszük, ami számunkra fontos, és a bennünk lévő dolgokat szeretnénk a világban is látni. A saját élményem alapján, amit szerintem elhoztak, az az élet szeretete, és az egymás iránti tisztelet, elfogadás. Az élet lényege az, hogy adjunk magunkból valamit egymásnak, mint valamilyen ajándékokat, mert ez a legtöbb, amit tehetünk, ettől válik az élet igazán élővé, a kapcsolatoktól, mert egyébként ezek nélkül az ember csak egy elszigetelt, magányos lény. De az is fontos, hogy el tudjuk fogadni ezeket az ajándékokat. Viszont erővel nem lehet adni, és nem lehet kapni, éppen ezért ajándékok ezek a dolgok, az együtt töltött idők, az együtt töltött életek. És azoknak kell adni, akikkel éppen együtt vagyunk, együtt élünk ezen a bolygón, növényekkel, állatokkal, emberekkel, mint egy nagy családban, ahol mindenki egyaránt fontos. Viszont ahhoz, hogy együtt lehessünk, hogy egy közös célban, az életben, a közösségben együtt tudjunk lenni, ahhoz valahogy oda kell jutni, és ehhez szembe kell nézni dolgokkal, és ezt csak egyedül tudjuk megtenni, mert csak saját magunk tudjuk, hogy milyen belső ellenállásaink vannak, amik meggátolnak minket. Furcsa módon nem tudtam együtt érezni, sajnálni a körülöttem lévő embereket, annak ellenére, hogy láttam, hogy nagyon szenvednek, mert úgy éreztem, hogy igazán nem tudnék nekik segíteni. Úgy éreztem, hogy van egy létező cél, ami felé mindannyian tartunk, és majd mind oda is fogunk érni, de én nem tudok odamenni más helyett, mindenkinek a saját útjain kell odajutnia. Olyasmi, mintha mindenki most kezdene el megtanulni biciklizni, és van akinek nehezebben megy, de nem ez a lényeg, hanem hogy majd ha mindenki megtanult, akkor együtt tudjunk menni valahová, és együtt legyünk. Valahogy azért mégis szerettem volna nekik segíteni, szerettem volna összeszedni a zacskókat, hogy legalább a környezetüket tegyem jobbá. Amúgy is a cselekvés az, amivel ki tudunk mutatni, át tudunk adni dolgokat, és nem elég csak gondolatban átélni valamit, eljutni odáig, hanem meg is kell tenni. A cselekvés az, amivel olyanná tudjuk formálni a dolgokat, a világot amilyenné szeretnénk, nem a gondolkodással. Fontossá váltak a hagyományok, mert hagyományok által tudunk kapcsolatba lépni, üzenni egymásnak, és az életünkön túlra, a következő generációknak is el tudunk juttatni számunkra fontos üzeneteket, úgy, mint ahogy ezt a szertartást is kialakították, létrehozták, hogy majd más is részt vehessen benne, csatlakozhasson egy eszméhez, irányhoz, és hasznára válhassanak olyan dolgok, amik előtte már mások számára is hasznára váltak. Ezt a dolgot kiterjesztve minden hagyományokból áll, minden eszköz, minden nyelv ugyaninnen, egyetlen szándékból indul, valakinek a szándékából, hogy a maga számára, és a többiek számára is megmutasson, megkönnyítsen dolgokat azzal, hogy létrehoz valamit, és lehetőséget adjon ezek alakítására, javítására, jobb felhasználására. A sámán tanította a fiát, és a fia kicsit másképp csinálta a dolgokat, de nem jobban, vagy rosszabbul, csak másképp, és úgy láttam, hogy elfogadják egymás különbözőségeit, mert a céljuk, és a szándékuk közös, és igazából ez a fontos, épp ezért nem volt zavaró, hogy az ayahuasca egy műanyag üvegben volt, mert fontos az ésszerű alkalmazkodás, és a túlzott, merev ragaszkodás sokkal károsabb lehet. A tisztelet az, ami fontos, hogy megtiszteljük azokat, akik akár az ezer évvel ezelőtti szertartásokon részt vettek, az ő bizalmukat, tiszteletüket vigyük tovább.
Aztán valahogy előkerült az egész életem, elég sokszor végigpörgettem az elejétől a végéig, és azt találtam, hogy rendben vannak a dolgaim, mert ugyanazokat a dolgokat teszem, azokat tartom fontosnak, ugyanaz a célom, szándékom, amiket néhány évesen fontosnak tartottam, és talán először büszke tudtam lenni magamra, hogy eddig kitartottam magam mellet, és a nehézségek ellenére nem cseréltem el, áldoztam fel magamat pillanatnyi előnyökért. Eddig úgy gondoltam, hogy én csinálom rosszul a dolgaimat, én hibázok, és ezért nem tudok úgy részt venni dolgokban, mint mások, és magamat a többi ember alá rendeltem, de most már egyenrangúnak érzem magamat a többiekkel. A sámán egyébként a hangszerekkel direkt arra játszott, hogy újra végignézzem magam, rövid, ismétlődő dallamokkal, vagy kihagyott, néha hamisnak tűnő hangokkal, mintha hibákkal keresett volna bennem hibákat, viszont ha valamit eldöntöttem magamban, akkor az ismétlésekkel újra elővette, hogy biztos úgy van-e, ahogy gondoltam, nem hagytam-e ki valamit, minden részletet meg mertem-e nézni? Hanghallucinációk is voltak, ezek is visszhangzottak, és ha valamit eldöntöttnek éreztem, akkor még rengetegszer visszakérdeztek, hogy biztos hogy így van-e, és nekem is rengetegszer őszintén ki kellett mondanom ugyanazt a választ.
A szertartás második felében kezdtem kicsit rosszul lenni, teljesen erőtlen voltam, kimerült, nem hittem, hogy innen fizikailag van visszaút, égett a gyomrom, éhes voltam, ezért hánytam, amitől jobban lettem, és ez magával is vitt néhány apróbb fizikai félelmet, aminek azért örülök.
Aztán ilyen hülye, fölösleges, szerintem értelmetlen gondolatok kezdtek jönni, ilyen „mi van, ha” jellegű dolgok, pl mi lenne, ha ez vagy az látna most, vagy hogy a testem hozzám tartozik-e, én irányítom-e, tényleg létezik-e, mi van az élet előtt és után, mi lenne, ha most meghalnék, vagy rosszul lennék, ilyesmik. Persze ezek is lehetnek érdekes dolgok, ezekről is lehet gondolkodni, de ezek inkább csak játékok, ezeknél sokkal fontosabb az élet, a létezés, ez a dolgok alapja, és ezek a kérdések az élet megjelenési formáiról szólnak, nem az életről. Azért belementem néhány ilyen dologba, de igazán nem tudtam fontosnak tartani ezeket, mert a lényeg az, hogy most élek, és most van lehetősségem arra, hogy adjak, és kapjak, és fölösleges jelenleg nem létező körülményeken elmélkedni. Úgy láttam, hogy csak egy oldal van, az élet oldala, és minden más dolog, pl félelmek, rossz dolgok, csak elmélet, és igazából nem léteznek, inkább csak lehetőségek, létrehozható dolgok, amik létezővé is válhatnak, de miért hoznék létre rossz, negatív dolgokat, ha ugyanúgy létrehozhatnék jót is?
A sámán fia az egész szertartás alatt nagyon szépen rendezte a tüzet, a parázsból formákat rakott ki, és mindezt fölösleges mozdulatok nélkül, nagyon gyakorlatiasan tette. Ahogy a sámán a hangszerekkel játszott, teljesen természetes volt, mintha csak saját magának zenélt volna, a saját kedvére, szórakoztatására, és mindegy volt, hogy hallja-e valaki vagy nem, önmagát teljesen felvállalva, könnyedén zenélgetett és énekelt. Mindkettejük mozdulatai nagyon gyakorlatiasak voltak, egyszerűen csak tették a dolgukat, nem volt semmi fölösleges cselekvés, hókuszpókusz, vagy valamilyen misztikussá tevő eszköz.
Aztán reggel lett, rengeteg köszönet hangzott el, a helyért, a szervezésért, a sámán és segítői eljöveteléért. Kaptunk egy pohár vizet, majd körbementünk, jó reggelt kívántunk, és megöleltük egymást. Kissé meglepő volt, hogy még mikor megérkeztünk, volt pár ember, akiket zavarónak éreztem, nem tartottam őket szimpatikusnak, de reggelre valahogy őket is el tudtam fogadni.
Ami számomra a hétköznapokban is felhasználható haszna ennek a szertartásnak, talán az, hogy megteszem azokat a pár perces dolgokat, amikre sosincs idő, viszont megkönnyítik az életet, például akkor mosogatok el, amikor kell, rendet rakok, rászánom az időt bizonyos dolgokra, nem csak átrohanok rajtuk, valahogy megtisztelem magamat a saját figyelmemmel, és ezeket nem erővel teszem, vagy valamilyen kötelezettség miatt, hanem mert ezektől tényleg könnyebb lesz az életem. Persze csinálhatnám úgy a dolgaimat, ahogy eddig is, és nem történne semmi, de egyrészt akkor fölösleges volt ez az egész, másrészt meg ha valamit már mondjuk százszor átéltem a szertartás alatt, és százszor beláttam, hogyan lenne helyes tenni bizonyos dolgokat, akkor most ezzel az egy dologgal rontsam el azt az előző százat, pont most legyek hanyag, és ez az egy dolog tényleg annyira nehezemre esik, hogy megtegyem? Az emberekkel kapcsolatban is erre próbálok figyelni, hogyha akkor annyi idegen embert el tudtam fogadni, akkor most ezt az egyet, akivel épp kapcsolatba kerülök, őt miért nem tudnám?
Ami meglepő volt, hogy a psylocibin gombától is ugyanezeket a tanításokat kaptam meg, csak azokat valamiért nem tartottam be, talán valami apró dolog hiányzott, vagy csak egy megerősítés, hogy tényleg így mennek a dolgok. Viszont ez a két, kicsit különböző stílusú tanító szerintem nagyon jól kiegészítik egymást, az élmények értelmezése könnyebbnek tűnik a másikra való emlékezéssel.
Ennyit szerettem volna megosztani, talán vannak benn más számára is használható részek, tanulságok.
Köszönöm, hogy elolvastad.
