No hát. Szombaton egy-két barátommal magamhoz vettem az oldal címadó szakrális főzetét. Hát, igen súlyos éjszakám volt. Mindig azt hittem, hogy már felszámoltam a wellness-gyógyulás illúzióimat ezzel az úttal kapcsolatban, de ez az este/éjjel mindent felülmúlt. Egószétesés, szétesés, feléledés, minden.
Próbáltam egy megfelelő imába foglalni az intenciómat, amivel nekiálltam az egésznek, amit első ízben tettem ennyire célzottan. A terv szerint nagyon mélyre sikerült menni, oda, ahol az újjászületés és a totális téboly egy telken iszogatja a matét. Igen csak nagy hasznát vettem annak, hogy a szerény lehetőségeimhez mérten egy egyszerű ima formájában összefoglaltam, hogy mi az amit a lelkembe nézve láttam az estére készzüléskor, azaz az elmúlt sok napban. Nem voltak nagy szavak, vagy ilyesmi. De volt egy imám, egy erős ima, ami nagyon sokat jelentett, és sokszor velem volt.
Nagyjából kilenc után sikerült farkasszemet nézni az első pohárral a szabad ég alatt, a helyszín azt hiszem az évszázad ötlete. (Nem az enyém volt:)
Aránylag nehezen hangolódtam rá az egész helyzetre, kicsit fészkelődős, "zizegős" voltam, de lassan elkezdtem szédülni. Akkor még semmi különöset nem éreztem, de szép lassan elkezdett a figyelmem befelé olvadni, csorogni. Ez volt kvázi a legvízionálisabb része az egésznek. Ez most megint egy olyan főzet volt, aminél nem a látomáskeltés volt az elsődleges. Azért volt egy igen meditatív, befelé forduló, "tanítós" része az egésznek erős kapcsolatban az intencióimmal. (Ez még visszatérő motívum lesz később is.)
Aztán kicsit elaludtam, a látomások nagyon erősek, személyesek voltak, egy igazán szép alkalom volt, de azért a hastáji érzések emlékeztettek rá, hogy a fekete leves még hátravan. Vagy azt ittam meg? :)
Amikor magamhoz tértem már egy másik dimenzióban volt az észlelésem, a barátokat is másként láttam, a kapcsolatokat, közben próbáltam koncentrálni az elején felajánlott imára, de a szavak szintjén ez már nem ment. Befelé sem. Kezdtem erősen rosszul lenni, és újabb víziók segítették ezt a részét is mélyülni. Nagyon-nagyon akartam ezt a gyógyulást. Többször lerogytam, amikor fel akartam kelni, és már ezer irányból támadt a világ. Sikerült is összeesnem, szerencsésen a hálózsákomra. Kicsit megint elmentem egy másik irányba...hmmm....ezt most nem tudom annyira konkrétan megfogalmazni, nem biztos, hogy egy nagyon színes leírás lesz...
Itt kezdődött az igazán kemény része, nagyon elkezdtem szenvedni, és mintha a lelkemet rakták volna egy mosógépbe, 90 C fokon, extra centrifugával. A hányás már megváltás volt. Rászoktam, hogy nem hánytatom magamat, hanem hagyom, amikor eljön az ideje. A mellettem ülő jóbarát mondta az igazat: úgyis kijön majd, neeem?
Persze. Meg is történt, de én komolyan azt hittem elájulok, majdnem elsírtam magamat. De a helyzet még nehezebb lett, olyan volt mint ha a lekemet rángatták volna. Elkezdtem szétesni, a tudatosságom, a viszonyítási pontom, és egy mély, félig látomásszerű delíriumba merültem, ahol azért volt lehetőségem erre az őrületszerű viselkedésre. Rángatóztam a földön, néha a könnyem folyt, néha a nyálam, néha csak nyöszörögtem, és eljött a vég, gyakorlatilag ott álltam, ahol a tisztaság és az igazi téboly egy centire volt egymástól. És nem a tisztasághoz látszódtam közelebb dőlni. Azt hittem megőrülök. Nem voltak gondolataim, nem voltak félelmeim, egyszerűen őrültté váltam. Azt hiszem ez volt a múltkori pánikrohamom következő fázisa, vagy mi:)
Mellettem Via barátom megszólalt, amikor nagy nehezen összehabogtam valamit, mintegy megfogalmaztam magamat. Olyasmit mondtam, hogy szétesek, elkezdtem megháborodni, begolyózok.
Rám nézett és annyit mondott, hogy ezért kár szenvedni mert ezen kurvára túlvagyok már, már rég megőrültem. Ez volt az este vicce, és a legnagyobb tanítása is, amit a "beakadásaimmal" kapcsolatban kaptam. A helyzetekkel, amikkel nem tudtam mit kezdeni, csak szenvedtem, és csak őrület volt, ami mindent kisöpört. "Már rég megőrültél."-mondta Via. Hát igaza volt. Hosszú idő után ez, és a gyógyulásba való kapaszkodás valamennyire könnyebbé tette a dolgokat, és kezdtem magamhoz térni. Nagy küzdelem volt, rengeteg vereséggel, és pár győzelemmel. Most se lettem mindenható, se megmondóember, (miért, szeretnél az lenni? megj. hana :) ) de tudtam kicsit tanulni a dologból.
Három pohár ayahuascát ittam meg, nagyon jól sikerüllt főzet volt, és nagyon jól sikerült kis házi-szertartás egy-két baráttal, biztosan lesz folytatása is. Nem tudom mikor, majd csak elkezd hívni, de hétszentség, hogy nem holnap. És nem a nehézség része miatt, de ez egy komoly dolog, amit nehéz integrálni. Persze, dumálni lehet erről, van is aki teszi, de az élet a nagy teszt, amin rendre megbukik ez a dolog, kár okoskodni. Ha olyan okosak lennénk, akkor nem könyörögnénk, hogy segítsenek, hogy mentsenek meg.
Köszönöm minden egyes kőnek, ami elvitt eddig, kemény lecke volt ez az este egy hosszú és fáradtságos útról. Nagyon hálás vagyok a barátaimnak, hogy a barátaim, és hogy a barátaim voltak ezeknben a nehéz órákban is. Megint egy nagy csoda volt, ami történt. Nem tudom mennyire világít ez át a sorok között, és mennyire tudtam visszaadni azt az őserőt amivel kapcsolatba kerültem, ami elvitt a tönk széléig, ami a fejemrte húzta a lepedőt, hogy csak legyek magammal, mert az jó, az gyógyulás, és ami végül katarzishoz segített életem egyik legnehezebb estéjén. Sokat segített továbbá az imám, az intencióm, ami mindvégig vigyázott rám, és emlékeztetett, hogy miért vagyok itt. A hálámból neki is tartogatok egy szép részt....
