Szóval tegnap volt egy komoly gyógyítással töltött éjszaka. Mit is mondhatnék a néma döbbeneten kívül? (Remélem hamarosan elég sokat:)) Az igazság az, hogy életem legszenvedéssel telibb, legpokolibb, legfájdalmasabb napja volt, ehhez kétség sem fér.
És mellesleg az egyik legcsodálatosabb is egyben.
Fogok később még írni, de kicsit még regenerálódnom kell, és lassan enni is fogok (Azt tegnap dél körül óta tudatosan szüneteltetem), és akkor kicsit könnyebb lesz. Nagyon-nagyon nehéz egy alkalom volt, sose gondoltam, hogy lehet ennyire félelmetes, ennyire fájdalmas, ha az ember belül vájkál. Asszem olyan iszapba sikerült nyúljak, aminek a létezéséről sem tudtam. Illetve mégis, mert nagy szenvedést okozott nagyon sokáig, főleg az utóbbi időben, szóval ha tudni nem is tudtam, de a hatását sajnos éreztem. Talán ihattam volna előbb is ayahuascát, talán sokszor kellett volna ezt az utat feszegetni, de én nem vagyok híve a mennyiségi termelésnek, ez nem erről szól.
Szóval a happy end az lenne, hogy a királyfi a karddal leszúrta a sárkányt, megszabadult a félelmétől, és most könnyű és boldog, és új fejezet nyílt az életében.
Nos a rideg valóság az, hogy csaknem beletébolyodva a helyzetbe éppen csak megpiszkáltam ezt a sűrű mocsarat a lelkem mélyén. És nem piszkáltam ki. Jól hangzott volna így a végére, de nem ez történt.
Azt hiszem ahhoz még sok vér, könny, izzadság kell, de elkezdődött...
