Nagyon várom már az estét, régen vettem magamhoz utoljára ayahuascát. Bár, ha belegondolok nem is annyira. Elég bénán nézne ki, ha papolnánk itt, hogy így a gyógyhatások meg úgy, és közben tömni kellene magunkba, hogy azt hihessük: sínen vagyok, mint József Attila. Más szóval, ha a sorsra kéne ráverni a balhét, akkor azt is mondhanám: pont annyi idő telt el. Pontosan annyi.

Ma már keveset ettem, és amennyire lehet készültem az estére. A hihetetlenül áldásos teljes böjt elmaradt, technikai okokból, de majd legközelebb. Jótanács koplalni nem tudóknak: legalább egy kicsit! Amennyi megy. Tényleg nagyon jót tesz, és még ha nem is koplal az ember, akkor is készülhet még a táplálkozás szintjén.

Tegnap Citrommal erről is beszélgettünk. Asszem ez az, ahogyan már jó előre lehet készülni. Nálam sose működött ez a kitaláljuk, gyorsan elkészítjük, ledöntjük, oszt kész. Akkor az nem ayahuasca, mindegy, hogy mi rotyog a fazékban. (A rituálénak legalább a házi interpretálásáról, amire mi magunk is képesek vagyunk, nem is beszélek, gyógyító dalokról úgyszint).

Számomra az ayahuasca egy szent, és nagyon megfoghatatlan dolgot jelent, valami, ami nagyon erős, és jót tesz, gyógyít. Nem egy technika, noha szükséges a technika. Nem egy kémiai reakció, habár ez is jelen van. Nem egy csodaszer, ami a hetedik mennyekbe repít, mert többnyire a pokolba szokott. Nem egy helyhez, és körülményekhez kötött dolog, noha nagy szerepe van a helynek és a körülményeknek.

Amikor arról beszélünk, hogy tradícionális gyógyszer, akkor azt jó ha nem arra használjuk, hogy legitimmé tegyük, hogy találtunk valamit amit kihasználhatunk, kiszipolyozhatunk, és még filozófiát is találhatunk hozzá, hogy ez miért jó, hanem arról van szó, hogy adott egy hagyomány, amit legalább SZÁNDÉK szintjén megpróbálunk olyan mértékben követni, amilyen mértékben lehetséges. Ettől teljesen elrugaszkodva is várhatnak jó dolgok, csak ne nevezzük tradíciónak, és főképpen: ne nevezzük ayahuascának.

A tény az, hogy senki sem láthatja, hogy a másikban mi zajlik. Ezért ezen az oldalon soha sem fog megjelenni semmi ami más KOMOLY utakat, más tradíciókat, vagy medicineket nem csak hogy fikáz, hanem hogy egyáltalán összehasonlít az ayahuascával. Ez ostobaság. A sámánok, akik valóban azok voltak, nagyon tisztelték egymást, egymás útját, és egymás másságát. És noha nem látni mi játszódik le valakiben amikor ezt a szakramentumot befogadja, az mégis látszik, hogy utána, másnak, harmadnap, vagy később mivé alakul az élete, merre indul. Gyakran érzi az ember, köztünk én is, különlegesen gyarlóként, amikor az ayahuasca bekopog és azt mondja, hogy helló, jöttem, hogy megtanult élni, minden tudás feltárult, de...de aztán mi történik?

Én nem hiszek a csodákban. Én a kemény munkában hiszek. És a legkevésbé sem hiszek abban, hogy az ayahuasca, vagy bármilyen más ősi út majd dolgozik bárki helyett is. A vért, a könnyeket, az izzadságot nem lehet lespórolni, hacsak nem egy elképzelt úton jár az ember. Az ayahuasca nem hoz enyhülést, főleg nem rövid távon. De segíthet abban, hogy küzdjön, dolgozzon az ember saját magán, a látásmódján, és még sok dolgon.

Ezerszer leírtam már ezt a hindu mondást: A tudás legelső szimptómája az ALÁZAT. És pont. Az alázat pedig, szintén a hinduk szerint, ha már az ő bölcsességüket szedtem elő, azt jelenti, hogy az ember kész megadni minden tiszteletet mindennek és mindenkinek, és cserébe SEMMIT nem vár el. Ez a minimum. Ez még nem az, hogy ayahuasca. Ez a tanulás legeleje. Amikor nyitottá válik az ember, és noha nem ugrik bele mindenbe, de tiszteli a másságot. És nem azért nem ugrik bele mindenbe mert valami jó, más dolog meg hulladék abból amit a természet félretett neki, hanem azért, mert nem az ő útjához tartozik.

Nem akarom azt mondani, hogy nem izgulok. Hülye lennék nem izgulni. Mindig félek egy kicsit. Szerencsére a sok-sok találkozás (és nem csak tea megivásakor!!) kialakított egyfajta bizalmat, de aki egyszer is TÉNYLEG látta, mi történik ilyenkor, az hülye lenne nem félni. Félelmetes dolgok lapulnak a mélyre ásott kis bűzös tarisznyánkban, és ostobaság nem tartani akkor, amikor véletlen(?)szerűen valaki ki-kikapkod onnan pár elfeledett "gyöngyszemet". Az egy nyugati koncepció, hogy a blodogság, a fény, és akkor jön és befogad, és minden remek. 

Az indiánok azt tartották, hogy vannak dolgok, amikért meg kell szenvedni, és a tisztulás, a gyógyulás is egy ilyen dolog. Megszenved vele az ember az előkészületkor (azt nem is akarom feltételezni, hogy ez bárkinél is kimarad), megszenved a medicin hatása alatt, és főképpen megszenved a mindennapokban, amikor az este végén tett nagy fogadalmakból mások számára is tapintható valóságot kreál.

Azt hiszem ezen a ponton dőlnek el a nagy dolgok. Csak remélni tudom, hogy lesz szemem, hogy lássak, lesz fülem, hogy halljak, és erőm is, hogy ne csak beszéljek a jóról, hanem hajlandó legyek keményen dolgozni is érte.