Kapcsolataink hétköznapjaiban teljesen elfogadhatónak tartjuk, hogy bizonyos esetekben türelmetlenek vagyunk egymással, ami gyakran azt az üzenetet hordozza, hogy fejlődj már, értsd már meg, változz már meg.
Pál Feri saját sportolói múltjának tapasztalatain keresztül próbálja megvilágítani, hogy ezzel a hétköznapi, „józan paraszti” gondolkodással szemben, amely a változásra ösztökél, éppen a türelem és elfogadás az, amelynek nyomán elképzelhető a fejlődés.
Tizenhat évet atletizáltam, elfogyasztottam jónéhány edzőt. Ezek az edzők egytől egyig hihetetlenül türelmesek voltak velem. Sehova nem jutottam volna, ha nem olyan végtelenül türelmesek, mint amilyenek voltak. Tudni kell, hogy az edző a sportolóból él, anyagilag is, de siker és megbecsülés szempontjából is. Tehát az edző az életét a sportolóra teszi fel. Néhány példa arról, hogy milyen sportsérüléseim voltak, és ezek az edzők milyen türelemmel viselték mindezt.
Magyar atlétikai bajnokság előtti felkészülés. Pál Feri ekkor 15 éves, magasugrásban ő az esélyes a bajnoki címre. Az edzőtáborban az egyik edzés után még buzgott annyi erő a fiúkban, hogy elkezdtek tigrisbukfencezni. Pál Feri a magyar bajnokság előtt két héttel, tigrisbukfencezés közben eltörte a csuklóját.
Sikerült egyszer megsérülni bemelegítés közben. Az egész évet végigdolgoztuk, kőkeményen. Az edző azt mondta, három héttel a bajnokság előtt menjek el oda, ahol a bajnokság lesz és edzzem végig ezt a három hetet. A bajnokságon két számban kell indulni, gátfutás és magasugrás. A gátfutásban legyek első háromban, a magast nyerjem meg. Akkor úgy nézett ki a helyzet, hogy kb. tíz centivel voltam jobb az összes többi versenyzőnél. A gátfutás előtti bemelegítés közben elszakítottam a combizmomat. Másnap a combom annyira fájt, hogy nem bírtam lehajolni, az edző jött be a szobámba és bekötötte a cipőmet – aznap, amikor nekem simán meg kellett volna nyernem a magyar bajnokságot. És míg az edzéseken én sorra ugráltam a 180 centiket, az edzővel együtt végig kellett néznünk, ahogy a magasugrás döntőjét 165 centivel nyerték meg.
Aztán sikerült megsérülnöm járás közben. Az olimpiai csarnokban a 4x60 méteres váltó után, miközben sétáltam vissza a rajtvonalhoz, sikerült lábközépcsont-repedést szereznem. Ezek a sérülések olyan hírhedtté tettek, hogy az edzők már kezdték átadni tapasztalataikat egymásnak. Az edzések után gyúró vett kezelésbe, edzések között szauna, gőzfürdő – hátha ezek valamit javítanak a helyzeten. Így történt, hogy egy alkalommal két edzés között, a gőzfürdőben is sikerült megsérülnöm: a medencében elcsúsztam a lépcsőn, és úgy bevertem az elugró lábam sarkát, hogy hat héten keresztül nem tudtam ugrani – a fedettpályás atlétikai versenyszezon közepén.
A legszebb sérülést akkor szereztem, amikor már megtérőfélben, tíz nappal a junior bajnokság előtt egy lelkigyakorlaton vettem részt. És a lelkigyakorlaton, a széken ülve ülőideg-gyulladást kaptam, aminek következtében napokon át gyakorlatilag mozogni is alig bírtam. Végül a tizedik napra annyira sikerült összeszednem magam, hogy összeszorított foggal, de elindultam a versenyen, és (azonos eredménnyel) a második helyet sikerült megszerezni.
Mindez csupán néhány példa volt; az edzők ezeket a sérüléseket végtelen türelemmel viselték, és bár az egyik különösen sűrű év után alapítottak egy díjat (aranyszínű 13-as szám, fekete háttér előtt), ez volt a „bakfitty-díj,” aminek örökös birtokosa lettem, tény: ahhoz, hogy ebből a különösen szerencsétlen fiúból bármilyen eredmény kijöjjön, az edzők hosszú sorának végtelen türelme elengedhetetlen volt.
(forrás: palferi.blog.hu)
