Az előző képről jutott az eszembe a legutóbbi találkozásom az esőserdő szellemével. Sok-sok gondomra kerestem választ. Kaptam is, meg nem is.

És belegondolva: kellett is meg nem is.

Vannak dolgok, amikre nincs válasz, ez egészen biztos. Remélem én nem azokat kérdeztem!:) Az egész valamennyire hasonlóan kezdődött, ahogyan szokott. Most nem voltam annyira rosszul, a technikai részéről majd még mesélek. Szóval képek jelentek meg az életemből, kezdett megváltozni minden körülöttem. Afféle látomásaim voltak, de mind mind hozzám kötődtek, és én tudtam, ez egy szép dolog. Nem voltam annyira rosszul, mint szoktam, de azért szenvedtem rendesen, de csodákat láttam. A saját életemből. Olyan rohadt sokat nem vesz észre belőlük az ember, hogy sírni tudnék ilyenkor: amikor néha feltűnik. Néha. És elkezdett sejtszinten látszódni mindenféle testi folyamat bennem. Ahogy a vér áramlik, ahogy a tüdő mozdul. Keleti orvoslást tanulok, és tudom, hogy pontosan azt láttam, ami történik. Nem, nem is azt láttam: azt éltem át. Abban voltam benne. És annyi ilyen csoda van. Rohadtul közhelyes, de igaz, és átélve már végképp semmi kétsége az embernek. Beleveszünk a magunk kis bűzölgő, bugyborékos mocsarába, azt feltételezve, hogy valami állati extrém dolog történik, de az Élet....az csak történik. 

Képzeld el, hogy az összes testi funkcióba belelátsz, sőt a részese vagy. Ok, nyilván amúgy is hiszen benned van, veled történik, de mégis....annyira döbbenetes, olyan szintű átörökítő gépet hozott létre a természet, hogy hihetetlen!

Átéltem, hogy végülis két féle szerep létezik ebben a világban. Legalább is anyagi szinten, de erről majd később. Az anya és az apa szerepe.

Az anyáé, aki teremt, kihord, megnyilvánít, megszül, és az apáé aki védelmezi az életet. És tényleg nincs más, semmi más. Vagy teremtünk, vagy őrzők vagyunk valaki más teremtésében.

És mi teremtődik?

Mi az a kevés igazi dolog ebben a rondán elbaszott világban?

Maga az élet.

Építhetünk házat, egy csodálatos dolog. És tényleg az. Körbevehetjük magunkat ezer dologgal, de a legtöbb amit tehetünk, hogy nem állunk az útba. Magunk miatt, mert ha akarnánk se tudnánk az élet újtába állni, ez az amit viszünk magunkban, ezt kaptuk, ezt adjuk tovább: az életet. 

És olyan döbbenetes ereje van ennek!

Ez megoldás minden problémára: a tudat, hogy tök mindegy mi történik, az életet nem lehet megállítani, kering, áramlik, utat tör. Döbbenetes volt! És olyan mint egy időzített bomba, nem lehet megállítani, robbanni fog. Nem lehet az útjába állni. Mert mindenben és mindenkiben ott van. Nem állítja meg a kifogyott bankszámla és nem állítja meg a frusztrált hétköznapok sora se. Meg más se. Megy, mint a hunok!:)

És teremti önmagát, tovább adja, mint egy fertőzés, csak ebből csodák születnek, és ahogy "a hang" mondta, a csodák örök életet adnak. Innentől jöttek a komoly tanítások. Ezekről a dolgokról, amikről írtam. A részese voltam mindennek, döbbenetes volt. Nem hogy eltörpültek a gondok, egyszerűen nem léteztek. Belecsatlakozva az egészbe, egy egész gépezet, a test, aztán a környéke, auztán a bolygó, aztán az összes bolygó, az univerzum. És azoknak milliárdnyi testvére, ahol szintén ott ez a fertőző csoda: az élet, amit lehetünk bármilyen mélyen, nem fogunk tudni soha megállítani.

Vagy belőlünk jön, nő ki, vagy a mellettünk állóból, de megy, megy, megy.

(folyt.köv.)