Annyi furcsa dolog történt az életemben. Sosem volt igazán rossz életem. Jó se, de ettől sokkal nagyobb púppal a hátukon is tudnak egyszerűen csak örülni az életnek azok, akiknek a tarisznyájába a kelleténél egy kevéssel többet mért az Isten, mint kellett volna. Néha amikor rossz kedvem van, mint most is, azon a sok dolgon tűnődök, amik elmentek mellettem az életben. Talán nekem nem volt erőm beléjök kapaszkodni, honnan tudnám ilyen távolságból? Csak az érzés marad, amikor az embert valahol, egy riasztó, idegen helyen, ahol mindenki több életnyivel magasabb, valahol ott felejtik, és nem az az első gondolatja, hogy milyen jól járt.
Most nagyon jót tenne egy nagy mennyiségű ayahuasca főzet. Nem készítem el. Nem bánat űzésre van az. A segítő az nem megoldó. Annyira haszontalannak érzem magamat, mint ritkán. Ahogy egy vesztes mellett megy el az élete, és érzi, hogy valahol, nem tudja hol, de valahol eltört valami. Talán a törés hamarabb is volt mint a korsó, ki tudja ezt megmondani? Néha előbb törik, mint születik, aztán csak beteljesíti a sorsát amikor megreped. Félúton valahol kiesett a zsebemből a ragasztó, most meg csak állok, és nem értek semmit. Túl jó ahhoz, hogy rossznak lehessen mondani, és túl keserű, hogy jónak. Franc se érti. Talán csak ez az élet. Néha az édes részíből mérik, néha meg a keserűből. Hazudik aki azt mondja, hogy az övé kesere. Talán akkor, és ott kesere. De hogy úgy általában az legyen? Nem, ezt nem hinném.
Csak, néha kapaszkodunk dolgokba. Jó dolgokba. Meg rosszakba is, de nekem most a jó jut az eszembe. Aztán elenged a kötél és már nem is az újabb zuhanás ijeszt, hanem az árulás, hogy megint kicsúszott, megint elhagyott, és olykor nagyon nehéz nem hibaáztatni másokat azért aminek egyszerűen csak úgy kell lennie. Nem tanított meg az Isten mosolyogni, igazán mosolyogni, de nem lehet, hogy egyszerűen ez volt a rendje? Van amikor csak az a dolgok rendje, ami. És kész. Nincs előtte szép vagy csúf jelző, csak a meztelenül didergő, oly sokszor senkinek se kellő meztelen tény, hogy senki nem rontotta el, tán csak így kellett esnie a dolognak. És tudom ezt, megérzem, amikor ez van. És haragszom mert az egyik felem tudja ezt, de a másik mégis hibáztat azér ami volt, aminek csak úgy kellett lennie, és ami se nem szép, se nem ronda, csak van. Aztán szép lassan elkezdi az ember elfelejteni önmagát, azt a csupasz valakit, aki se nem ilyen se nem olyan, tán csak az a bűne, hogy van. Senki nem hívta, jött az csak, de már mindegy is. Itt van.
Én egy nagyon könnyen megnyíló ember vagyok, szeretek ismerkedni, beszélgetni, érdekel a másik, és közben figyelem magamat is. Hogy mennyire lapul ott a lényeg emögött a dolog mögött, bújik mint aki rosszat tett. Rosszat is tett: bezárta magát.
Mondjak még valamit magamról? Amik nem a gondolataim, nem a szavaim, a lelkesedésem, a terveim, hanem csak egyszerűen én vagyok? Akiknek ez a sok dolog van. Szomorű ember vagyok.
Nagyon régóta nem nevettem olyan igazán felszabadultan, pedig gyakran nevetek. Nem nevezném magamat boldogtalannak, pedig, ha boldog lennék biztos tudnám. Vannak dolgok, emberek az életemben, akik boldoggá tesznek engem, egy csodálatos párt adott az Isten, csak épp engem felejtett el megtanítani, hogy mi módon tudnám én, magamat boldoggá tenni. Felejteni kellene, vagy emlékezni? vagy csak másként értékelni?
Fogalmam sincs.
Engem egy pozitív embernek ismernek, és ez igaz is. Egy szomorű, pozitív ember, aki gyakran nézte a vonatot ami elment mellette, és azon gondolkodott, hogy valaki aki elrendezte a vonat sorsát nem gondolt rá. Nem gondolt rá, amikor pedig neki nem volt ereje kapaszkodni.
