A világfa vándorai

A sámán alakjáról sok misztikus elképzelés él a tudatunkban. Hallottunk a természeti népek önkívületi állapotba eső varázslóiról, az ópusztaszeri Feszty-körképen láthatjuk a fehér lovat áldozó magyar táltost, manapság pedig számtalan, sámánizmusból gyökeredző jegyet vélhetünk felfedezni a könnyűzenében, a művészetben, vagy akár a magukat a neosámán vagy újtáltos mozgalomhoz soroló csoportok tevékenységében. De mit is tudhatunk igazából a “tradicionális” sámán személyéről, valamint ez az ősinek nevezhető hiedelemrendszer mennyiben táptalaja a neosamanizmusnak nevezett, hazánkban is népszerű jelenségnek?

A sámánizmus különböző megvalósulási formákban ugyan, de kiterjedt vallási forma (volt) szerte a világon, így Szibéria, Észak- és Dél-Amerika, Mexikó, Ausztrália, Indonézia, vagy éppen Kelet-Ázsia kis népei között. A “sámán” szó egyébként Szibériából, a mandzsu-tunguz nyelvből ered, “tudó, tudós” jelentéssel használták eredetileg.

Ezen kis népek – például a magyarok legközelebbi nyelvrokonai, az obi-ugorok, vagy éppen a finnugor nyelvcsalád távolabbi ágához tartozó lappok – élete elválaszthatatlanul egybeforrt a természeti világgal, így nem csoda, ha a transzcendentálisról való gondolkodásuk alapja is a természet volt. Bátran tekinthetjük tehát a samanista világlátás gyökerének az animista világfelfogást, hiszen közös bennük a világ természetfeletti lényekkel való benépesítése, az a hit, hogy minden, ami van, él és szellemmel bír.

A szellemvilág kapujában

A hitrendszer és lényegében az egész társadalmi élet középpontjában ott találjuk a sámánt magát. Jelentősége abban állt, hogy érzékelni tudta a szellemek világát, képes volt közéjük utazni a révülés segítségével és közvetíteni a lét különböző síkjai között. Egy megváltozott tudatállapotban tehát egy másik valósággal lépett kapcsolatba, hogy onnan erőt, tudást hozzon és azt mások megsegítésére használja.

Mondhatjuk úgy, a sámántevékenység legfontosabb momentuma ez az átlépés volt az egyik kozmikus területről a másikra. Ezek a dimenziók a klasszikus samanista kozmológiai világszemlélet szerint három különböző világnak felelnek meg: van egy felső, egy középső és egy alsó világ. Ezek a szintek egy középponti tengellyel, a Világfával vannak összekötve. A Világfa a leggyakrabban megjelenő motívum a sámándobokon, hitük szerint ennek fájából készíti a sámán a dobját, ezt megmászva jut el más dimenziókba, ennek másolata áll a jurtája előtt is. A sámán életének jelképe is: azt tartják, a fa kivágása a sámán halálát okozza.

A samanizmus talán legegyedibb jellegzetessége, hogy a sámán nem önszántából vállalkozik feladatára, hanem arra a szellemek jelölik ki. Tehát a szerepre a szibériai sámán úgy születik. Élete, természete már nagyon hamar eltér a közösség többi tagjáétól: látomások gyötrik, különösen viselkedik, szellemekkel találkozik, akik átmenetileg magukkal is viszik. A sámán gyakran születésétől fogva testi jegyet is visel magán, fölösleges csontja (ujja vagy foga) van. A szellemek később is meghatározóak, hiszen minden sámán segítő szellemekkel rendelkezik, akik tanácsokkal látják el, elkísérik túlvilági útjaira, kiűzik a betegséget a betegekből és minden feladata közben segítik.

A közösség szolgálatában

De melyek is voltak ezek a feladatok? Már az elnevezésből is sejthető (”az ember, aki tud”), hogy a sámán tevékenysége nem merült ki pusztán vallási funkciók betöltésében, sőt! Központi szerepe a társadalmi élet minden mozzanatában megmutatkozott, akármilyen hétköznapi dologról volt is szó. Vitebsky – a sámánizmusról szóló szakirodalom jelentős szerzője – egyenesen úgy fogalmaz, hogy a sámán “olyan szerepet töltött be a közösségben, mint az ipari társadalmakban az orvos, az elmegyógyász, a katona, a jövendőmondó, a pap és a politikus.”

A közösség szolgálójaként, szellemi vezetőként fontos szerepe volt a közösség lelkierejének szabályozásában és megőrzésében. Mint közvetítő, természetesen feladatai közé tartozott az áldozatok bemutatása is, amelyekkel az emberek különféle előnyök, engedmények nyújtására próbálták rábírni a szellemeket. Általában az áldozatbemutatásokon is inkább szellemi szerepet töltött be, tehát nem ő ölte meg az áldozati állatot, hanem csak elkísérte annak lelkét a túlvilágra, miközben füstölést végzett és imákat mondott.

Jóstevékenységhez is értett, tehát segítséget nyújtott elveszett állatok, emberek, tárgyak felkutatásában vagy éppen állatok elejtésében.
Talán a legáltalánosabb és legmeghatározóbb feladata a gyógyítás volt. Hagyományosan a sámán a betegség kétféle okát különböztette meg: vagy egy olyan erő (szellem) hatolt be a testbe, ami káros hatást fejt ki, vagy hiányzik a betegből valami, aminek ott kellene lennie. Ez utóbbi – a lélekvesztés – volt a legelterjedtebb: azt tartották, a lelket vagy annak egy darabját ellopták vagy az elszökött, és az ennek folytán keletkezett űrbe költözött be a betegség szelleme. A lélekvesztés történhetett trauma következtében, de akár “elajándékozás” eredményeként is, például ha az egyén lelke egy darabjának odaadásával próbált magához láncolni valakit. Ilyenkor a sámán lélekutazásának célja a lélek felkutatása, visszaszerzése, elfogása és a testbe való visszajuttatása volt. A másik esetben a káros erő eltávolítása történt, melynek leggyakoribb módja a testből való kiszívás.

Az ember testén kívül a lelkével való törődés volt a másik kulcstevékenység, melyhez szorosan hozzátartozott a halottak lelkének elvezetése a holtak birodalmába. A sámánhitű társadalmak ugyanis a halálra csak mint küszöbre tekintettek, erre vezethető vissza többek között az is, hogy a sámán lélekutazását sok helyen “kis halálnak” is nevezik. A lélekvezetésre abban az esetben volt szükség, ha a halott lelke késlekedett elhagyni az élők világát; ilyenkor az utazás célja a halott lelkének elfogása és új lakhelyére kísérése volt. Ha a halott és még élő családtagjai között elintézetlen ügyek maradtak, a sámán látta el a közvetítői feladatot.

Mindemellett néhány kutató egyenesen az első művészeket látja a sámánokban. A sámánnak esetenként több ezer sornyi ima, ráolvasás szövegét kellett felidéznie, esetleg improvizálnia. Az előadás alatt nemcsak dobolt és táncolt, hanem el is játszotta a túlvilági utazás eseményeit – közben gyakran kellett hangot is váltania, a különböző szerepeknek (pl. beteg, szellem) megfelelően. Egy ilyen sámánutazás tehát komplett előadásként, “egyszemélyes ősszínházként” értelmezhető, melyben a sámán nemcsak rögtönözni kiválóan tudó költő, hanem szemfényvesztő színész is volt.

A sámán alakja elválaszthatatlan legfontosabb “kellékétől”, a sámándobtól. A dob monoton hangja segítette elő a révületet, ez a fizikailag is igazolt tény a samanista világlátás számára úgy fordítható le, hogy a sámán a dobja hátán lovagolva jutott el a szellemek birodalmába (a “dob mint a sámán lova” metafora általános volt a sámánhitű népek körében). A sámánelőadások mindig eksztatikus állapotban történtek, mely állapot elérését megelőzhette meditáció, böjtölés, de leginkább a dob hangja és a tánc volt az, ami segített a sámánnak a módosult tudatállapot elérésében. Emellett meg kell említeni a különböző tudatmódosító, ún. pszichedelikus szerek használatát, az obi-ugor (hanti és manysi) sámánok például légyölő galócából készült főzetet ittak a révülés megkezdése előtt.

Sámánok ma

De vajon hogy jelenik meg mindez napjainkban? A tradicionális sámánizmus a 20. században többnyire már csak nyomokban élt tovább (bár a ’90-es évektől kezdődően a sámánizmus újjászületésének lehetünk tanúi a természetközeli népeknél), viszont annál nagyobb teret hódít a sámánizmus mai, városi, elsősorban a Nyugatra koncentrálódó formája, a neosamanizmus, mely az Egyesült Államokból kiindulva az 1980-as évektől terjed. Ez a jelenség mindazon gyógymódokat, csoportos vagy egyéni önmegismerési folyamatokat foglalja magában, amelyek az “ősi” sámáni technikákon alapulnak. A tradicionális és a neosamanizmus legfontosabb különbsége az, hogy míg a hagyományos kultúrákban egyedül a sámán volt képes utazásokat tenni a szellemi világban, addig a városi formában a klienst bátorítják arra, hogy révülésen keresztül találjon válaszokat az őt foglalkoztató kérdésekre, hogy legyen önmaga sámángyógyítója. De különbség az is, hogy itt nem kerül sor semmiféle drog használatára(!).

A neosamanizmus már Magyarországon is egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, egyre több és egyre nagyobb létszámú közösséget tudhat magáénak. A magyar neosamanizmus viszont sajátos helyzetben van a más helyeken tapasztalt városi samanizmussal szemben, mert természetszerűen az “ősmagyar pogány hit” elemeit próbálja rekonstruálni, a magyar törekvések a magyar “táltos-hit” elemeivel vannak átszőve. Nem véletlenül használtam a “rekonstruálni” kifejezést, ugyanis az ősmagyarok hitéről, a magyar táltos személyéről és tevékenységéről semmilyen kézzelfogható tény nem maradt ránk, így még azt sem jelenthetjük ki teljes magabiztossággal, hogy a táltos az eurázsiai rokonnépek sámánjának magyar megfelelője…

Természetesen a neosamanizmusnak is egyik központi eleme a gyógyítás. Korunkban sokan csalódtak a hagyományos gyógymódokban, így szinte már divatnak tekinthető a természetes módszerek, “alternatív” gyógymódok keresése. A sámánizmusban alkalmazott tudatállapot-megváltoztatás, a vizualizáció és a nem hétköznapi forrásokból nyert segítség erős párhuzamokat mutat a folyamatosan fejlődő holisztikus gyógyítással, mely az embert testi-lelki-szellemi egységben szemléli és amely az egészség megőrzése érdekében a tudatra támaszkodik.

Összefoglalásképpen kijelenthetjük, hogy a sámánizmus olyan évszázadokon átívelő “ősi tudás”, mely a múzeumi tárgyakon és a szakkönyveken túl is hatalmas és használható értéket képvisel. És amint az ebből a pár gondolatból talán kiderült, ez a tudás sok olyan elemet hordoz magában, mely a mai világ embere számára is egyfajta út lehet a mélyebb önmegismerés, a testi-lelki egészség, harmónia eléréséhez…

Forrás: 108magazin