Mivel arra nem volt lehetősége, hogy móresre tanítsa a kislányát, kínjában azt kezdte figyelni, hogy a környezetét vajon mennyire zavarja, ahogyan a lány az uszodában viselkedik, és arra kellett rájönnie, hogy egyáltalán nem. Sőt: az embereknek megakad a szeme a gyereken, és reakciójuk, arckifejezésük, viselkedésül arról árulkodik, hogy nagyon aranyosnak tartják. És miután az apuka még jó darabig nem tudott odamenni a kislányához, kénytelen volt továbbgondolni ezt a friss felismerést. Rájött arra, hogy a felesége is nagyon gyakran viselkedik ugyanúgy, ahogyan a kislánya, és ő szinte minden ilyen alkalommal rendreutasítja a feleségét. Mindössze másfél óra uszodai ücsörgés alatt eljutott arra a felismerésre, hogy sokéves kapcsolatuk során, amikor a felesége önfeledten viselkedett, ő mindig beszólt neki és letorkolta.
A múltkor betettem a kedvenc kis rövid mesémet a karma nevű csodálatos tanítóról. Nos, ahogy az lenni szokott, van egy másik kedvencem is, amit már el is felejtettem volna, ha nem találok rá erre a Pál Feri Atya írás-részletre, amiről azonnal beugrott a dolog. Ím:
