- Tanulmányaiban, előadásaiban egyszerűen kétségbe vonja a mentális betegségek létezését. Ön szerint a - mind többeket érintő - depresszió, a borderline vagy épp a skizofrénia nem az egyénben, hanem mindig egyének között található, vagyis ahogyan egymással bánunk, azzal valakit vagy megőrjítünk, vagy meggyógyítunk. A terapeuta dolga, hogy mélységesen tisztelje a hozzá segítségért forduló ember másságát, szeresse, és megpróbálja meggyőzni, hogy bátran vállalja önmagát. Tegyük fel, hogy valaki megfogadja a tanácsát, és ilyen pszichológust keres. Talál?
- Nem biztos, hogy könnyen, de találhat. Annak idején, amikor már évek óta dolgoztam pszichológusként, éreztem, hogy szükségem lenne egy terapeutára, valakire, akitől tanulhatok, de Vancouverben nem találtam. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem volt ott alkalmas ember, de én nem találtam meg. Végül az segített, hogy sokat olvastam. Az olvasmányaimból találtam két szóba jöhető segítőtársat, R. D. Lainget, aki később a mesterem lett, de akkor még nagyon érdekelt az írásai alapján E. Fromm is. Mindkettőjükkel találkoztam, amikor Vancouverbe jöttek: a Fromm-mal való találkozásom tizedik percében kiderült, hogy soha nem tudnék vele igazán bensőséges viszonyba kerülni, mint ahogy Laingről is azonnal megéreztem, hogy őt kerestem, rá van szükségem.
- Ez min múlik? Kémián?
- Lehet, hogy kölcsönös affinitáson, talán kémián. Ma sem tudom. Laing olyan hatással volt rám, hogy feleségemmel és az akkor még két kisgyerekünkkel átköltöztünk Londonba, hogy mellette dolgozhassak. Egy évig voltunk együtt, nemcsak munkatársak, barátok is lettünk, egészen a haláláig.
- Ronald David Laing 1989-ben, hatvankét évesen, viszonylag fiatalon meghalt. Mi baja volt?
- Szerintem azért halt meg, mert unatkozott és nagyon egyedül érezte magát. Az emberek többsége képes akár egy egész életet leélni anélkül, hogy "fölébredne", hogy tudná, ki is ő valójában. Viszont, ha valaki fölébred, és látja, hogy mennyien alszanak körülötte, akkor magányosnak érzi magát. Laing sokszor mondta, hogy a túlvilágon már nagyon várja őt egy vonósnégyes, ahová zongoristának szegődik majd...
- Akkor most Laing egy mennyországbeli kvintett pianistájaként tekint le ránk, és azt reméli, hogy egyszer úgy látjuk majd a pszichiátriát, mint ahogyan most a középkori boszorkányüldözést. Ön szerint rettenetes hiba, hogy az orvostudomány kisajátította a pszichoterápiát, hiszen nincs technika arra, hogyan kell "jó embernek" lenni. Mit gondol, melyik tudomány diszciplínája lehet a pszichológia?
- Arisztotelész három csoportra osztotta a tudományokat. Az elsőbe tartoznak az elméletiek - matematika, fizika -, a második a produktív tudományoké - orvoslás, építészet -, a harmadik csoport a mindennapi tudományoké, ilyen az etika, a politika. És ebbe, a harmadik csoportba tartozik szerintem a pszichoterápia. Az etika, a politika és a pszichoterápia is nagymértékben függ a pillanattól: vagyis, hogy egy adott pillanatban, adott helyzetben az ember mit csinál. Tovább megyek: a pszichoterápia egyszerre politika és etika. Az etika arról szól, hogyan bánunk egymással. A terapeutának rá kell ébresztenie a páciensét, hogy lássa: ő maga miként bánik más emberekkel, és mit enged meg másoknak, hogyan bánhatnak vele. Ez pedig már a szó klasszikus, görög értelmében vett politika. Annak a tudománya, illetve művészete, hogyan szerezzünk, majd tartsunk meg magunknak annyi hatalmat, amellyel élve azt tehetjük, amit akarunk, vagy éppen ne kelljen azt tennünk, amit nem akarunk. Sokkal egyszerűbb az mondani, hogy a baj bennünk van. Ha úgy érezzük, hogy nagyon szomorúak vagyunk, elvesztettük a reményt, olyan dolgok történtek velünk, amitől elment az életkedvünk, akkor a pszichiáter azt mondja, semmi baj, betegek vagyunk, de majd ő meggyógyít minket.
- Hatalmat nem írhat receptre se körzeti orvos, se pszichiáter. Nyugtatót, hangulatjavítót, altatót, serkentőt viszont igen...
- Lassan ki lehetni találni valami gyógyszert arra, nehogy dühös legyek...
- Antiagresszánst?
- Igen, antiagresszánst. Hogy ne legyünk dühösek azért, mert félünk egymástól, és ne féljünk attól, hogy mi történhet velünk. Persze van olyan szenvedés, amitől az ember türelmetlen lesz, és azt mondja: ezt nem bírom, ennek véget akarok vetni, most, ebben a pillanatban! És a pszichiáter adja az orvosságot, ami maga az ígéret: beveszem, és vége lesz. Tévedés ne essék, én nem vagyok gyógyszerellenes. Mert ha az adott gyógyszernek nem tűrhetetlenek a mellékhatásai, ha ad időt ahhoz, hogy a tüneti, gyógyszeres kezelés után lehetősége nyíljon a páciensnek változtatnia az életén, az rendben van. Akkor nincs rendben, ha a szenvedő embernek úgy írják fel a gyógyszereket, mint a cukorbetegeknek az inzulint, hogy márpedig ezt életed végéig szedned kell.
- Jó, hogy mondja, mert épp a múlt héten láttam egy orvosi rendelőben egy plakátot, amin ez állt: a depresszió pontosan olyan betegség, mint a cukorbaj, vagy a magas vérnyomás, gyógyszeres kezeléssel kordában tartható...
- Ez szuggesszió. És önszuggesszió, fogalmam sincs, mikor fogunk felébredni belőle. Az emberekben lakozó gyerekes vágy, megnyilvánulás az iránt, hogy valaki végre megmentse őket. Én mint terapeuta nem tudok megmenteni senkit, legfeljebb bátorítani arra, hogy élje élvezhetően az életét.
- De bátornak lenni se könnyű...
- Nem hát. És nem is születik bátornak senki. Csak azzá válhat sok-sok gyakorlással. Azzal, hogy lehetőségeket teremt magának a számára megfelelő élethez.
- Ön most azért van itt, Magyarországon, mert ezen a héten nyílt meg az az intézet, amelyet tanítványaival együtt alapított. A Soteria Alapítvány szervezésében tartott előadásainak teljes bevételét szellemi műhelyek működtetésére, illetve a Lótusz-program beindítására ajánlja fel. Ez egy ilyen lehetőség?
- Igen. Ez utóbbi egy lakóközösség lehet olyan emberek számára, akik úgynevezett mentális problémákban vannak érintve. Több ilyen helyet ismerek - és dolgoztam is náluk - Londonban. Az ilyen típusú lakóközösségeknek két kritériumnak kell megfelelniük: legyenek olcsók, és ne legyen botrány. Vancouverben azért nem sikerült létrehoznom közel húsz év alatt egyetlen ilyen közösséget sem, mert azt kérdezték a politikusok, mi lesz, ha ebben az otthonban valaki öngyilkos lesz? Az botrány. És mi lesz, ha valaki terhes lesz? Mert az is botrány. És a botrányos esetekért ki lesz a felelős? És miután a politikus nem akart felelős lenni sem az esetleges öngyilkosságért, sem pedig a terhességért - nem támogatott engem. Ha valaki ilyen helyen öngyilkos lesz, természetesen azért teszi, mert nem kapott megfelelő, azaz kórházi segítséget. Viszont, ha kórházban öli meg magát - minden rendben van.
- Megalakult tehát a Feldmár Intézet. Talán megbocsátja nekem, ha erről az jut eszembe, hogy mintha egy országot meglehetősen megosztó személyiség egyik pillanatról a másikra lovas szobrot kapna valamelyik közterünkön...
- Ez jó. Miután nem én neveztem el magamról az intézetet, vagyis nem én állítatok magamról lovas szobrot, az jut eszembe, hogy az apám biztosan könnyezne a meghatottságtól, ha megérte volna. Én viszont örülök neki, hogy a sok beszéd, előadás, írás hatására talán most és itt elindult valami.
- Önt tavaly - egy túlbuzgó határőr jóvoltából - kitiltották az Egyesült Államokból. Az illető beírta a Feldmár nevet a Google-ba, és egy 2001-ben írt cikkét "találta meg", mely szerint ön 40 évvel ezelőtti LSD élményére hivatkozik, és annak a véleményének ad hangot, hogy a szert a pszichiátria is hasznosítani tudná. A határőr ujjnyomatot vett öntől és tájékoztatta, hogy a nemzetbiztonsági törvényre hivatkozva, "narkotikum használata miatt" kitiltják az USA területéről.
- 2001. 09. 11. óta általános a rettegés az Egyesült Államokban. Márpedig Freud és Sellye János is azt állította, ha az egyed páncélt növeszt a félelmei miatt, könnyen lehet, hogy ez a páncél fogja megölni. Az Egyesült Államokat nem a terrorizmus fenyegeti legjobban, hanem a rettegés és a páncél. Természetesen hiába magyaráztam a határőrnek, hogy az LSD nem narkotikum - ellenkezőleg: ébresztőszer -, a kísérletek idején még legális volt, ez a sem a hivatalnokot, sem a Nemzetbiztonsági Hivatalt nem érdekelte. Ebből egyetlen tanulság vonható le: vigyázat az internettel, a blogokkal, vallomásokkal a világhálón, mert még baj is lehet belőle...
