Tegnap este megfőztem, ittam egy negyedet, és nagyon kellemes tripem volt, beszélt hozzám a szoba egy szeglte, figyelmeztetve, hogy hiába akarom később látomásnak gondolni, nem fogom a tárgyak mögött találni ezt a hangot.
Lehet, hogy csak az elmém volt, vagy mégiscsak egy egyszerű hallucináció, mindenesetre nagyon komoly dolgokat hallottam, ilyen pszichológiai tanácsokat.
Ami a leginkább megfogott, "szóba kerültek" a félelmeim, és azt az infót kaptam, hogy "figyelj,olyan nincs, hogy félelem, csak az, hogy te félsz. De nincs félelem, egyszerűen TE félsz". Ez másnap is előkerült.
Aztán nem is tudom mi volt, álmosodtam, és mivel elkezdtem gőzöm sincs mitől beparázni, jobbnak is láttam az alvást. Igen ám, de az álmosság addig tartott, ameddig a parázás ELLEN akartam elaludni. Persze, hogy nem ment, és szenvedtem, mint az állat.Tudatos voltam arról, hogy nincs tétje a dolognak, szóval, hogy nincs igazi gáz, és akkor már az olvadó falak és egyéb látványosságok is visszahúzódtak. A végén annyira féltem, hogy pótmegoldásképp benyomtam a gépem, és megnéztem minden magafajta falusi kutya kedvencét, egy rész Kukori és kotkodát. Persze, hogy nem lett jobb!
Akkor lefeküdtem, azt mondtam, oké ez is jó lesz valamire, és különben is a hang megmondta: nincsen, nem létezik félelem, csak én most beleegyeztem abba, hogy félni fogok.
Alvás, kb 4 óra, ébredés.
Na persze, hogy kapásból azon gondolkodtam, hogy ha még valamelyest bennem van és rádolgozok...nem akartam megmondani, hogy rondán beparáztam, egyrészt nem akartam, hogy aggódj miattam, másrészt nagyon eldöntöttem, hogy valami fontosnak kell történnie. Rájöttem ugyanis tegnap, igen rondán szétszakadva, de még a jó részében, hogy van egy rakás rossz szokásom. És nem az a baj, illetve baj, de nem akkora, hogy vannak, hanem hogy pótszerek, és mindig VALAMI HELYETT csinálom őket. Utálom a csúnya beszédet például, nem nagy dolog. De azt végképp utálom, hogy nem azért beszélek néha csúnyán, mert egyszerűen úgy tartja kedvem, az belefér, hanem dühös vagyok, félek stb. A lényeg, hogy valami HELYETT, és ez nem jó.
Tegnap egyszerűen csak megijedtem, hogy szenvedni fogok. Pedig "megmondták": nincs félelem, nem létezik. Csak fáj, és akkor beletörődés, tűrés, szembenézés és megtisztulás helyett fél az ember. Mondom, nagyon összefüggött az egész.
Aztán reggel beugrott a második pohár. Itt lefeküdtem, de tudtam, hogy nem fogok aludni. Élményeim voltak, képek az életemről. Nem olyasmik, hogy mittudomén 1984-ben állatkertben voltam. Olyan volt,  mintha egy gyorsan haladó autó ablakából nézném a tájat, és így pillanatképekből összeáll a mondandó. Akkor hallottam megint a hangot, hogy nincs nagy gáz velem, én szeretni akarok, csak nem megy sokszor egy rakás pszichikai hordalék miatt.
Na ez bő két óra alatt majd teljesen lement, kicsit betépett érzés volt.
Egy bátor pillanatomban gyorsan megittam a teljes maradékot, azaz az egésznek majdnem a felét. Elfelejtettem, hogy az előző pohárnál azt hittem megdöglök annyira szarul voltam, de valami "súgta" hogy ha ezen felemelkedek, mert hát ez "csak" a test, akkor komoly dolgokat kapok. Na ezért nem paráztam újra, és akkor jöttem rá, hogy tegnap a fájdalomtól ijedtem meg.
Szóval harmadik kövér pohár.
Egy ideig semmi, kis betépettség, de azt hittem meghülyülök olyan szarul voltam. Valami hülye elvont jazz helyett, amit eddig toltam beraktam mást.
Csak kis betépettség volt, de lefeküdtem, mondom lesz, ami lesz.
Nem tudom, hogy történt.
Azt se, hogy mikor.
És azt se, hogy mi.
Issszonyatos fájdalmaim voltak, azt hittem meghalok, de tényleg, pokoli volt. De már volt rutin, hanaura, ne félj, nincs félelem, csak van fájdalom, ami elől menekültél az egész életedben: ezért féltél mindig.
És basszus, tényleg.
Akkor már durván össze voltam gubózva, se beszélni nem tudtam, se moccanni.
Nagyon fájt. És csodálatos volt a zene.
Na most nekem eddig is nagyon nagy és mélynek tűnő élmény volt, amit nem akarok lebecsülni, de ami itt jött, ahhoz képest semmi nem volt az addigi.
Elkezdtem rángatózni. Rohadtul fájt mindenem, és nagyon frusztráló volt, de már tudtam: ez benne van, nem fogok félni. Ezek nem is annyira tudatos dolgok voltak, főleg ebben a féldelíriumos állapotban inkább ilyen belső tapasztalás, sugallat.
Aztán egyszer elkezdett égni a test.
Nem volt meleg.
Annyira fájt!
És elkezdtem a magzatpózomban megszületni. Nem féltem, annyira szenvedtem, hogy nem jöhetett új, és a zene csodálatos volt. Gyógyultam, és ezt ismételgettem magamban: ne, senki ne keressen, ne hívjon, meg szeretnék születni, és most nagyon szenvedek, de ez valami csodálatos dolog, és maradjon mindenki kívül, jó lesz. Nagyon szenvedek, de nagyon jó lesz, csak hagyjanak megszületni.
És megszülettem. Ha lehet, még jobban fájt minden, akkor már egy szatyorban elfértem volna annyira erősen összegubóztam, és sírtam, izzadtam, fojt a nyálam, és már nem érdekelt semmi. Bárki jöhet, benyithat, felhívhat, már semmi nem számít megszülettem, és most pokolian megkönnyebbült vagyok. Aztán még ennél is rosszabb lett, alig bírtam elviselni a fájdalmat, de azt gondoltam nem akarok örökké félni, szembe nézek vele. "csak" fáj, nincs félelem, és én nem választom azt, hogy félek a fájdalomtól. Megszülettem, most először. Itt vagyok.
Aztán időbeli ugrás volt, éreztem, hogy rengeteg dolog húz vissza, rengeteg fájdalom. Itt vagyok, új lappal, mégis fáj, átéltem az egészet, de az "igazi" életem összes szenvedése arra vár, hogy feladjam és félni kezdjek.
Nagyon sírtam, akkor már tudtam beszélni és csak suttogtam: gyógyulok, meg fogok gyógyulni, meg fogok gyógyulni, ég a tűz, bele kell szórni mindent és elég. A feltétel, hogy szembe kell nézni vele. Őrjítően fájt, de extázisban voltam. És szólt a hang. Minden, amit le akarsz tenni, vedd elő, emlékezz és merj szenvedni. A tűz mindent eléget, de elő kell vedd és szenvedned kell.
Zokogtam, és sorra jöttek elő a gondok ,és sírtam,és mondtam, nem baj, meggyógyulok, meggyógyulok.
És jöttek az új szarságok, ott voltam mocskosan, éreztem magamat, mintha tényleg egy csecsemő lennék, aki nem tud az új lehetőséggel élni, megszületett, új esélyt kapott, de tele van fájdalommal, félelemmel.
És akkor tapasztaltam meg,hogy szép vagyok.Mindenhogy,és hogy egy keserű rút valami voltam,és fájt és menekültem előle,és féltem tőle,és most szembenéztem vele,és ez az egész széppé tesz kivül belül és én is ragyogni fogok,akárcsak bárki más.Én is jó leszek,meggyógyulok.
Itt fájt a legjobban.
És jöttek az újabb szenvedések, újabb fájdalmak, és át akartam élni mindet, mert tudtam ha most merek szenvedni, akkor a tűz elnyeli, és szabad vagyok.
És érdekes innentől semmi vizuális nem volt. Remegtem az ágyon, sírtam,és suttogatm: megyógyulTAM, igen meggyógyulTAM, szembe néztem a pokollal, és elégett az egész.
Innen kicsit csökkent, de még mindig remegtem, izzadtam, folyt a könnyem, nyálam.
És csak könyörögtem, igen jöjjön minden fel a szivemből, mindent lerakok. Raktam le mindent, és sírtam, szenvedek, de szabad vagyok, nem félek, és minden elégett, és jó lesz minden, csak hagyjanak meggyógyulni, senki ne jöjjön, mert most meg akarok tisztulni.
Rettenetesen fájt még mindig minden, de kezdtem tisztulni, és akkor jött ,hogy sok dolog lapulva maradt benn, sok őrült dolog talán megmarad, de az volt a sugallat, igen de már azért fogom csinálni, ha csinálom, mert akarom, nem mert helyettesíteni akarok valamit.
És hogy sokat fogok még szenvedni, de most meggyógyultam, és kigyógyultam abból is hogy el akarom kerülni a fájdalmat, ami meg lehetetlenség. És nem féltem. És nem féltem már attól se, hogy nem dobtam le mindent, mert tudtam, hogy már szembe fogok nézni ezekkel a dolgokkal, és nyerni fogok. Szenvedni fogok, de szabad leszek.


És megszólalt az msn, valaki keresett, kinyitottam a szememet, letöröltem a könnyeimet és odatámolyogtam a géphez válaszolni. Tompa voltam, fáradt, de tele voltam, jó értelemben.