A napokban több beszélgetésben felmerült a téma, ezért úgy éreztem, hogy erről érdemes írnom.

A kérdést kétféle úton lehet megközelíteni: biokémiai, és vallási szempontból.

Elkerülném azt a hibát, hogy sorrendet állítsak fel, szerény véleményem szerint ugyanannak a dolognak két különböző aspektusáról van szó.

Ami a fizikai oldlalt illeti: a természet törvényeit, egyszerű a képlet. Az ayahuascában találgató víziókeltő növények a másik fő alkotó elem, az ayahuasca lián hatására tudnak felszívódni a testben (ezt hívjuk MAO oldásnak, de erről később).

Tehát a víziók jelenléte azonnal minden kérdésre választ ad.

Amikor nincsenek látomások, akkor is lehet jó a medicinünk, ugyanis elég sok helyen tulajdonítanak másodlagos jelentőséget ennek a résznek. Ecuadori sámán barátunk Hilario is ilyen például, nem igazán hangsúlyozza a túl a víziókat.

Ez láthatólag stílus kérdése, és a maga szubjektív mivolta végett most nem mennék bele bővebben.

Szóval, amikor nem az erős látomások a cél, akkor magának az ayahuasca liánnak érezhetjük a jelenlétét a testünkben. Ezt felismerhetjük a zsibbadásról, mozgáskoordinációs nehézségekről, kisebb álmosságról, más szóval ezekről a félig-meddig tipikusnak mondható szedatív testérzetekről, néhány egyéb észleléssel bővítve, mint például a testhőmérséklet ingadozása, és egyfajta lüktetés, pulzálás, alkalmanként fülduguláshoz hasonló érzetek, satöbbi...

A legegyszerűbben megközelítve, amikor sok a lián a főzetben, és erős a tea, akkor az ember igen csak nehezen tud egyáltalán felállni is.

Amikor ezek a tünetek jelen vannak, akkor nagyjából tudjuk, hogy milyen jellegű és erősségű orvosságunk van.

A másik, hogy egy közepes erősségű ayahuasca tea nagyjából fél óra után kopogtat félreérthetetlenül az ajtónkon, feltéve, ha hagyjuk. Ezt általában mozgással, és egyéb aktivitásokkal tudja az ember akadályozni, illetve a nyitott szem is ilyen. Nem véletlen, hogy ezek a rituálék minimális tűz mellett éjszaka zajlanak.

Az igazán erősre főzött ayahuasca pedig bezúzza az ajtót. Ha nyitva van a szem, ha nem, ha mocorgunk, ha nem, bármit tehetünk, így is úgy is eljön. Ezt a hatást egy szupererősnél kíméletesebb főzet esetén több pohárral tudjuk reprodukálni, már ha szükséges.

(Itt azért zárójelben hozzáteszem, hogy a cél nem az, hogy egy úthenger módjára áthajtsanak rajtunk. Nem véletlen, hogy a rituálén a sámán csak kevés ayahuascát vesz magához, ezt több sámántól láttam én magam is, több ízben. Néha szeretjük ma figyelmet, a belső munkát, a jelenlétet megspórolni azzal, hogy lebulldózereztetjük magunkat ahelyett, hogy munkát fektetnénk a figyelembe, a befelé tekintésbe.)

Vallási szempontok közé sorolom jelen esetben az egyszerűség kedvéért a mentális oldalt is ami ugye nem ugyanaz. Az egó szétrombolása többek között pont a mentális oldalon túl kezdődő spirituális szférába való bejutást célozza meg. Azaz, amikor az életünkről, az érzéseinkről, a blokkjainkról, és ehhez hasonló dolgokról kapunk tanítást, akkor lehet, ha tudni nem is, de sejteni, hogy nem annyira spirituális, mint inkább mentális élményünk volt. Ami még véletlenül se hiba, hiszem annak a részünknek a rendbe rakása az ami a tőlem okosabbak szerint megnyitja a kaput, amin zavartalanul beléphetünk a spirit birodalmába.

Nekem személy szerint viszonylag sok mentális élményem, tapasztalásom van, és valamivel kevesebb spirituális.

Itt van egy csapda, amire fel szeretném hívni a figyelmet, mégpedig a hihetetlenül leleményes elme imaginációs képességeire, aminek a segítségével már az élmény előszobájában párducok repkednek, megelevenedik a világ, jönnek a kígyók, békák, és még az Isten tudja kik.

És mivel, már olvastunk, hallottunk az ayahuasca tradicionális szimbólum világáról, meg vagyunk róla győződve hogy maga az ayahuasca szelleme kopogtatott be, hogy adjon egy puszit, és az a kígyó, amit láttunk, biztosan maga az aya szelleme, akárcsak a nagymacska. Az élményünkben voltak angyali szépségű nők is, erről is olvastunk, mint az ayahuasca egyik lehetséges megjelenési formájáról, és a végén már mindent abszolút spirituálisnak gondolunk, amit az elménkből, meg a tudatalattinkból kirángat a medicin.

S minthogy eleget olvastunk már arról, hogy az ayahausca okozta élmények, víziók elejétől a végéig csak a puszta igazságot mutatják, már el is hittük, hogy ott voltunk a spirituális világban, közben csak az elménkben tettünk egy nagy kört, amivel nincs is semmi baj, sőt, csak érdemes az élményünk utólagos átgondolásakor különválasztani a szezont, a fazontól.

A kezdeti ima ebben is segít, én azt hiszem, hogy mentális téren sokszor sokkal nagyobb segítségre szorulunk, mint spirituális téren, így nem hogy nem baj, hanem a tapasztalat szerint jó is, ha azzal dolgozunk, amivel munka van. És ez többnyire a mentális világunk.

A mentális oldal az,ami egyébként szerintem a leglátványosabban mutatja, hogy sikerült-e az utazásunk a dzsungelbe. Többen beszámolnak például olyan dolgokról

, hogy a környezet nem érti, hogy mitől virult ki az ember, rá se ismernek, és nem értik, hogy ennek mi az oka.

Az egyik leglátványosabb ilyen alkalomról Ogre mesélt még anno, senki nem értette az első alkalom után, hogy mi történt vele, csak érezték, hogy valami nagyon jó.

És akkor én is megnyugodtam, hogy végre valakinek a hasznára tudtam lenni. Aki az után tovább adva a dolgokat, rengeteg ember hasznára vált, akiknél szintén elindult valami.

(Innen jegyzem csak meg, ha olvasod: respect Neked a munkádért, amit másokért teszel, ez engem is inspirál a magam dolgában.)

Csak remélni tudom, hogy van legalább egy ember a világon, aki hasonlót fedezett fel rajtam is, mert akkor az azt jelenti, hogy önmagammal is sikeresen dolgoztam.

 Amikor kevésbé látványos a kivirágzás akkor, ahogy elnéztem a legegyszerűbb dolgokon látszódhat, hogy mi a helyzet az emberi kapcsolatokkal.

Olyanja mindenkinek van, ha más nem, önmagával biztosan.

(Mondjuk többnyire pont önmagunkkal bánunk a legcefetebbül a látszat ellenére is, de ez megint csak egy másik történet).

A minap beszélgettem erről egy barátommal, hogy lehet látni, ahogy bánunk egymással, kicsit olyanok vagyunk magunk is.

Magyarán, ha még mindig ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanúgy teszünk, mondjuk tönkre másokat, ugyanúgy bánunk másokkal, ugyanúgy próbáljuk legyőzni, magunk alá gyűrni a másikat, nevetségessé tenni, és a többi (Őszinte emberekhez szól a kérdés: ismerős sorok, nem igaz? Ezek mindenkiben jelen vannak kisebb-nagyobb mértékben.).

Ezek emberi dolgok.

Viszont mozgásban is vannak, ezért jó mutatói, hogy merre haladunk valójában az utunkon.

Amikor a szertartások mennyiségével, vagy a medicin mennyiségével mérjük a saját belső fejlődésünket, akkor tudhatjuk, hogy még mindig az egónk csapdájában vagyunk, és valójában semmit nem értettünk meg az egészből.

Ilyen is van, ezen se kell meglepődni, és egy-egy időszak se hozza ugyanazt a sikert, ez egyértelmű.

De azért én azt mondom, ha figyel az ember, egy kicsit felülről nézve, akkor láthatja, hogy az emberi kapcsolataiban van-e mozgás, és merre is halad a szekér.

Az pontosabban meg fogja mutatni a valóságot, mint az, hogy hány szertartáson vettünk részt, és tökösen mennyi medicint öntöttünk magunkba.

Én nem feltételezem, hogy közöttünk van ilyesmi, de ami bizonyos: az Amazóniai bennszülöttek nevetnek a fehéreken, mert látják ezt a tendenciát, miszerint a spiritualitás mennyiség kérdése, és miután jól teletömték magukat ayahuascával, vagy bármi mással, akkor mindent megtesznek azért,  hogy ne kelljen befelé figyeljenek.

Ilyenek a dohányzás például, a mászkálás, ezt-azt csinálgatás.

A valóság az, hogy amikor ayahuascát vesz magához az ember, akkor abban a kiváltságos helyzetbe kerül, hogy semmi dolga nincs.

És ez egy nagy szerencse!

Volt szerencsém egyszer részt venni egy külföldi peyote szertartáson, na ott például volt meló!

Már csak az hogy ülve maradjon az ember, figyelni a dalokat, vagy éppen énekelni, ilyesmik, azaz mindig történt valami a külvilágban, és ez csalogatta is elő a medicint.

Mondják is néha, hogy papa peyote.

És a mama ayahuasca ennek pont az ellentéte, szereti a csendet, a befelé figyelést, és a külső aktivitás csak gátolja, vagy alkalmanként meg is akadályozza az élményt.

Szóval az Amazóniai bennszülöttek ismerik ezeket a nem a legjobb példákat is szerencsére „közelebb” én nem találkoztam ezekkel a dolgokkal, hála a Jóistennek.

Amúgy is nehéz egy-egy éjszaka az ayahuascával, minek tovább bonyolítani.

Visszatérve az előző gondolatra, a kapcsolatainkból, egymás közötti viselkedésünkből nagyszerűen le lehet mérni, hogy egyszerűen fogalmazva: változtunk-e vagy sem.

Az előbb említettem, hogy magunkkal tudunk a látszat ellenére a legcudarabbul bánni.

Nos, ez személyes tapasztalat, és a környezetem megfigyelése is.

Ezzel együtt is én azt mondom, hogy ezeket a dolgokat, ha az ember önmagéval teszi meg, önmagával nem bánik jól, akkor az még mindig egy jobb szint, mert legalább másoknak nem árt.

Amikor a másoknak ártás, amiben mindenki, kivétel nélkül nagy mester csökken, akkor lehet tudni, hogy jó az irány, még akkor is ha adott esetben az ember önmagával békétlen.

Ez utóbbi is nyilván azt jelzi, hogy van még munkája önmagával, de odáig eljutni, hogy fokozatosan egyre kevesebbet árt az ember a környezetének, egyre békésebb, elfogadóbb, nos ezek biztos jelek arra, hogy a megkezdett úton elindultunk, és egy szebb élet felé haladunk….