Ma a hálán gondolkodtam, hogy milyen fontos dolog, és hogy ahhoz képest milyen ritkán érzi az ember, annak dacára, hogy mennyi jót kapunk az élettől, egymástól.
Naszóval, mint tudjátok a blog első pár hónapjáról, az első főzetek, sőt az első év sok-sok főzete házilag készült. Olvasni erről nagy melléfogásokat, az első alkalom nem nagyon szokott sikerülni, aztán lehet ezt fokozni, három-négy-öt-végtelen alkalomig.
És még sosem köszöntem meg itt, "hivatalosan" a barátomnak aki segített a főzetet elkészítenem, és megízlelni ezt a világot, ezt a szemléletet. Egy igazán szerény emberről van szó, aki nem érezné jól magát ha szemtől szembe mondanám, de ha mégis olvassa: leköteleztél!
Szóval a büszkeség. Tudjátok. Ilyenkor az ember egója nyilván rákezd, amikor örülni kellene meg hálásnak lenni, hogy á, ha ő nem segít, akkor is eljutok ugyanoda, csak majd más segít. Szerintem ez simán hálátlanság.
A hálátlanság pedig az egyik legundorítóbb dolog a világon. Nem hogy az ayahuascával, de még az emberi élettel, az emberséggel se fér össze. Aztán nem feltétlenül rosszból, de hajlamos az ember elfelejteni, hogy honnan jön, kik segítették, kiknek köszönheti azt hogy ott van ahol, hanem megy az elme program arról, hogy ő megváltotta a világot. Ez egy igazán emberi betegség, azt hiszem a hajlamot a többségünk hordozza magában. Arról nem is beszélve hogy mennyivel jobban érezhetem magam a bőrömben ha napi egy percet rászánok arra, hogy végiggondoljam, hogy mennyien fáradoztak azon hogy egyáltalán ott legyek ahol. És ha ez még nem is a Himalája csúcsa, akkor is. Mert törődtek velem, gondoskodtak rólam, és ezt biza nem jó elfelejteni.
Talán már írtam a kedvenc hindu mondásomról:
"Az igazi tudás első szimptómája az alázat."
És ez nagyon igaz. Amikor az ember bekukucskál ilyen törzsi medicinek segítségével a sripirualitás birodalmába, akkor gyorsan elhiszi a szép képekre, hogy ő isten, és ezeket ő teremtette, de az igazság az, hogy belehalnánk ebbe az életbe ha nem lennének mások, nem törődnének velünk, nem szeretnének minket. És valahogy a szellemvilágnak könnyebb hálásnak lenni, az ayahuascáról könnyebb ódákat zengeni, de az aki odáig elsegíyt bennünket, valahogy a feledés homályába vész. Vagy néha még rosszabb is.
Szóval most azon gondolkodom, milyen szerencsés is vagyok, és remélem hogy egyszer meghálálhatom majd annak, akitől ezt kaptam!
