„Úgy éreztem magam, mint Szókratész, amint elfogadja a méregpoharat"


Michael Harner amerikai antropológus több évet élt a Jiévarók és konibók között a Nyugat-Amazonas vidékén. Itt írta le első élményét a hallucinogén ajahuaszka főzet- ének kipróbálásáról. Legnagyobb megdöbbenésére a látomásai során látott különös élőlények nagyban hasonlítottak a benn- szülöttek által elmondott víziók- hoz. A részlet The way of Shaman (A sámán útja. Bp., Édesvíz, 1999) című könyvéből való, amelyben a mindenki által elsajátítható samanisztikus eljá- rásokat írja le.Antropológusként az első hosszabb terepmunkát az ecuadori Andok erdős keleti lejtőin folytattam, a hévaró (jívaro) indiánok vagy uncuri suarok között, több mint két évtizede. Abban az időben a hévarók mára már lényegileg teljesen eltűnt fejzsugorítási szertartásaikról és a sámánizmus gyakorlásáról voltak híresek, melyek közül az utóbbit még ma is folytatják.

Kultúrájukról sikerrel gyűjtöttem nagy mennyiségű információt 1956-57-ben, de a sámánizmus világát csak külső megfigyelőként szemléltem.


Néhány évvel később az Amerikai Természettörténeti Múzeum egyéves expedícióra hívott meg a perui Amazonas területére, az Ucayali folyó vidékén élő konibó indiánok kultúrájának tanulmányozására. A meghívást elfogadtam, és örömmel vártam az alkalmat a Fel-ső-Amazonas izgalmas erdei kultúráinak további kutatására. Erre a terepmunkára 1960-6l-ben került sor.


A konibók és a hévarók között két olyan rendkívüli élményben volt részem, amelyek alapvetőek voltak sá-mánutam felfedezésében, mindkét kultúrában. Ezeket szeretném most közzétenni. Talán sikerül valamit átadni a sámánutazó előtt megnyíló hihetetlen, rejtett világból.


Az egyik év nagy részében egy konibó indián faluban éltem, egy mindentől távol eső tó partján, amely az Ucayali folyó egyik mellékfolyójából keletkezett. Igen jól haladtam a konibó kultúra antropológiai kutatásaival, viszont a vallásuk megismerésére tett kísérleteim kevés sikerrel jártak. Az emberek barátságosak voltak, de elzárkóztak attól, hogy a természetfölöttiről beszéljenek. Végül elmondták nekem, ha tényleg meg akarok tudni valamit, magamhoz kell vennem a sámán ajahuaszkából készült szent italát, a „lélek borát". Beleegyeztem, kíváncsisággal, ugyanakkor izgalommal telve, hiszen figyelmeztettek arra, hogy az élmény félelmetes lesz.


Másnap reggel barátom, Tomás, a falu kedves öregje, az erdőbe indult a növényeket levágni. Mielőtt elment, böjtre szólított fel: könnyű reggeli, ebédre semmi. Délben tért vissza, annyi ajahuaszka növénnyel és a kova növény leveleivel, ami elegendő volt egy hatvanliteres edény megtöltéséhez. Egész délután főzte a növényeket, mígnem körülbelül egy liter sötét folyadék maradt belőlük. Ezt azután egy régi üvegbe töltötte, és naplementéig hűlni hagyta, amikor is azt mondta, hogy megisszuk.


Az indiánok szájkosarat tettek a kutyákra a faluban, hogy ne tudjanak ugatni. Szerintük az ugató kutyák hangja az őrületbe kergeti azt, aki ajahuaszkát fogyasztott. A gyerekeket is hallgatásra intették, és a naplemente eljöttével csend borult a kis közösségre.


Amint a rövid egyenlítői szürkületet felváltotta a sötétség, Tomás az üveg tartalmának körülbelül egyharmadát egy tökhéj edénybe töltötte, és átnyújtotta. Minden indián engem nézett. Úgy éreztem magam, mint athéni honfitársai között Szókratész, amint elfogadja a méregpoharat. Felrémlett előttem az egyik név, amit a perui Amazonas népei az ajahuaszkának adtak: „a kis halál". Hirtelen fölhajtottam. Furcsa, kissé kesernyés íze volt. Aztán amikor vártam, hogy Tomás is igyon, ő csak annyit mondott, hogy most nem vesz magához belőle.


A közösségi ház nagy nádteteje alatti bambuszemelvényre fektettek. A falu csendes volt, csak a tücskök ciripelése és egy majom távoli üvöltése hallatszott a dzsungel mélyéről.


Ahogy felfelé bámultam a sötétbe, halvány fénycsíkokat láttam megjelenni. Egyre élesebbek, egyre tekervényesebbek lettek, majd ragyogó színekké robbantak szét. Nagyon messziről hangok érkeztek hozzám, egy hang, olyan, mint egy vízesésé, egyre erősödött, amíg egyszer csak teljesen betöltötte a fülemet.


Egypár perccel ezelőtt még csalódottan feküdtem, és biztos voltam abban, hogy az ajahuaszka semmiféle hatással nem lesz rám. Ekkorra a lezúduló víz hangja elárasztotta agyamat. Az állkapcsom zsibbadni kezdett, és a zsibbadás a halántékom felé haladt.

Fejem fölött kifényesedtek a halvány csíkok, és fokozatosan mennyezetté fűződtek össze, amely geometrikus, színes üvegmozaikra emlékeztetett. A csillogó, lila árnyalat folytonosan táguló tetőt formált fölöttem. Ebben a mennyei barlangban egyre hangosabban hallottam a víz hangját, és homályos alakokat láttam bizonytalan mozdulatokkal összekapcsolódni. Végül, amint szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez, a folytonosan mozgó kép óriási, mulatószerű hellyé változott, démonok természetfölötti karneváljává. A középpontban, a történések felett mintegy elnökölve és egyenesen rám nézve, egy hatalmas, vigyorgó, krokodilszerű fej állt, amelynek üreges állkapcsaiból zubogott ki a vízáradat. A víz lassan emelkedni kezdett, ugyanígy a mennyezet is felettük, amíg a kép a kék ég és a kék tenger egyszerű kettősségébe alakult át, felül és alul egyaránt. A lények mind eltűntek.


Ezután a víz felszínéhez közeli szemszögemből azt kezdtem látni, amint két furcsa csónak lebben előre és hátra a levegőben, egyre közelebb és közelebb sodródva felém. Majd lassan összekapcsolódtak, és egyetlen hajót formáltak, hatalmas, sárkányfejű orral, ami alig különbözött egy viking hajótól. A hajó közepén négyszögletes vitorla feszült. Fokozatosan, lágyan előre és hátra lebegett fölöttem, és a ritmikus suhogás hangja mellett óriási gályát láttam, amelyről több száz evező mozdult a hanggal egy ritmusban.


Annak is tudatára ébredtem, hogy a gálya fedélzetéről, ezernyi torokból szétáradva, életem legcsodálatosabb dalát hallom, légieset és magasra ívelőt. Közelebbről nézve emberek sokaságát láttam, szajkómadárszerű kék fejjel és emberi testtel, pontosan olyanokat, mint az ókori Egyiptom madárfejű istenei a sírfestményeken. Ugyanakkor valamiféle energia kezdett áramlani a mellkasomból a hajó felé. Bár ateistának vallottam magam, teljesen biztos voltam abban, hogy haldoklóm, a madárfejű emberek pedig azért jöttek, hogy hajójukon elvigyék a lelkem. Mialatt mellkasomból a lélekáramlás tovább folytatódott, pontosan éreztem, hogy végtagjaim elzsibbadnak.


A karomból és lábamból indulva lassan olyan érzés alakult ki testemben, mintha szilárd betonná merevednék. Képtelen voltam megmozdulni vagy megszólalni. Ahogy a zsibbadás fokozatosan elárasztotta mellkasomat, és a szívem felé közelített, számat arra próbáltam rávenni, hogy kérjen ellenszert az indiánoktól. De bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam összeszedni magam és hangot kiadni. Ugyanakkor a hasam mintha kővé merevedett volna. Óriási erőfeszítést kellett tennem ahhoz, hogy a szívem tovább dobogjon. Szívemet barátomnak, legdrágább társamnak kezdtem szólítani, beszéltem hozzá, és a rendelkezésemre álló összes erővel arra biztattam, hogy tovább dobogjon.


Tudatossá váltam az agyamra is. Fizikailag négy, egymástól elválasztott, különböző szintre tagozódott. A legfelső szinten volt a megfigyelő és parancsnok, aki testem állapotát tudatosította, és a szívem továbbmű-ködéséért volt felelős. Csak mint egy szemlélő érzékeltem azt, amint agyam alsónak tűnő régiójából víziók áramlanak ki. Közvetlenül a legfelső szint alatt egy zsibbadt réteget éreztem, amelyet mintha a drog hatására kikapcsoltak volna - egyszerűen nem volt jelen. A következő, lenti szint volt vízióim forrása, beleértve a lélekhajót is.


Most már szinte biztos voltam abban, hogy meghalok. Ahogy végzetemet igyekeztem elfogadni, agyamnak egy másik, alsóbb része kezdett el egyre több látomást szállítani. Azt „mondták", ezt az új anyagot csak azért mutatják meg, mert haldoklóm, és így már „biztonságos" az ilyenfajta kinyilatkoztatásokat megkapnom. Azt is tudtomra adták, hogy ezek a halottak és a haldoklók számára fenntartott titkok. Csak homályosan voltam képes a gondolatok küldőit észlelni: gigantikus, hüllőszerű teremtményeket, amelyek tunyán pihentek agyam hátsó részének legmélyén, ott, ahol az a gerincoszloppal találkozik. Csupán halványan láttam őket a homályos és sötétnek tűnő mélységekben.


Ezután egy képsort vetítettek elém. Először a Földet mutatták meg, olyannak, amilyen nagyon régen volt, mielőtt még élet lett volna rajta. Óceánt láttam, kopár földet és fénylő, kék eget. Majd fekete cseppek hullottak az égből százával, és a csupasz partokon előttem értek földet. A „cseppek" tulajdonképpen hatalmas, csillogó, fekete lények voltak, zömök, sárkányszerű szárnyakkal és óriási, bálnaszerű testtel. A fejük láthatatlan maradt számomra. A lepottyanás után az utazástól kifejezetten kimerülve pihentek el. Egyfajta gondolati nyelven, kedvesen magyarázták, hogy valami elől elmenekültek a világűrbe, és azért kellett a Földre jönniük, hogy ellenségeiktől megszabaduljanak.


Ezután a lények megmutatták nekem, mi módon teremtettek életet a bolygón azért, hogy a sokféle forma mögé elrejtőzve álcázzák jelenlétüket. Növények és állatok teremtése és a fajok keletkezésének csodája zajlott le előttem, százmillió évek történése, olyan léptékben és elevenséggel, amit lehetetlenség leírni. Megtudtam, hogy a sárkányszerű lények így az élet minden formáján belül léteznek, az embert is beleértve. Ók az emberiség és az egész bolygó valódi urai - mondták el nekem -, és mi, emberek, ezeknek a lényeknek a hordozói és szolgái vagyunk. így voltak képesek szólni hozzám, önmagamból, belülről.


Ezek az elmém mélyéről kiáradó jelenések a sodródó gálya víziójával váltogatták egymást, ami lelkemet már szinte teljesen magához vette. A hajó, kék szajkófejű legénységével, lassanként egy hatalmas, csupasz hegyekkel szegélyezett öböl felé távolodott, magával húzva életerőmet is. Tudtam, már csak egyetlen percem maradt az életből. Furcsa, de semmi félelmet nem éreztem a madárfejű emberektől, szívesen adtam át nekik a lelkemet, ha meg akarnák azt tartani. De féltem, talán a lelkem valamilyen módon nem marad az öböl vízszintes síkján, hanem számomra ismeretlen, de érzékelt és rettegett úton a mélységek sárkányszerű lakói ragadják el vagy szerzik meg újra.


Hirtelen megéreztem megkülönböztető emberségemet, az ellentétet saját fajtám és a múlt hüllőszerű ősei között. Harcolni kezdtem az ellen, hogy visszatérjek a régiekhez, akik mindinkább idegennek és lehetségesen gonosznak kezdtek feltűnni előttem. Minden egyes szívdobbanás hihetetlen megpróbáltatást jelentett. Emberi segítségért rimánkodtam.


Egy elképzelhetetlennek tűnő utolsó erőfeszítéssel épp csak egyetlen szót voltam képes az indiánoknak kimondani: „Orvosságot!" Erre sietve készíteni kezdték az ellenszert, bár tudtam, nem lesznek készen időben. Őrzőre volt szükségem, aki le tudja győzni a sárkányt. Kétségbeesetten igyekeztem elővarázsolni valamilyen erős teremtményt, aki megvéd az ősi, hüllőszerű lényektől. Egy meg is jelent előttem, de abban a pillanatban az indiánok szétfeszítették a számat, és belém töltötték az ellenszert. A sárkányok fokozatosan eltűntek, visszahúzódva a mélységbe. A lélekhajó és az öböl sem léteztek már. Megkönnyebbülten elpihentem.
Az ellenszer azonnal könnyített állapotomon, de nem tudott megóvni számos egyéb látomástól, valamilyen még inkább természetfölötti világtól. Ezek a látomások azonban már irányíthatók és élvezhetők voltak Mesébe illő utazásokat tettem saját akaratomból, távoli tájakon jártam, még a galaxisban is. Hihetetlen világot alkottam, kajánul vigyorgó démonokat teremtettem, akik elképzeléseimet megvalósították. Többször is hangosan nevettem rendkívüli kalandjaimon. Végül elaludtam.
Amikor felébredtem, a napsugarak már átszűrődtek a zsúptető résein. Még mindig a bambuszemelvényen feküdtem, és a megszokott reggeli hangokat hallgattam: az indiánok beszélgettek, csecsemők sírtak fel, egy kakas kukorékolt. Meglepve tapasztaltam, hogy frissnek és teljesen békésnek érzem magam. Amíg ott feküdtem, a tető gyönyörűen szőtt mintáit bámulva, elmémen átsuhantak az elmúlt éjszaka emlékei. Egy időre leállítottam magamban az emlékezést, hogy elővehessem a táskámban lévő magnót. Keresgélés közben az indiánok mosolyogva köszöntöttek. Tomás idős felesége egy tál halból és útifűből készült levest nyújtott át reggelire. Nagyon finom volt. Ezután visszatértem bambuszfekhelyemre, égve a vágytól, hogy éjszakai élményeimet magnóra rögzítsem, mielőtt bármit is elfelejtenék.


Az emlékek előhívása könnyen ment, a révülés egyetlen részletének kivételével, amire képtelen voltam visszaemlékezni. Ez a rész tökéletesen üres volt, mintha letöröltek volna egy magnószalagot. Órákon keresztül próbáltam visszaemlékezni rá, míg végül szinte úgy kellett visszabirkózni a tudatomba. Az ellenszegülő anyagrész a sárkányszerű lényekkel való találkozás egyik részlete volt, ami magában foglalja azt a kinyilatkoztatást, hogy milyen szerepet töltöttek be ezen a bolygón az élet kialakulásában, és hogy velük született hatalmuknál fogva minden élő anyagban, így az emberben is jelen vannak Teljesen meglepett, amikor újra fölfedeztem ezt a részt. Bár nem tehettem róla, érzésem szerint nem lett volna szabad ezeket tudatom alsó régióiból előhozni.


Még a biztonságomat is félteni kezdtem, hiszen olyan titok birtokába kerültem, ami - a lények utaltak is rá - csak a haldoklókat illette meg. Rögtön úgy határoztam, ezt a tudást megosztom másokkal, így a „htok" nem csak az enyém lesz, és ily módon talán életem sincs többé veszélyben. Egy fatörzsből kivájt kenura farmotort szereltem, és elindultam a közeli amerikai misszió állomására. Úgy dél körül értem oda.
A misszióban élő házaspár, Bob és Millie, vendégszeretetükkel, jókedvükkel és együttérzésükkel messze felülmúlták az átlagos egyesült államokbeli igehirdetőket. Elmondtam nekik történetemet. Amikor a hüllőt és a szájából kizúduló vizet leírtam, egymásra néztek, elővették a Bibliát, és a következő sort olvasták fel A jelenések könyvének 12. fejezetéből:
„A kígyó pedig a szájából folyónyi vizet árasztott..."
Elmondták, hogy a Bibliában a „kígyó" szó szinonim a „sárkány" és „Sátán" szavakkal. Tovább meséltem. Amikor ahhoz a részhez értem, ahol a sárkányszerű lények Földön kívüli ellenségeik elől menekülve itt telepedtek le, hogy elrejtőzzenek üldözőik elől, Bob és Millie ismét összenéztek, és A jelenések könyvének ugyanabból a fejezetéből ezt olvasták fel:
„£s háború támadt a mennyben: Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal, és a sárkány is harcra kelt angyalaival együtt, de nem tudott felülkerekedni; és helyük sem maradt többé a mennyben. És levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek."
Ámulattal és csodálattal hallgattam őket A misszionáriusok szintén döbbenten álltak az előtt, hogy egy ateista antropológusnak a „boszorkány doktorok" italától kétségtelenül feltárulhatnak A jelenések könyve szent anyagának ugyanezen részei. Nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor beszámolómat befejeztem, hiszen új tudásomat megoszthattam másokkal. Viszont teljesen kimerültem, és a misszionáriusok ágyán zuhantam álomba, magukra hagyva őket az élménnyel.
Azon az estén, ahogy kenumon a falu felé tartottam, a fejem a csónak motorzajának ritmusára kezdett el lüktetni. Azt hittem, megőrülök. Be kellett fogni a fülemet, hogy az érzéstől megszabaduljak. Jól aludtam, de másnap egyfajta zsibbadást vagy nyomást érzékeltem a fejemben.


Alig vártam, hogy az indiánok között a természetfölöttiről a legtöbbet tudó embertől, a vak sámántól halljak hozzáértő véleményt, mert ő már számos kirándulást tett a szellemvilágba az ajahuaszka ital segítségével. Csupán egy vak ember tűnt alkalmasnak arra, hogy a sötétség világában elkalauzoljon.
Jegyzetfüzetemmel a kezemben léptem a kunyhójába, és lépésről lépésre elmeséltem neki a víziókat. Először csak a fontos részeket mondtam el, és amikor a sárkányszerű lényekhez értem, az űrből való érkezésük történetét átugorva, csak annyit mondtam: „Ott voltak ezek a hatalmas, fekete állatok, olyanok, mint az óriás denevérek, hosszabbak, mint ennek a háznak a hossza, s azt állították magukról, hogy ők a világ valódi urai." A konibó nyelvben nincs külön szó a sárkányra, így az „óriás denevér" állt a legközelebb ahhoz, amivel le tudtam írni, amit láttam.
Ő világtalan szemével rám bámult, és vigyorogva ezt mondta: „Ó, mindig ezt mondják. De ők csak a Külső Sötétség Urai."


Kezével könnyedén az ég felé intett. A hideg végigszaladt a hátamon, hiszen nem is említettem neki, hogy a révülés közben láttam őket, amint a világűrből érkeznek.
Döbbentem álltam. Ez a mezítlábas, vak sámán már ismerte azt, amit én megtapasztaltam. Mindezt saját fölfedezéseiből tudta, amit ugyanabból a rejtett világból szerzett, ahová én is bemerészkedtem. Ettől a pillanattól fogva elhatároztam, hogy amit csak tudok, megtanulok a sámánizmusról.