A lényegre térek, most ébresztett az az átkozott óra. Bassza meg! Mindig két időpontot írok be, a második fél órával később a kelési időm. Mindegy, ez az első volt. Korán. Nekem legalább is eléggé. És persze eltűnt az álom is. Hogy Mernyau ne ébredjen fel, átjöttem a géppel a dolgozó szobámba, a tegnap vásárolt és fogmosás közben megfőzözz pohár zöld teával. Valami sivatagos izé.

Szóval:

Két barátommal mentem az utcán. Nem, nem Budapest volt, de nem volt semmi igazán jelentős különbség más városok között. Meleg volt, nyár. Egy fiú és egy lány barátom amúgy, akik nem régen voltak nálam(előtte sokáig nem találkoztunk). Sétálunk-sétálunk, mire a srác gyújt egy hosszű spanglit. Aztán meg kínál vele. Tudni kell, hogy vagy 7éve nem szívok, nagyon rosszul végződött történet, minek óta nagyon félek a marihuánától. Na mindegy. Még csodálkoztam is, hogy elfogadtam, mondom nem szoktam ilyet, illetve nem szokok már sok éve. Csak lazán sétálgattunk az utcán, jól esett egyébként, szóval nem volt egy olyan mint amikor a sötét zárkából negyven év után kiengedik az embert, aki az utcára lépést követő harmadik másodpercben kiszabadítja a szellemet a palackból és megerőszakol egy rózsaszín női bicajt, mert már attól is kész van. Na mindegy.:)

Szóval gondolkodtam, hogy a barátom szarul csinálta meg, mondom én vagyok az aki nem szívok, de ettől jobbat készítenék. Nagyon vastag volt a vége, jól lehetett látni a parazsat és amikor szívtam akkor mint ha apró homok szemcsék zúgtak volna le a torkomon, mint amikor vihar van a sivatagban, pont úgy.

Az volt az érdekes, hogy nem éreztem sem az illatát, sem az ízét a fűnek, viszont a dohány íze egyre erősebb lett. Ez nem tudom véletlen-e.....

Sétáltunk az utcán, ekkor már világos volt, hogy valami érdekes helyen vagyunk, kicsit latin, kicsit indiai, de Pesttől sincs nagyon messze..és persze valami karnevál féleség volt, egy helyen ahol elsétáltunk rengeteg rendőrrel, motoros rendőrrel. Na mondom, a régi rutin él, feltűnés nélkül leengedtem a kezemet, és már bántam is, mert olyan érdekes volt nézni a parazsat. A spangli nem hatott rám, aminek akkor már örültem is, mert valahogy éreztem, hogy ez nem az én műfajom, de érdekes volt nézni a parazsat, a tüzet, és érezni azt a homokvihart minden egyes slukknál. Nem, nem száradt ki a torkom, ugyanolyan maradt, csak egy pici homokvihar volt a torkomban, amolyan sivatagi.

Ahogy vettünk egy jobb kanyart, hogy ne legyen gond, egy érdekes helyhez érkeztünk, asszem még ajtaja se volt, nagyon kicsi hely volt, egy teázó sarokkal, egy olyan nem is növénybolt, igazából talán két tucat növény volt ott. Eladók. Nagyon szép, nagy, erős növények, de erről később.

A sarokban pedig, először azt hittem valamiféle kandalló, de mondom igen meleg volt, nem lett volna rá szükség, aztán rájöttem, hogy amolyan oltárféleség, ahol két férfi, a "kandalló" párkányán egymássalszemben ült. Izzadtak, kicsit lefelé néztek, volt egy hangszerük is, azt sajnos nem láttam, hogy mi csak a hangját hallottam, de azon csak kicsit később kezdtek el játszani, az előtt beszélgettek. Amolyan kemény, "melós-gyerek" stílusban, szóval nem tüntek túl különlegesnek. A hölgy a növényekkel aki mögött egy ici-pici, talán taázó pult volt, szintén.

Na akkor megláttam ott valami fél métern él is nagyobb jósmentát. Először a szára szúrt szemet, sokái néztem, mint ha vitt volna valahova. Elbambultam. Aztán csak a hölgy arcáig vitt. Beszélgetni kezdtünk, kb 35-50körül lehetett( a férfiak 45-50-55), kedves, és kicsit nyers. Az a kellemesen falusi fajta(Én is az vagyok mielőtt bárki azt hinné, hogy...:). Elkezdtem mellébeszélni, hogy milyen szép az a növény, valami miatt tereltem, talán valami megszokott félelem, közben örültem, mert a kicsit szabálytalan, jó nagy agyagcserépben élő nagyon szép, egészséges, nagy jósmenta valami döbbenet olcsó volt. Olyan volt az érzésem, nem forint volt az ára, és nekem se az volt, mint ha kb 800 forintnyi ára lett volna. Akkor megláttam a "mosolygó telepet" is! Erről volt még egy álmom, egy rövid, azt ígértem is, hogy elmesélem, de nem most. Peyoték voltak, nagyon sok. És szintén potom áron. Aztán még odébb egy caapi növény. Szintén ugyanazon az áron. A hölgy persze mindről tudta, hogy micsoda, de nem nagyon izgatta. Már vettem volna elő a pénzt, és örültem hogy milyen jó vásárt csináltam....(Érdekes módon, egy másik helyen, egy másik síkon voltam, mondhatni, de az volt a fejemben hogy viszem haza ezeket a növényeket, valahog a haza valami olyasmi volt ahol most élünk Mernyauval, szóval ez a "sík". Na mindegy, nem ez a lényeg)....amikor elkezdtem figyelni a férfiakat. Izzadtak. Volt valami fura hangszerük, de nem igazán láttam mi, és valami érdekes hangot is adtak ki a szájukkal.Egymással szemben ültek a "kandalló" "padkáján", kicsit lehajtott fejjel, nem riasztóan de fokozódott az izzadságuk, akkor már mögöttem vagy fél tucat ember jött be a "boltba", és figyelték őket. Akkor már tudtam, hogy mind a hárman sámánok. A két férfi is és a nő is. Nem azok a fajta meztelen, tollas, kifestett benszülött félék, hanem városiak, de nagyon is sámánok. És akkor elkezdtem érezni valamiféle szelet. Fokozódott a hangulat, valahogy volt olyan érzésem, hogy azt kezdem érezni, amit azok ketten csinálnak. Még vissaznéztem a félrerakatott növényeimre, de bámultam a két férfit, és főleg a tüzet. Erősödött a szél. Ugyanazt éreztem, csak az egész testemen, mint előtte az elszívott ciginél, hogy sivatagi szél. Tudni kell, hogy én nagyon érzékeny vagyok a szélre, és az álombeli magam az teljesen én voltam, de akkor és ott nem zavart. Kicsapkodtak a lángok, de nem volt semmi hollywood-i trükk feeling, csak inkább nekem( és asszem mindenkinek ott9 volt egy érzésem, egy kapcsolatom a tűzzel amit fújt a szél.

Innentől felgyorsultak a dolgok. Annyira erős lett a szél, hogy elkezdett remegni a kis házikjó/viskó, és én egyre boldogabb lettem. Nem olyan volt mint amikor olyan transzcendens( vagy annak tűnő) élményem van, hogy adnak, táplálnak, tanítanak, hanem mint ha a szép behatolt volna a bőrömön, és elkezdett volna benn is fújni. Akkor már a hangszer, az ének hatására hallottam a két, teljesen leizzadt, transzba esett emberen kívül a többieket is, mint ha üvöltöttek volna, de nagyon jó volt. Helyesebben nem üvöltöttek csak mint ha szél beléjük is behatolt volna és ahogy a sok port csikorogva fújja ki, az valami üvöltéssé fajult, de kellemes, abszolút otthonos üvöltéssé. (Tegnap a fórumon megint szóba került, a DÁvidot faggattuk erről a gödörbe üvöltés nevű spirituális/meditációs gyakorlatról, lehet, hogy nem kellett volna ezen agyalni este?:))))). Igazából élveztem, de kicsit fékeztem, de addig fokozódott hogy elengedtem magam, mert rájöttem, hogy nemm engem fúj el az akkor már nagyo erős szél, hanem belőlem fúj ki valami felesleget, és ahogy súrlódik a por belül, nem fizikálisan pesze, az volt az az üvöltés. Amit akkor már tudtam még jobban "préselni" kifelé, nagyon boldog voltam, amióolyan eksztázis féleség volt, amolyan nagyon  természetes tisztulás, de akkor már remegett a viskó, és valahogy abbamaradt az "üvöltetés" is, de a szél tovább dolgozott. Az emberek megijedtek, mert úgy tűnt összeroskad a házikó a szél hatására, és elkedtek kiszaladni, akkor már kb 7-8an voltak, plusz a "virágos" hölgy és a két férfi, és akkor már nagyon ijedten, nagy félelemmmel a hangjában, túlkiabálva  szelet, a "virágos" hölgy mondta, hogy húzzak innen Pánikos volt  a helyzet, már senki nem játszott senki előtt. Ő tudta, hogy atnító növényeket keresek, akikkel együtt élhetek otthon. Tele szeretném rakni a lakásomat tanító növényekkel. Gondozni szeretném őket, nem "megenni", együtt élni velük, erről talán már írtam is.

Szóval ők is tudták mit keresek (amit részben félelemből/képmutatásból takargattam, részben mert nagyon tetszettek az áraik, hozzászoktam, hogy akik ezzel foglalkoznak, azok a fokozott igény szerint szabják azokat, kivéve egy-két embert), de már nem volt lényeg. És ő is pontosan tudta, hogy én tudom, hogy nagy erejű sámánok mindannyian. Kiabált, hogy menjek, össze fog a házikó dőlni. Nem mentem, vissazkiabáltam, hogy miért, és mondta, hogy a növények megmondták nekik, hogy a szent tűz el fogja emészteni a helyet, el fog pusztulni, és mindenki aki ott marad. Menjek már, üvöltötte, ő is szaladt. A két férfi, mély transzban, izzadtan, még inkább összekuporodva folytatta a rituálét, ők ott akartak maradni, kiabálta a nő, ők elfogadják, hogy ha a tűz elviszi a helyet, vigye őket is, beletörődnek a sorsukba.

Akkor kiabálva mondta, még erőteljesebben, hogy a növények megmondták, hogy így lesz, de nem hittek nekik. Tudtam, nem mondta, de TUDTAM, hogy ez a "nem hittek" dolog csak erre a jóslatra szólt. Döbbenetes kapcsolatuk volt velük. Gondoljatok bele: semmi ezoterikus dolog nem volt ott. Semmi. És "ez" jött ki. A szent tűz a  sivatagi szél erejével söpört végig rajtunk, de fel akarta emészteni a helyet. Éreztem, tudtam, hogy ez nem egy igazságtalan dolog "tőle", de nem is büntetés, csak egy tény, de akkor már rohantam én is. A bolt elől volt, mögötte volt egy akár mexikóinak akár pestinek is mondható ház, dörömböltem, hogy a növények!!! Emberek mentek be, senki nem jött ki, főleg a hölgy nem, aztán kijött. Egy melléképületben keresett egy kis bőröndöt, nagyon félt, pánikos volt, ott akart mindent hagyni, mert úgy tűnt a kunyhóra lokalizálódó dolog kezd átterjedni a méretes házra is. Valahogy egyébként meg mégse olyan volt "kinn" mint ott, ami a végén már inkább egy kunyhónak tűnt. Hja, elfelejettem, a végén már mindenki izzadt.

Szóval kijött a hölgy, nagyon be volt pánikoléva, kértem a növényeket, erre visszakiabál (ekkor már zúgó, nagy hang volt a háttérben), hogy vihetem, de nem félek, hogy az én otthonom is elpusztul. De mondom, el kell őket vinni, el kell őket vinni. Hja, előtte, mielőtt kijött, nézegettem, már az ablakban, a párkányon volt a peyote, pedig senki nem hozta ki, és tutira az volt, de nagyon nagyok és érdekes formájúak. Garantáltan peyoték, de mégis. A középsőben a telepen volt egy négyszögletes lyuk, olyan mint egy négyszögletes pici cserép helye mondjuk. Azon belül meg láttam egy kört.

...és az öra megszólalt. Sírni tudnék, mert belegondolni se merek, hogy még mi lett volna, de egyébként lehet, hogy véget is ért.

Talán csak az én szentimentális álmom nem tudom. Én hiszem, hogy nem, azon túl mindenki azt "kezd vele" amit akar. Fontosnak tartottam leírni, úgy éreztem valami fontosat tékozlok el, ha hagyom elfelejtődni. Ezért is keltem fel az első csörgésre, és nem, feküdtem vissza még a szokásos fél órámra, mert nem akartam ezt elveszíteni.