Diószegi Vilmos
SÁMÁNOK NYOMÁBAN SZIBÉRIA FÖLDJÉN
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A Teljes könyv PDF formátumban.
Kedvcsináló a könyvből:
Milyen lehetett a "pogány" magyarok "vallása", milyen a gondolkodásukat, szemléletüket, életüket jócskán meghatározó hitvilág, amelyről "kő, írás nem beszél"?
Ez a kérdés már gyermekkorom óta izgat.
Mintha ma történt volna! Apám, jó harminc éve, nevem napján elvitt az akkori Angolparkba. Megtekintettük Feszty Árpád körképét is, a honfoglaló magyarok bevonulását. Mint afféle naiv, rajongó kisfiút, ez a teátrális, a nemzeti hiúságnak hízelgő, tárgyi tévedésektől hemzsegő festmény hallatlanul elbűvölt. Odahaza anyám meglepve hallotta: nem a sárkányvasút, nem is a hajóhinta, hanem a körkép fehér lovat áldozó táltosa tetszett a legjobban. (Pedig az inkább elcsúszna gesztikuláló középkori szerzetesnek, vagy egyházatyának, mint ősi magyar táltosnak.)
Második emlékem az elemiből való.
Körmöst kaptam a tanító bácsitól… Mert kockás füzetemben számtanpélda helyett döcögő versikét talált a pogány magyarok táltosáról.
Mint kis gimnazista meg reggelenként hat órakor fel-felkeltem - latin szavakat magolni. Apámnak szemet szúrt a nagy buzgalom, s egyszer kivette kezemből a szószedetet.
Némi dadogás után töredelmesen bevallottam: török szavakat tanulok. És hiába magyaráztam: a jakut sámánénekeket másképpen nem tudom majd lefordítani - apám könyörtelenül elkobozta szótáramat.
Az iskolai könyvtárral is meggyűlt a bajom: be kellett köttetnem egy magyar kutató, Róheim Géza Magyar néphit és népszokások című könyvét, mert amíg néphitünk keleti gyökereit ismergettem belőle, lapjaira mállott.
Érettségi vizsgán történelemtételként a "tatárjárást" húztam ki a cédulák közül, vagyis a mongolok Magyarországon viselt hadjáratát kellett volna elmondanom.
De felelés közben nem jutottam el a harci eseményekig, előbb a mongolok nyelvéről, kultúrájáról, vallásáról beszéltem. Az érettségibiztos, az egyetem Kelet-Európai Történeti Tanszékének a professzora, a vizsga után azt tanácsolta: az egyetem C-épületében keressem fel a Belső-Ázsiai, valamint a Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Intézetet.
Szüleim hiába igyekeztek elrémíteni azzal: ha nem iratkozom be a tanárképzőbe, az egyetem befejeztével nem kapok állást - kitartottam a török, mongol és a finnugor nyelvek meg a magyar őstörténet mellett.
Nem maradtam kenyér nélkül: a Néprajzi Múzeum ázsiai gyűjteményében kaptam munkát. Most már kedvemre bogarászhattam a magyar és a szibériai "sámánhit" adataiban.
Végül 1957. június 18-án valóra vált a gyermekkori álom: elindulhattam a sámánok nyomába.
Mert a "pogány" magyarok hitvilágának megismeréséhez
a sámánizmus tanulmányozásán át vezet az út.
A magyar nép történetében rejlik ennek az oka.
A magyarság, ahogy ezt nyelvészeink és őstörténet-kutatóink már régen bebizonyították, finnugor eredetű. Legközelebbi rokonaink a Szibériában lévő vogulok és osztjákok. Korai történetünk folyamán pedig bizonyos török népekkel kötöttük össze a sorsunkat. Mind a finnugor, mind a török népek eredetileg sámánhitűek voltak, ebből nyilvánvalóan következik, hogy a magyar nép a kereszténység felvétele előtt ugyancsak sámánhitű lehetett. A mi sámánjainkat táltosoknak, tátosoknak hívták. (A szibériai népek is bő vagy kám néven emlegetik sámánjaikat, - aszerint, hogy a mongolsághoz, vagy a törökséghez tartoznak-e; sámánnak csak a távol-keleti mandzsu-tunguzok mondják, a tudomány azonban ezt az elnevezést kapta föl, így ez vált közismertté.)
Sámánhiten vallásformát értünk: a lélekkultusz egy meghatározott fokát.
A természeti népek úgy hiszik, hogy mindennek van lelke: embernek, állatnak, növénynek, tárgynak egyaránt. Ezeken kívül léteznek szellemek is, mint az elhunytak szellemei vagy a különböző "gazdaszellemek". Szelleme van például a folyónak, a hegynek, az állatoknak. A lelkek és a szellemek mindent tudnak, mivel - testetlenek lévén - bárhová eljuthatnak. A sámánizmus fokán élő népek azt hiszik, hogy ezekkel a földöntúli lényekkel bizonyos személyek, a sámánok, kapcsolatot teremthetnek, és minden tudásukat átvehetik.
Segítségük révén időben és térben közeli vagy távoli dolgokról egyaránt tudnak - legalábbis a bennük hívők szerint. Ismerik a múltat és a jövőt, tehát jövendölnek, de megmondják azt is, hol az elvesztett tárgy, az elveszett állat, vagy hogy milyen betegség gyötri a beteget, mivel lehet gyógyítani.
Hogy mi módon "érintkeznek" a sámánok a szellemekkel? Hát ez egy egész szertartás. Rendszerint este vagy éjjel végzik. A sámán szokatlan, feltűnő fejrevalót, köntöst, lábbelit ölt magára, kezében egyfenekű dob, azt veri ütemesen, és közben énekel: magához hívja a szellemeket. Az ének egyre hevesebb, dobverés is, a sámán pedig mozog, rángatózik hozzá: sámántáncot jár.
Mindinkább nekiszilajodik, mind féktelenebbül tombol, egyszer csak az eksztázis nem fokozható tovább, akkor eszméletlenül rogy össze: vagy a szellem száll belé, ilyenkor ez beszél a sámán szájával, vagy a sámán lelke megy a túl világra, a megidézett szellem kíséretében. (A régi magyarok azt mondták erre az állapotra: rejtezik vagy révül.) Amint felocsúdott, közli a jelenlevőkkel a szellemek óhaját vagy a tőlük szerzett értesülést.
Szertatásaikon gyakran megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokat visznek véghez. A leírások szerint képesek mezítláb tűzön táncolni, parazsat nyelni. Késsel döfik át magukat, s a szúrásnak nyoma sem marad, sőt másokon is ejthetnek ilyen sebeket. Tudunk más csodálatos mutatványaikról is. Egy csukcs sámánasszony övig levetkőzött, néhányat ráütött a sámándobra, majd egy kerek követ fogott a kezébe. Szorítani, morzsolni, tördelni kezdte. Apró, sima kavicsok hullottak alá, egész rakásra való. A nagy kő azonban továbbra is ép maradt az asszony kezében.
A sámánok egyik fő tevékenysége a gyógyítás. Ők a közösség orvosai. Bizonyos tapasztalati tudásról nyilván beszélhetünk. Talán hipnotikus módszerekkel is gyógyíthattak. Ma már azonban semmi köszönet nincs működésükben. Nem csak fölöslegesen kontárkodnak bele az orvosok munkájába, hanem kárt, bajt okoznak.
Megtörtént a szojotoknál a következő eset:
Az egyik szálláshelyen többen megbetegedtek. Hiába fordultak sámánjukhoz, nem tudott segíteni. Hívtak hát egy másik falubelit. El is jött, verte a dobját, bűvölt-bájolt, a betegek mégse gyógyultak meg. Szégyenszemre hazakotródott. Hamarosan saját falujának lakóit is sorra lepte meg a betegség.
A sámán ekkor is csődöt mondott, a szomszédos telepek sámánjai úgyszintén. Ellenben a járványos betegség az egész környéken elharapódzott: szertehurcolták a "gyógyító" sámánok.
A gyógyítást senki sem kívánhatta ingyen. Egy altaji török közmondás szerint: "Megbetegszik a jószág - zsírosodnak a kutyák, megbetegszik az ember - zsírosodik a sámán. Akadt beteg, akinek családja két év leforgása alatt tizenkét szarvasmarhát, huszonöt kád sört és harminc pud gabonát mutatott be engesztelő áldozatul - a szellemeknek.
A polgárháború éveiben a sámánok - akárcsak a különböző egyházak papjai - a szovjet hatalom ellen izgattak. Már csak emiatt is erős rendszabályokra volt szükség ellenük; sokukat internálták is. Olyan azonban szintén kerülközött, aki hűséget fogadott az új hatalomnak, s ünnepélyesen megígérte, hogy fölhagy eddigi tevékenységével.
A sámánizmust ugyanis, sajátos jellege - a papi és a kuruzsló tevékenység összefonódása - következtében a szovjet államnak másként kellett tekintenie, mint a többi vallásokat. Nem várhatta, míg lassacskán, békében elsorvad, míg magától megszűnik.
A sámánizmus ma már a múlté. A tudomány térfoglalása folytán el kellett pusztulnia. De éppen a tudomány érdekében nem tűnhetett el nyomtalanul: a vallástörténet, az összehasonlító etnológia, az etnogenetikai kutatások hasznára múlhatatlanul fontos e letűnt világ emlékeinek hiteles és részletes összegyűjtése.
Éppen ez volt a feladatom.
Néhány távoli zugban, nagy utánjárással, a kutató még rá-rábukkan egy-egy öregre, aki valamikor sámánkodott. S a kivénhedt vadászok, elaggott pásztorok között máig is jócskán akadnak, akik halálukig megmaradnak most már apáik hitében, akik egészen sohasem szabadulhatnak az öröklött hiedelmektől. Ezeket a "régi öregeket" kerestem meg Szibériát járva, 1957 koraőszén és 1958 nyarán.
A burjátok hatszögletű gerendaházaiban, a szojotok rácsosfalú nemezjurtáinak mélyén, a karagaszok kúp alakú kéregsátraiban, a medvebőrökön, örökösen csak a sámánok viselt dolgaira tereltem a szót. Csekély időmből alig-alig jutott másra. Azt, hogy miképp élnek ma Szibéria népei, úgy-ahogy én is megláttam, de a kutatómunka szüntelen hajszája nem kedvezett bizony annak, hogy mindenütt tüzetesen körülnézzek.
Utam célja magyarázza azt is, hogy mindig a legeldugottabb, a világtól leginkább elzárt helyekre, az őserdők mélyén lapuló szállásokra, településekre igyekeztem.
Az a kép tehát, amelyet ez a könyv mutathat, szükségképpen egyoldalú, s legfeljebb csak részben jellemző a mai, a természet erőit szolgálatába hajtó Szibériára. E földrész régi, eltűnő vagy már el is tűnt életének vagyok jobbára a krónikása. Gondolom, így sem lesz érdektelen az olvasónak, amit erről a rendkívüli útról elmondok.
S hogy ez az út úgy sikerült, ahogy sikerült, javarészt a szovjet emberek lépten-nyomon megnyilatkozó segítségének, támogatásának, jóindulatának köszönhetem. Nem csupán
a munkámat szívükön viselő, néprajzi szakemberekre gondolok, hanem repülőtéri, vasúti alkalmazottakra, orvosokra, tanítókra, hatósági személyekre, gépkocsivezetőkre, kolhozelnökökre, egyszerű dolgozókra, oroszokra, nem oroszokra egyaránt. Róluk is szakadatlanul esik szó e könyv lapjain. Igen nagy hálával tartozom nekik.
