Felgyűrtem az ingujjamat, hogy na majd akkor most! És ezt legalább tíz alkalommal. De valahogy csak nem akaródzott ( ezt a szót így kell írni? vagy egyáltalán ilyen szavunk? vagy így van?)
A tudat alatt működő -felszínen ható öntudatlan traumákról, sérelmekről, félelmekről majd máskor - de tényleg,
csak azt akarom elmesélni, és igazából nyílt kérdéssé tenni majd a végén, hogy
miért is nem írtam le még konkrétan az aya élményemet, és miért látom azt, hogy bizonyos határon túl valahogyan ez másoknak sem akarózik. (vagy így kell írni?)
Általában a beszámolók kimerülnek annyiban, hogy: fúú, nagyon mély volt, találkoztam magammal ( nem mondod?) színes fraktálokat láttam ( tééényleg?) de nem tudom még elmondani, kell egy-két nap, míg feldolgozom ezt az élményt.
Tegyétek a szívetekre a kezeteket, valaki megírta már AZT az élménybeszámolót? És ha meg is írta, elküldte valakinek, mondjuk hanaurának?
Úgy hellyel-közzel persze mindenki megmondja, hogy miért nyúlt az ayahoz, mert ez is egy érdekes dolog, hogyan születik meg valakiben a vágy erre? Van, aki már végig próbált az öreg Istenig mindent van, aki még soha semmit ( mint pl. jó magam; na jó, a fű számít?) van aki alkoholizált, vagy ezek kombinációja vagy egyik sem vagy még valami, ami soha nem jutna eszembe. Tehát mindenkinek különböző storyja van, hogy hogyan is jutott idáig, és most igazából mi is az, ami miatt ezt a dolgot meg akarja próbálni.
Azt is tudja mindenki, hogy: az aya megkínozta, testileg-lelkileg. A testi dolog OK. Lehetnek eltérő tapasztalatok a gyomorfájásról, ami hányás után megmarad azért, meg hogy ki mennyi idő után hányt ( én spec 20 perc után, hanaura le is mondott rólam, aztán az aya úgy berántott, ahogy a nagy könyvben meg van írva )
de hogy lelkileg konkrétan mi volt a cincálás, na arról nem nagyon beszél senki. Mert mindenki tudja, hogy olyan dolgokat - bocsánat a ponyva fogalmazásért - vágott a pofájába az aya, ami után kellett egy mély levegő, hogy másnap tükörbe nézzen. Olyan dolgok, amiket tudtál, és hordoztál, mondván a fejedbe úgy se lát senki, te meg elpakolgatod magadba, legfeljebb kicsit legózni kell. És olyan dolgokat, amikről nem voltál tudatos, de eszerint cselekedtél. Nem tudnám megmondani, hogy melyik a fájdalmasabb.
Szóval jómagam is úgy voltam vele, hogy ehhhh, leírnám én, le, esküszöm, csak azért így word by word bevállalni, hogy mik voltak, hááát. Most értitek, mit tartozik az bárkire, hogy mi a faszt mondott nekem az aya? Ha el akarom mondani, akkor nagyon személyes dolgokat kell feltárnom, mert anélkül csak egy felszínes dolgot fogok mondani, olyan jellegű hasznos infókkal, hogy kék az ég és zöld a fű, és ha iszol egy pohár teát, mindenféle lesz...
De most azt gondolom, ha nem vagyok képes elmondani, nem, várjatok.
Először is, attól nem leszek kevesebb, hogy elmondom. És itt most nem arra gondolok, hogy valakinek a szemében csökkenek, mert erre egyrészt nagy ívben teszek, másrészt, ha ez tényleg bekövetkezne, hát akkor, akkor azt gondolom nem én vagyok eltévedve, de most ezen lépjünk túl, ahogy a főnököm mondaná, nagy éles látásról téve tanúságot. Úgy értem, hogy attól ugyanúgy megmarad nekem is. Az egyik problémám a zárkózottság, ha eddig nem vettétek volna le.
Másodszor pedig most azt gondolom, hogy ha nem vagyok képes elmondani, részletesen, hogy mi történ velem, míg az aya "bemutató csarnokában" jártam ( mert még csak az előszobában voltam...) akkor, valahol nekem ez az egész értelmetlen volt, akkor ugyan úgy nem hozott felszínre dolgokat, akkor ugyan úgy képes vagyok tartani a kis hülye hazugságaimat, lefedéseimet, mint annak előtte.
Ki nem szarja le ki fogja olvasni és megtudni, hogy milyen traumák értek 3 évesen és most ettől mi van elkefélve bennem?
Nagyon kényelmes azt gondolni másokról, hogy nekik valamiért jobb, mint nekünk: olyan munkája van, amit mi szeretnénk, olyan felesége, autója, oda megy nyaralni, vagy teszem azt olyan habitussal vagy családi háttérrel rendelkezik. De az igazság az, hogy ha megkaparod a felszínt, mindenhol találsz valamit. Mindenhol. És általában a legjobbnak kinéző helyzetek mögött vannak a legnagyobb gebaszok, hogy mikor meglátod, csak: ííííííbazdki, kösz, lehet mégse irigyellek, jó nekem a saját tyúkszaros kis életem.
Egy önfejlesztő könyvben olvastam, hogy az emberek szeretnek panaszkodni meg irigykedni, de az igazság az, hogy senki nem cserélné el a problémáit valaki máséra. És ez, tudjátok, egy kibaszott nagy igazság. Ha rendeznénk egy kiállítást, ahol mindenki cserélgetheti a problémáit, higyjétek el, mindenki a sajátjával menne haza.
Én onnantól nem irigylek senkit, mióta rájöttem, hogy az Élet mindenkinek egyforma, a külső tényezőktől függetlenül. Lehet, hogy Te tízszer, százszor gazdagabb vagy mint én, de kezdjük azon, hogy Te is meg fogsz dögleni. Már önmagában ez egy nagy vígasztaló erő, és most itt nem a pitiáner, szánalmas, irigy "bosszúvágyra" gondolok, csak valahogy ez bennem úgy egyenlőre állítja a mércét. Jól van öreg, feszítsél csak a Mercidben, de egy helyre megyünk, csak hogy tudd. ;)
A másik, hogy megkapjuk ugyanazokat a dolgokat. Ha meghal valaki, akit szerettél, ugyanolyan rohadt dolog, bármi van körülötted, bármilyen befolyásod van, bárki is vagy a társadalomban. Ami segíteni tud ekkor és máskor is, hogy belül ki vagy. Az Élet egyenlően osztja a lapokat, még ha néha nem is úgy tűnik. Az igazság az, hogy nem hogy ritkán, de talán soha nem látjuk az EGÉSZ storyt valaki mögött.
Tehát amióta ezeket többé-kevésbé megértettem és megvalósítottam, nem él bennem az a kényszer annyira, ami szerintem mindannyiunkban ott van, hogy egy képet fenn tartsunk magunkról. Egy normálisnak látszó képet. Hogy mi azért, a gondjaink ellenére ( ami természetesen ugye mindenkinek van - ilyenkor a másik fél is megértően "ilyenazélet" arccal bólogat) normálisak vagyunk.
Ismeritek azt a példát Feldmártól, amikor arról beszél, hogy a szart bevonjuk arannyal? Na majd megkeresem. Kedvencem.
Nem akartam nagyon elkalandozni, csak arról akartam írni, hogy:
A, Nem nagyon láttam még tényleg részletes beszámolókat, hogy mi is volt a kirándulás alatt.
B, Azt hiszem én fogok írni egy ilyet. És lehet be is teszem ide, majd meglátom mennyire kapálóztok érte. :) Mert azért, ha nem érdekel senkit, feleslegesen nem blamálom magam, hogy mekkora szar ember is vagyok, ellentétben azzal, amit gondoltam, már hogy mennyire jó vagyok. ;) Csak vicceltem, megírom, kiteszem, hátha esetleg más is kedvet kap.
Na, mára ennyi. Ne aggódjatok, nem fogok ám sokat postolni.
