Szóval kaptam valamivel kapcsolatban egy remek hozzászólást, amin elkezdtem gondolkodni és kutatni, hogy nálam bölcsebbek mit kezdtek a témával. Elég sok anyagra bukkantam, de egy különösen megérintett, érdekessége, hogy ennél a témához sokkal szorosabban kapcsolódó írásokat is találtam, mégis ezt tettem ide.
A komment Szétáttól:
"Jó beszédtéma is lehet az, hogy mire is jók a szavak? Mert szerintem nagyrészt feleslegesen beszélünk. Pontosabban valami "démon" (tudatlanság, uralkodnivágyás, félelem, stb, stb, stb) beszél ki belőlünk. Egymásra, magunkra ilyenkor nem is figyelünk igazán."
És a cikk Pál Feri atyától:
"Az együttérző hallgatás nem csak a párkapcsolatok elmélyítésének egyik feltétele. Nagyon sok emberi, politikai, társadalmi konfliktus fajul destruktív versengéssé amiatt, hogy az egyik fél képtelen megérteni a másik mozgatórugóit. Egy ilyen helyzet részeseként azt élem át, hogy amit mondok, azt a másik a saját szemszögéből szemléli.
Régi megfigyelés, hogy a félreértések, viták tisztázásához, ha életben akarunk maradni, legalább három nézőpontra van szükségünk: az enyém, a tiéd meg egy harmadik. Carl Rogers nem ritkán tapasztalta azt, hogy olyan mély konfliktus alakult már ki két ember között, olyan régóta húzodtak a kölcsönös félreértések, hogy egyszerűen nem értik meg egymást, hogy nem tudnak szót találni egymással. Nincs megértés, csak az anyázás. Ilyen helyzetekre azt javasolta, hogy először meg kell hallgatnod a másik véleményét. Amikor meghallgattad, próbáld meg összefoglalni, hogy milyen gondolatokat és érzéseket értettél meg. Addig kell összefoglalnod a másik gondolatait és érzéseit, ameddig ő azt nem mondja, hogy „valóban ezt gondoltam és ezt éreztem”. És csak ha idáig sikerült eljutni, akkor monhatod el a saját álláspontodat, véleményedet.
Egymással jó viszonyban levő emberek között ez szinte automatikus, de mi történik, ha ádáz ellenségeket ültetünk egy asztalhoz ezzel az egyszerű játékszabállyal? Carl Rogers politikusokat vont be ilyen párbeszédekbe, és bebizonyította azt, hogy ha megfelelő szabályok szerint beszélgetnek, akkor képesek egymást megérteni. Lehet, hogy erőltetettnek tűnik; azért meg lehetne próbálni. Meg kell fogalmaznom, én hogyan értettem meg amit gondolsz, és amit érzel. Neked azt kell mondanod, hogy: igen, erről van szó, és csak utána jöhetek én.
Rogers szerint azáltal, hogy hangosan összefoglaljuk a partner gondolatait és érzéseit, könnyebben eljuthatunk ezek valódi megértéséhez (mintha csak hallgatnánk). Ez a megértés pedig olyan változást idéz elő bennünk, hogy nem tudunk már olyan ellenségesen reagálni, mint ahogy azt előtte esetleg elterveztük. A megértés felold bennünk egy csomó olyan érzést, amelyek korábban a másik fél létezését is elfogahatatlanná tették.
És bár teljesen lehetetlennek tűnik, Rogers évtizedekkel ezelőtt ezt már megcsinálta: Egyesült államokbeli politikusokat ültetett így le, és pontosan azt tapasztalta velük kapcsolatban is, amit korábban párkapcsolatokban és más csoporttagok között. Ez jól mutatja, amiről korábban már szó volt: a társadalomtudományok, a pszichológia egy egy csomó olyan kísérletileg igazolt tapasztalattal áll rendelkezésünkre, amit már csak hasznosítani kellene. Miközben általában elfogadjuk és készséggel használjuk a technika legújabb vívmányait, amelyek mögött rengeteg ember sok éves munkája áll, emberi kapcsolataink terén erre nem vagyunk felkészülve: ténylegesen azt hisszük magunkról, hogy képesek vagyunk megbirkózni minden helyzettel. És bár még nem jutottunk el oda, hogy így tudjunk működni, ez azért tanulható é megcsinálható, olyanokkal is, akik semmiyen előzetes képzésben nem vettek részt.
Visszatérve a magánéletre, Rogerséhez hasonló gyakorlatokra néha jegyesoktatásokon is sor kerül. Jön a fiatal pár, és Pál Feri azt kéri, hogy a férfi mutassa be a nőt, és a nő mutassa be a férfit. Ne magát mutassa be, hanem a társát. És amikor elmondott a társáról mindent, amit úgy gondol, hogy fontos, akkor a társához fordul, hogy egyetért-e ezzel? Mindent elmondott, ami számára fontos? Pontosan mondta? Egészítse ki, vagy pontosítsa! Ezek nagyon egyszerű játékok, és nagyon jól bejönnek.
Egyszemélyesen is lehet ezt játszani: próbáld meg saját magadat leírni több olyan emberek a szemszögéből, akik helyzetülből adódóan másként látnak téged. Mert így szembesülhetsz olyasmivel is, amivel egyáltalán nem akarnál szembesülni.
Raymond A. Moody Élet az élet után című könyvében van erre egy példa (ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valaki elfogadja-e a könyvben leírtakat). A klinikai halál állapotából visszatért embereknek beszámolóiban gyakran előforduló közös élmény, hogy valamilyen értelemben lepereg előttük az életük filmje. Ám ezt a filmet nem a saját szemszögükből nézik, hanem minden helyzetet annak az embernek a szemén keresztül látnak, akivel éppen kapcsolatban voltak, örömet szereztek neki vagy megbántották. A beszámolóknak ez a közös eleme azt sugallja, hogy a tisztánlátás valójában azt jelenti, hogy képes vagyok teljesen a te szemeddel látni egy helyzetet.
Akik visszatértek a klinikai halál állapotából – most mindegy, hogy ezt így vagy úgy fogadjuk el –, olyan hatalmas élményként élik ezt át, aminek nyomán viselkedésükben, személyiségükben komoly változás történik. Akik munkájukból, helyzetükből adódóan gyakrabban találkoznak ilyen beszeámolókkal (sebészorvosok, lelkigondozók vagy akár papok mint Pál Feri), minden évben egy-két ilyen beszámolót biztosan hallanak teljesen normális, szavahihető emberektől. Pál Feri nem találkozott olyannal, ahol ez ne hozott volna változást az illető életében. Az egésznek a sava-borsa talán az, hogy bizonyos helyzeteket egyszerűen csak látott a másik szemével is."
