ayahuascareality

Az oldal az Amazonas medence sámánvilágával foglalkozik, az ottani spirituális világot, törzsi rituálékat, szokásokat próbálom egy befogadható, olvasható formában bemutatni itt. Ebbe a világba tartozik a természet, az elemek tisztelete, a dohány és a többi szent növény, orvosság, köztük az ayahuasca. Az "ayahuasca" az Amazonasi kecsua kifejezés, aminek számos fordítása létezik, mint a "lélek liánja", a "halottak indája", a "kis halál", a halál kötele", stb. Ez egyike a számos névnek amivel illetik. Mondhatni a legelterjedtebb. Maga az ayahausca egy, az Amazonasi törzsek által kultivált szakrális orvosság, amit vallásos céllal, szertartásos jelleggel vesznek magukhoz a bennszülöttek, egy ehhez tartozó, családonként változó rituálé keretében. Számtalan eltérő részletű szertartás ismeretes, családi titkok, különlegességek, amit a sámánok többnyire bizalmasan kezelnek, mivel ez a munka komoly felelősséget igényel. Dél-Amerikában több úgynevezett szinkretikus egyház is felbukkant, akik (többnyire keresztény)vallási gyakorlataik alapjának tekintik az alkalmankénti teafogyasztást, rituális jelleggel, közösen énekelve. Utóbb nyugati orvosok is elkezdték alkalmazni, például olyan szenvedélybetegségek kezelésére, mint például függőségek, traumák. Az ember a szertartás ideje alatt rituálisan elfogyasztott gyógytea hatására gyakran fizikai rosszullétet tapasztal, gyakori, hogy ki is hányja az elmondások alapján kellemetlen ízű teát. Erről több törzs, jellegzetesen a shipibo azt tartja, hogy az ember gyakran a félelmeit, a hazugságait hányja ki. Emiatt aztán nagy becsben tartják ezt a fajta tisztulást, noha nem feltétele a megtisztulásnak. Ezután mintegy látomás formájában egy szellemi utazáson vesz részt, amit érzelmek, felismerések, képek kísérnek. Különbözőségét abban tartják az első pillanatra hasonlónak tűnő hallucinogén szerekkel szemben, hogy nem egy mesterséges világba kalauzolja a gyógyulni vágyót, hanem önnön belső világába, ahol szembesül örömével, bánatával, boldogságával, és legbelsőbb félelmeivel is. Emiatt azt tartják, az utazás gyakran megviseli az embert pszichikailag. Nem ritka az újjászületés élménye, ami után a szertartáson részt vevő képes valóban megszabadulni a korábbi terheitől, nehézségeitől. Az Amazonas-beli indiánok azt tartják róla, hogy egy csodálatos gyógyszer, aminek a segítségével az ember kapcsolatot teremthet nem csak saját belső létével, hanem a szellemvilággal is, és szembenézve minden terhével, félelmével, megszabadulhat azoktól. Eddig sem pszichikai, sem fizikai függőség nem ismert, továbbá semmilyen mellékhatás nem került dokumentálásra.

Friss topikok

  • Krisztina Sárkány: Szia! Engem érdekelnének az arányok. S az, hogy a főzet mondjuk hűtőben (ha sok lenne) meddig tár... (2018.07.26. 11:29) Különböző ayahuasca főzetek
  • Ihletett: Hol szerezzek sámámt? Egy fuvescigi beszerzesere sem vagyok felkeszulve mert nincsenek ilyen kapcs... (2018.07.09. 17:03) Nem kell a sámán !
  • magnapress: Üdv. Én már régóta keresem a lehetőségét annak, hogy hogyan tudnék részt venni egy Ayahuasca szer... (2017.10.22. 12:36) 5000 indok
  • Péter Kobza: Szia! Ahogy látom már 7 éve ennek a postnak, de azért remélem még jelzi hogy írtak hozzá! Én egy k... (2017.08.21. 15:02) Ayahuasca főzés
  • Zoltán Morta: A videókon a Tensegrity gyakorlatai láthatóak. Mostantól Budapesten a Jurányiban keddenként részt ... (2016.09.08. 03:26) Castaneda fimjei

Egy meglehetősen tanulságos mese

2009.06.21. 15:37 - hanaura

 

A BÉKA

 

Mély volt a kút, hosszú a kötél, s nehezen forgott a kerék, ha egy-egy teli vödör vizet fölhúz­tak a kútkáváig. Olyan mély volt a kút, hogy a nap se láthatta meg benne fényes arcát, csak sugarai értek le egy darabig a kútgödörbe, s ameddig leértek, füvet sarjasztottak a nedves kövek között.

A kút sötét mélyében lakott egy család a békák nemzetségéből; nem idevaló család, csak bevándorlott: a dédanya, az öreg anyabéka valamikor fejest ugrott a kútba. A kút őslakói, a zöld békák, megbarátkoztak ivadékaival, még a rokonságot is kiderítették, s „a kút vendégei­nek" nevezték el őket. Pedig minden jel arra vallott, hogy a bevándorlottak nem érik be a vendégeskedéssel, véglegesen föl akarják ütni sátorfájukat a kút mélyében, ahol igen jól érezték magukat a szárazföldön - így nevezték a kiugró, nedves köveket.

Az öreg békadédanya egyszer nyakába vette a világot; félig fölhúzatta magát a vizesvödörrel, de már a kút közepe táján olyan vakító világosság volt, hogy belefájdult a szeme; szerencsére még idejében ki tudott ugrani a vödörből. Még így is nagy árat fizetett az utazásért: ugrás közben kificamított a bokáját, s három napig borogatni kellett. A fenti világról így nem szer­zett sok tapasztalatot, de azt tudta, s tudta a családja is, hogy nem a kút az egész világ. Lehet, hogy a dédanya tudott egyet-mást a világról, de ha kérdezték, csak ümmögött-hümmögött, nem felelt, végül már nem is kérdeztek tőle semmit.

- Kövér vagy, buta és fertelmes ábrázatú! - mondták szemébe a hányaveti, fiatal zöld békák. - A porontyaid pedig valamennyien rád ütöttek!

- Lehet - mondta rá a dédanya. - De az egyiknek drágakő van a fejében. A zöld békák maflán bámultak rá, sehogy sem volt ínyükre a felelet. Aztán elfintorították a képüket, és lehúzódtak a kút mélyébe. De az ifjú varangyoknak hízott a májuk attól, amit hallottak. Kényeskedve nyúj­togatták hátsó lábukat mórikálták magukat; mindegyik azt hitte, ő az, aki drágakövet hor­doz a fejében. Egyszer csak elcsöndesedtek, tűnődve hallgattak, s megkérdezték a dédanyjuktól, mire is büszkék, s tulajdonképpen mi a csoda az a drágakő.

- Tündöklő holmi, fejdelemhez illő! - felelte a dédanya. - Olyan szép, hogy el se tudom mondani! Valami, amit magunk gyönyörűségére és irigyeink bosszúságára hordozunk. De többet nem mondok, ne is faggassatok!

- No, nem én hordozom, az biztos! - mondta a legkisebbik békaivadék, aki a legszerényebb volt testvérei között, de a legrútabb is, szegényke. - Éppen nekem jutott volna olyan nagy kincs? Nem is örülnék olyan holminak, ami másoknak bosszúságot szerez! Cseppet se vágyom rá. Én csak arra vágyom, hogy egyszer följuthassak a kút kávájáig, és szétnézhessek a világban. Milyen szép is lehet odafönn!

- Járt utat a járatlanért el ne hagyd! - intette a bölcs dédanya. - Itt a kút mélyén mindenkit ismersz, eligazodsz mindenben, ez az otthonod. A vödörtől pedig őrizkedjél, mert agyon­nyomhat. S ha még ép bőrrel kerülnél is bele, kieshetsz belőle, és összetöröd minden csonto­dat. Bizony, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, aki egy bokaficam árán szabadultam meg a vödörből.

- Ümm! - ümmögte a kisvarangy, s ez úgy hangzott, mintha magunkfajta azt mondaná: - Ühüm!

De csak nem ment ki a fejéből: milyen jó is lenne kipislantani a világba, milyen szép lehet odafönn a zöld fű! Másnap reggel aztán, amikor a vödröt lebocsátották a kútba, a kisvarangy egész testében megremegett, izgatottan várta, hogy a vödör telemerüljön vízzel; akkor nagy elhatározással beleugrott, meglapult az aljában, és fölhúzatta magát.

- Hű, az ördög! - mérgelődött a kertészlegény, amikor kiöntötte a vizet, és megpillantotta a lapuló varangyot. - Ilyen csúf békát legcsúfabb álmomban se láttam! - Utána hajította a facipő­jét, s hajszál híja, hogy az ifjú varangy ott nem lelte halálát, de szerencsésen megmenekült, beugrott egy csalánbokor sűrűjébe. Amikor kifújta magát, fölnézett: a széles csalánleveleken átsütött a nap, s a kis varangyos béka úgy érezte magát, mint mi a rengeteg erdőben, ahol a lombok résein átszűrődik a napsugár.

- De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a kútban! - állapította meg a béka. - Szívesen itt tölteném akár az egész életemet. - Csöndesen feküdt egy-két órát, elgyönyörködött a csalán­erdőben. De aztán továbbűzte a kíváncsiság.

- Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatok meg itt, ha már idáig eljutottam!

Azzal nekiveselkedett, és fürgén továbbindult; talpalt, ahogy csak inai bírták. Egyszer csak kiért az országútra, ahol jól megizzasztotta a nap, s fehérre lisztezte a fölverődő por.

- Ez aztán a szárazföld, nem a kút nedves kövei! - mondta elégedetten a kisvarangy. - Szinte sok is már a jóból.

Megérkezett az árokszélre, ahol nefelejcs meg gólyahír virágzott, azon túl bodza- meg gala­gonya­sövény illatozott - micsoda pompa! Lepke csapongott a virágok fölött, s a kisvarangy azt is virágnak nézte, szárnyra kapott virágnak.

- Ó, ha én is szárnyra kelhetnék! - áhítozott a kisbéka. - Ümm, de gyönyörű is ez a világ!

Nyolc napot és nyolc éjszakát töltött csendes gyönyörködéssel az árok partján. Élelemre nem volt gondja, került, amennyi kellett.

A kilencedik napon aztán azt mondta magában: „Tovább, tovább!" És útra kelt.

De találhatott-e szebbet a virágos árokpartnál? Legföljebb egy társat, egy kisvarangyot, vagy néhány jókedvű zöld békát. Egy éjszaka ismerős hangokat hallott a távolból - azt sejtette belőle, hogy valahol a környéken atyafiai tanyáznak.

- Ó, de szép az élet! De szép elhagyni a sötét kutat, csalánerdőben pihenni, forró porban vándo­rolni, virágos árokparton elmélkedni! De csak tovább, tovább! Egy kisvarangy, vagy legalább égy zöld béka hiányzik az igazi boldogságomhoz! A természet szépségei egymaguk­ban nem boldogítanak. - És megint fölkötötte az útilaput, s ment tovább.

Tocsogós rétre ért, egy nádas övezte tó partjára. Nem sokáig gondolkozott, fejest ugrott a tóba.

- Attól tartunk, bőrig ázik itt nálunk - mondták a tóban tanyázó békaatyafiak. - De, persze szívesen látjuk, mondanunk se kell - udvariaskodtak. - Kegyed ifjú vagy hajadon? De hiszen mindegy, akár ez, akár az: isten hozta minálunk!

És mindjárt meg is hívták az esti családi hangversenyükre. Ismerjük jól a békacsaládok esti hangversenyeit: megható buzgalommal fújják egyhangú kardalukat a vékony kis hangok. A hangverseny szünetében nem szolgáltak fel frissítőket, de ital volt bőven, kiihatták volna, ha kedvük tartja, akár az egész tavat.

- Ég áldjon benneteket! Továbbmegyek! - búcsúzott tőlük egy-két nap múlva a kisvarangy. Nem volt maradása: mindig a szebbet, mindig a jobbat kereste, mindig más vidékre húzta a szíve.

Látta a fehéren sziporkázó csillagokat, látta a halvány sugarú újholdat, a felkelő napot.

- Még mindig a kút mélyén vagyok, csak egy sokkal nagyobb kút mélyén - mondta a kis varan­gyos béka. - Még magasabbra kívánkozom! Addig nem lesz nyugtom! - És amikor telőben volt a hold, azt gondolta szegényke: „Hátha ez is egy vödör, amit leeresztenek a földre, hátha ebbe kell beleugranom, hogy még magasabbra érjek. Vagy az a másik volna a vödör, amit napnak neveznek? Milyen nagy és fényes, ez valamennyiünket föl tudna húzni a magasba. Csak el ne szalasszam az alkalmat, amikor beleugorhatok! Ó, micsoda fényességet érzek a fejemben! Azt hiszem, a drágakő sem áraszt ennyi fényt! De az én fejemben nemigen lehet drágakő, nem is bánom: csak fel, fel a magasba, a fénybe! Bízom az erőmben, mégis félek egy kicsit: nagy fába vágom a fejszémet, de fő a bátorság! Előre, tovább! Egyenest az országútra!"

Nekivágott hát az útnak; serényen bandukolt, ahogy csak telt a maga fajtájától.

Hamarosan kiért az országútra, amelynek két szélét emberek házai népesítettek be, s kertek zöldelltek közöttük, virágoskertek, veteményeskertek.

Egy káposztaágyás szélén megpihent, kicsit kifújta magát és körülnézett.

- De sokféle teremtmény él a föld hátán, s én még a nevüket se hallottam! Milyen nagy és milyen gazdag a világ! Bizony, körül kell néznem egy kicsit, nem vesztegelhetek egy helyben! - És egy-két ugrással egy nagy káposztafej árnyékában termett. - Ó de gyönyörű zöld itt minden!

- Felesleges mondania, nagyon jól tudom! - szólalt meg a feje fölött egy káposztahernyó. - Az én káposztalevelem a legnagyobb messze vidéken. Igaz, hogy a világ túlsó felét eltakarja előlem, de nekem úgyis jobban tetszik az innenső fele.

- Kot, kot, kot! - hallatszott egyszer csak a közelükben. Tyúkok érkeztek a káposztaágyáshoz. Tipegtek, kapirgáltak, mert éppen ebéd ideje volt. Az egyik tyúknak jó szeme volt: meglátta a hernyót, s odavágott hozzá a csőrével; a hernyó leesett a földre, ott kunkorgott, nyújtózkodott kétségbeesetten. A tyúk jól szemügyre vette, először az egyik szemével, aztán a másikkal, mert elképzelni se tudta, mitől mozoghat.

- Ellenem semmi rosszat nem forral - nyugodott meg aztán, és már vágta volna szét a csőrével. De a varangy fogta magát, s hirtelen a tyúk elé ugrott. - Szövetségese is van! - vette fontolóra a tyúk. - Lám, hogy támogatják egymást a rút férgei! - Gondolt egyet, és faképnél hagyta őket. - Bánom is én! - vigasztalta magát. - Úgyse lett volna elég a fél fogamra se! - Így vélekedtek a társai is, és nyomban odébbálltak.

- Ügyes voltam! - dicsérte magát a káposztahernyó. - Legfontosabb a lélekjelenlét. No de most jön a neheze: fölmászni a levelemre! Hol is van a birtokom?

A kisvarangy sajnálgatta, együtt sopánkodott vele. Örült, hogy szolgálatot tehetett neki, amikor fertelmes ábrázatával elriasztotta mellőle a tyúkot, s ezt meg is mondta.

- Hogy érti ezt? - nézett rá méltatlankodva a hernyó. - Az ügyességem mentett meg, a lélek­jelenlétem! Bár ami azt illeti, ön eléggé kellemetlen látvány, de hát nem ennek köszönhetem az életemet. De most már szeretnék zavartalanul pihenni a birtokomon! Érzem már a levelem illatát! Lám, itthon is vagyok! Nincs nagyszerűbb dolog, mintha saját birtoka van az embernek! No de feljebb kell kerülnöm.

„Feljebb, úgy bizony! - gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. - Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől." - Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.

A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.

„Ó, milyen magasan laknak! - gondolta vágyakozva a kisvarangy. - Ha én oda fölkerülhet­nék!"

A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.

- Oda nézz, ott lapul egy varangy! - kiáltott fel a természetbúvár. - Szép példány, ezt spirituszba teszem!

- Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! - kérte a költő.

- De amikor ez olyan csodálatosan rút! - mondta a társa.

- Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.

- Drágakövet? - ámult el a természetbúvár. - No te aztán jól tudod a természetrajzot!

- Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb isten­teremt­ménye, drágakövet hordoz a fejében.

A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.

- Lám, ők is a drágakőről beszéltek - tűnődött el. - Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.

A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.

- Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! - kezdte előadását. - Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!

- Megkapó beszéd volt! - lelkesedett a kisvarangy. - Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! - kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.

A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyip­tomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.

- El kell jutnom oda! - mondta sóvárogva. - Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meg­hálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!

Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.

Még végig se gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, - de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.

- Kvak! Jaj!

A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?

Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?

Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólya­család hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan meg­találja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!

És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!

Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ayahuascareality.blog.hu/api/trackback/id/tr801198872

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.