Ma beszélgettem egy lánnyal. Nemrég ismertem meg, dobkörök, hazai sámános események, ilyenek.
Valójában nem sokat tudok róla, jól érezm magam a társaságában, örülök ha látom, jól esik a társasága.
Ma kérdezett meg először az ayahuasca-ról. Akik a barátaimon keresztül ismernek meg, azoknak nem újdonság az érdeklődésem, de eleddig nem került szóba.
Mesélte hogy felvette a kapcsolatot egy bolíviai sámánnal, és egyszer ő tervezte hogy elmegy hozzá (jár Európába), másszor a sámán hívta.
Valahogy mindig másként alakult.
Aztán -mondja- nagy szükségét nem is érzi. Egyrészt megvannak a maga egyéb lehetőségei azokra a célokra amik miatt többnyire érdekes szokott lenni a dél-amerikaiak szent itala, másrészt olyan könnyen -Castaneda szavaival élve - el tudja a gyűjtőpontját mozdítani, hogy lassan technika se kell. Emiatt aztán érzékeny.
Na mondom, ez ismerős, ezzel én is így vagyok. Elbambulok és döbbenten veszem észre hogy egy másik világba csöppentem. Nem az "eltávozással", az még hagyján, hanem a "visszaérkezéssel".
Nekem nagyon tetszett a hozzáállása, mondtam is neki, hogy az ayahuasca nem egy varázspálca, nem a kiváltságosoké, vagy a különlegeseké, olyan ez mint bármi más - van akinek a világa, van akinek nem. És akiknek tetszik, azoknak is egészen különböző okokból tetszik.
Értette amit mondtam.
Én is őt.
És örültem, hogy milyen jó olyanokkal találkozni akik abszolút tisztelik ezt a hagyományt, és jóérzéssel tudják azt mondani, hogy kösz ez nem az én világom.
