A ma­gyar és az in­di­án kul­tú­ra sá­mán­iz­mu­sa ré­gen és ma

Min­ket, ma­gyar di­á­ko­kat több szem­pont­ból is ér­de­kel­het a sá­mán­iz­mus, egy­fé­le pre­hisz­to­ri­kus jel­le­gé­vel és ma­gyar vo­nat­ko­zá­sa­i­val egy­aránt fi­gyel­met ér­de­mel. Feltevődött ben­nünk a kér­dés, hogy mi volt a sá­mán sze­re­pe a ko­ra­be­li tár­sa­da­lom­ban, ho­gyan él to­vább nap­ja­ink ha­gyo­má­nyá­ban, mi volt a kö­zös az ázsi­ai, ke­let-eu­ró­pai és ame­ri­kai tál­to­sok, sá­má­nok te­vé­keny­sé­gé­ben. A 2006 nya­rán meg­ren­de­zett II. ősmagyar Tör­té­ne­ti tá­bor­ban ta­lál­koz­tam egy ún. tál­tos­sal, aki fel­kel­tet­te érdeklődésemet a té­ma iránt. Ez a tál­tos es­tén­ként a csil­la­gok, csil­lag­ké­pek és a ma­gyar tör­té­ne­lem össze­füg­gé­se­it ma­gya­ráz­ta, elő­a­dá­sai annyi­ra szem­lé­le­te­sek vol­tak, hogy sze­mem előtt ki­de­rült a ma­gyar­ság 3000 éve. Jel­leg­ze­tes dob­já­val kí­sér­te sa­ját szer­ze­mé­nyű ver­se­it, ame­lye­ket kán­tál­va adott elő. Ét­ke­zé­sek előtt sa­já­tos szer­tar­tás­sal, kö­zös imá­val ké­szül­tünk fel a táp­lá­lék el­fo­gyasz­tá­sá­ra. Az egy­más ke­zét fo­gó kör­be­állt fi­a­ta­lok­kal pró­bál­ta érez­tet­ni az ener­gia át­adá­sát, ke­rin­gé­sét, és ez­zel a rí­tus­sal szin­te vissza­va­rá­zsolt min­ket az ősidőkbe.

A tál­tos­ról ha­mar ki­ala­kult ben­nem egy kép, amely­nek fő ele­mei a böl­cses­ség, a nyu­godt­ság, ki­egyen­sú­lyo­zott­ság, az em­ber­fe­let­ti ké­pes­sé­gek szin­té­zi­se. Úgy érez­tem azon­ban, hogy na­gyon sok kér­dés fo­gal­ma­zó­dott meg ben­nem, ame­lyek­re csak egy ko­mo­lyabb ku­ta­tás ad­hat vá­la­szo­kat. A tu­do­má­nyos di­ák­kon­fe­ren­cia és az ál­ta­la nyúj­tott lehetőségek to­váb­bi biz­ta­tást je­len­tet­tek, hogy érdeklődésemet ki­elé­gít­sem. A ku­ta­tá­si mód­sze­rek és a for­rá­sok ki­vá­lasz­tá­sa már ne­he­zebb volt, mint a té­ma ki­vá­lasz­tá­sa. A me­gyei könyv­tár­ban ta­lált köny­vek mel­lett még tu­do­má­nyos fil­me­ket is ke­res­tünk és in­ter­jú­alany­ként szán­tuk azt a tál­tost, akit a tá­bor­ból is­mer­tem meg. Kí­ván­csi­ak vol­tunk ar­ra is, hogy di­ák­tár­sa­ink mit tud­nak a sa­ma­niz­mus­ról, ál­ta­lá­ban a sá­má­nok­ról, és más személyektől is kér­dez­tünk ta­pasz­ta­la­ta­ik­ról.

Té­ma­vá­lasz­tás­kor min­den­kép­pen ki akar­tunk tér­ni sa­ját nem­ze­tünk tál­to­sa­i­ra, az ősi val­lás­ra, ér­de­kelt az is, hogy mi­lyen for­má­ban ma­radt fenn ez a ha­gyo­mány, de ki­té­rünk az in­di­á­nok ősi val­lá­sá­ra is, meg­pró­bál­juk ke­res­ni a kö­zös szá­la­kat, ha­son­ló­sá­go­kat és a mérv­adó kü­lönb­sé­ge­ket is, lehetőleg vál­to­za­tos mód­sze­rek­kel.

Ál­ta­lá­nos be­mu­ta­tó

A sá­mán szó a man­dzsu-tun­guz saman, haman szó­ból szár­ma­zik, je­len­té­se tu­dó, tu­dós. A bronz­kor­ban ala­kult ki a no­mád élet­mó­dot foly­ta­tó né­pek kö­zött. Kis­sé meg­vál­to­zott for­má­ban, de to­vább élt az állattenyésztő, növénytermelő né­pek­nél.  A sá­mánt egy kö­zös­sé­gen be­lül nagy tisz­te­let öve­zi, mert tud kom­mu­ni­kál­ni a szel­le­mek­kel, gyó­gyí­tó, lélek­ve­ze­tő, tér­ben és időben tá­vo­li dol­go­kat tud lát­ni, ezen kí­vül költő, ének­mon­dó és előadó; mind­ez tár­sa­dal­mi­lag meg­kü­lön­böz­te­ti a többiektől. Hi­va­tá­sá­nak kö­vet­kez­té­ben men­te­sül a va­dá­szat, ha­lá­szat és ter­me­lé­si mun­kák alól, ezért a kö­zös­ség fel­ada­ta, hogy el­lás­sa őt. A sá­má­niz­mus a ter­mé­szet tisz­te­le­tén ala­pu­ló ősi hi­e­de­lem­rend­szer, kap­cso­lat­ban áll az ani­miz­mus­sal, amely min­den élőnek és élet­te­len­nek lel­ket tu­laj­do­nít, és a to­te­miz­mus­sal, mely a nem­zet­ség őseként ál­la­tot tisz­tel. Nem tekinthető kü­lön­ál­ló val­lás­nak, mert nincs fi­lo­zó­fi­ai és mo­rá­lis rend­sze­re.

A sámánisztikus vi­lág­kép sze­rint a vi­lág­min­den­ség hár­mas fel­osz­tá­sú: a középső vi­lág­ban él­nek az em­be­rek, itt ered a Vi­lág­fa, Élet­fa is, mely össze­kö­ti a há­rom vi­lá­got. A felső vi­lá­got a fa lomb­ko­ro­ná­ja jel­ké­pe­zi, ál­ta­lá­ban több szin­tű, itt van­nak az is­te­nek, jó lel­kek, a boly­gók és a csil­la­gok. A fa gyö­kér­vi­lá­ga az al­só ré­gió, ez a rossz lel­kek, va­la­mint a középső vi­lág­gal együtt a szel­le­mek lak­he­lye. Ez a vi­lág­kép te­hát függőleges, lé­te­zik azon­ban víz­szin­tes el­kép­ze­lés is, mint pl. a szi­bé­ri­ai evenki né­pek­nél. Itt a felső vi­lá­got reg­ge­li­nek, az al­sót pe­dig éj­sza­ka­i­nak ne­ve­zik. A kettő kö­zött van a középső vi­lág. Mind­ezt egy ha­tal­mas fo­lyó kö­ti össze. A sá­mán be­ava­tá­sa há­rom­fé­le­kép­pen tör­tén­het: öröklődéssel, ta­nu­lás­sal és belső el­hi­va­tott­ság­gal. Öröklődéssel a ha­lott tál­tos lel­ke vagy az úgy­ne­ve­zett tál­tos be­teg­ség öröklődik, va­gyis a sá­mán fog­gal, haj­jal, tíz­nél több uj­jal vagy több csont­tal szü­le­tik. Ta­nu­lás ese­tén az illető ön­ként je­lö­li ma­gát, ilyen­kor a szel­le­mek ta­nít­ják vagy az öreg sá­mán vá­laszt­ja ki utó­dát. Belső el­hí­vás ese­tén ál­má­ban meg­je­le­nik egy szel­lem, és kez­det­ben kedvező aján­la­to­kat tesz a hi­va­tás el­fo­ga­dá­sá­nak ér­de­ké­ben. Ál­ta­lá­nos je­len­ség, hogy a je­lölt nem fo­gad­ja el hi­va­tá­sát, ezért a szel­lem kí­noz­ni kez­di. Ha to­vább­ra sem en­ged, a szel­lem ha­lál­ra is kí­noz­hat­ja. Ha el­fo­gad­ja, ak­kor kö­vet­ke­zik a sá­mán­be­teg­ség, amely alatt a sá­mán több na­pig esz­mé­let­le­nül fek­szik ét­len-szom­jan. Az eksz­ta­ti­kus él­mé­nyek ál­ta­lá­ban a következő szer­tar­tássé­mát kö­ve­tik: szen­ve­dés, ha­lál, fel­tá­ma­dás. A be­ava­tá­si ál­mok a követ­kező té­má­kat tar­tal­maz­zák vagy egyet, töb­bet belőlük: a test fel­da­ra­bo­lá­sa, me­lyet a belső szer­vek és zsi­ge­rel meg­új­ho­dá­sa kö­vet; ég­be­szál­lás és pár­be­széd az is­te­nek­kel vagy szel­le­mek­kel; al­vi­lág­já­rás és be­szél­ge­tés a szel­le­mek­kel és a ha­lott sá­má­nok lel­ké­vel. A be­ava­tás alatt sze­rez­te meg a to­váb­bi te­vé­keny­sé­gét nagy­ban be­fo­lyá­so­ló segítő szel­lem jó­in­du­la­tát (se­gít­sé­gét).

A sá­mán szer­tar­tá­sa­i­nak a cél­ja a rossz­aka­rat ki­kü­szö­bö­lé­se vagy a jó in­du­lat, tá­mo­ga­tás el­nye­ré­se a ter­mé­szet­fe­let­ti erőktől. A szer­tar­tá­sok al­kal­má­val el­en­ged­he­tet­len, hogy a sá­mán a ré­vü­let­be, az eksz­tá­zis­ba ke­rül­jön, en­nek két for­má­ja van. A meg­szál­lott eksz­tá­zis (passzív) ese­tén a sá­mán in­ten­zív lel­ki­ál­la­pot­ba ke­rül, mert a sá­mán tes­tét egy szel­lem ve­szi bir­tok­ba. A má­sik for­má­ja pe­dig az uta­zó eksz­tá­zis (ak­tív), ilyen­kor az élet­funk­ci­ói mi­ni­má­lis­ra csök­ken­nek, a sá­mán lel­ke el­hagy­ja a tes­tét. A sá­má­nok az eksz­tá­zis el­éré­sé­hez különböző se­géd­anya­go­kat hasz­nál­nak, pl. dob, pszichedelikus nö­vé­nyek. A dob az egyik leg­fon­to­sabb kel­lé­ke a sá­mán­nak. Ez kör, né­ha el­lip­szis ala­kú, mely­nek külső, belső ré­szét is jel­ké­pek dí­szí­tik. A dob üte­mes ve­ré­se hoz­zá­se­gí­ti a sá­mánt a ré­vü­lés el­éré­sé­hez. Mi­kor a sá­mán lel­ke uta­zik, a dob szim­bo­li­zál­ja az ál­la­tot, a dobverő pe­dig az os­tort, ha ví­zen uta­zik a dob a csó­na­kot, a dobverő pe­dig az evezőt jel­ké­pe­zi.

A sá­má­nok a szer­tar­tá­sok al­kal­má­val min­dig ri­tu­á­lis kö­penyt vi­sel­tek, amely a segítő szel­le­met jel­ké­pez­te, ál­ta­lá­ban egy ál­la­tot, ami le­he­tett ma­dár, szar­vas, med­ve stb. A fej­dí­sze is szar­vas­agancs­ból ké­szült, vagy egy olyan sza­lag­ból, ame­lyek­be tol­la­kat tű­zött. Vas szarvaspaták, ma­dár­kar­mok, med­ve­man­csok al­kot­ták a láb­be­lit; ezek is szim­bo­li­kus je­len­té­sű­ek. El­mond­hat­juk, hogy mai fo­gal­mak­kal él­ve a sá­mán pap, fi­lo­zó­fus, se­bész, má­gus, bo­ta­ni­kus és pszi­cho­ló­gus is egy­ben.

Az ősmagyar sá­mán­iz­mus

A ma­gya­rok hon­fog­la­lá­sa előtti időkről nin­cse­nek hi­te­les­nek tekinthető ada­ta­ink, konk­rét in­for­má­ci­ó­ink a szár­ma­zá­sun­kat illetően. Köz­tu­dott, hogy a hon­fog­la­lás ko­ri időkben a ma­gya­rok po­gá­nyok vol­tak, a val­lá­si vezető sze­rep­kör­ét a tál­tos lát­ta el, ami a sá­mán ma­gyar megfelelője.

Az ősmagyar sá­mán­iz­mus­ra jellemzők vol­tak a fen­tebb le­írt tu­laj­don­sá­gok. Va­ló­ban kap­cso­lat­ban állt az ani­miz­mus­sal, hi­szen em­be­rek­nek, ál­la­tok­nak, tűz­nek, li­ge­tek­nek stb. mind lel­ket tu­laj­do­ní­tot­tak a ma­gya­rok. A to­te­miz­mus ugyan­csak jellemző volt a ma­gyar vi­lág­kép­re: a ma­gya­rok egy ősma­dár­tól, a tu­rul­ma­dár­tól szár­maz­tat­ták ma­gu­kat – ezt bi­zo­nyít­ja az Eme­se ál­ma cí­mű mon­da is. Dió­sze­gi Vil­mos ku­ta­tá­sai sze­rint a ma­gyar sá­má­nok gyó­gyí­tók, jó­sok, lélekvezetők stb. vol­tak, mint ezt lát­ni is fog­juk len­nebb. A ma­gyar tál­tos be­ava­tá­sa két­fé­le­kép­pen tör­tén­het: öröklődés vagy belső hí­vás út­ján. A leendő tál­tos szü­let­he­tett fö­lös­le­ges csont­tal, fog­gal, több uj­jal vagy bu­rok­ban. Már kis­gyer­mek­ko­rá­ban érezhető volt kü­lön­le­ges tu­laj­don­sá­ga: csen­des, vissza­hú­zó­dó gye­rek volt, ko­rá­hoz ké­pest erős és lá­to­má­sok gyö­tör­ték. Ha hét éves ko­rá­ig a szel­le­mek el­lop­ták a fo­gát vagy a fö­lös­le­ges csont­ját, ak­kor nem le­he­tett sá­mán, ellenkező eset­ben a töb­bi tál­tos el­vit­te ta­nul­ni. Né­hol vizs­gát is kel­lett ten­nie, meg kel­lett mássza a vi­lág­fát, ame­lyet egy fa vagy egy lét­ra jel­ké­pe­zett.

Belső el­hí­vás ese­tén a fen­tebb már em­lí­tett sá­mán­­be­teg­ség kezd­te kí­noz­ni (a tál­tos el­rej­te­zett). Hoppál Mi­hály ku­ta­tá­sai sze­rint ál­má­ban a szel­le­mek fel­da­ra­bol­ták, hogy meg­szá­mol­ják fö­lös csont­ja­it, és ki­pró­bál­ják, hogy lel­ke a testétől va­ló­ban el tud-e vál­ni. A szi­bé­ri­ai né­pek­nél meg­halt a sá­mán­je­lölt, ha nem volt fö­lös­le­ges csont­ja – vagy meg­vált­hat­ta em­ber­éle­tek­kel. Egy ja­kut sá­mán­nak pél­dá­ul öt csont­ja hi­ány­zott, ez azt je­len­tet­te vol­na, hogy öt csa­lád­tag­ja kel­lett vol­na meg­hal­jon. De a sá­mán in­kább le­mon­dott és meg­va­kult. A betegségtől kezd­ve a tál­tos im­már rend­kí­vü­li ké­pes­sé­gek bir­to­ko­sa lett. Az „em­ber anya­gi lé­te az ál­lat anya­gi lététől függ, a ter­mé­szet­fö­löt­ti erőket megszemélyesítő szel­le­mek is jó­részt ál­lat ala­kú­ak. Ép­pen ezért a sá­mán min­den te­vé­keny­sé­ge hang­sú­lyoz­za az ál­la­ti ere­de­tet” – ír­ja Dió­sze­gi Vil­mos. Öl­tö­zé­ke a tál­tos segítőszellemét jel­ké­pez­te: leg­több­ször ma­da­rat, rit­káb­ban szar­vast.

A tál­tos dob­já­nak Y-típusú fo­gó­ja volt, mely Tej­utat jel­ké­pez­te. A bőrt 12 he­lyen erősítették hoz­zá a ke­ret­hez, ez a 12 csil­lag­ké­pet szim­bo­li­zál­ta. A do­bot különböző szim­bo­li­kus áb­rák­kal dí­szí­tet­ték.  Nap­ja­ink em­lé­ke­ze­té­ben is élén­ken él még a sá­mán­dob em­lé­ke és sok­szor a szi­tá­val pá­ro­sul, ami a gyer­mek­ver­sek­ben is előfordul: Ad­jon Is­ten las­sú esőt, / Mos­sa össze mind a kettőt; / Szi­ta-szi­ta pén­tek, / Sze­re­lem csü­tör­tök, / Dob szer­da.

A szer­tar­tá­sok al­kal­má­val el­en­ged­he­tet­len, hogy a sá­mán eksz­tá­zis­ba ke­rül­jön, amit a ma­gya­rok ré­vü­lés­nek hív­nak. A szer­tar­tá­so­kon a családfők vet­tek részt, akik a tál­tos jur­tá­já­nak fa­la men­tén he­lyez­ked­tek el. Ilyen­kor sá­mán min­dig ri­tu­á­lis öl­tö­zék­ben je­lent meg, dob­já­val és il­la­tos nö­vé­nyek füst­jé­vel ér­te el az ön­kí­vü­le­ti ál­la­po­tot. Az eksz­tá­zis so­rán egy fa tör­zsé­be vá­gott lépcsőfokok meg­má­szá­sa jel­ké­pez­te égi út­ját. A szer­tar­tá­sok cél­ja a gyó­gyí­tás, jós­lás, ál­dás­ké­rés volt.

A ma­gyar tál­to­sok kö­zött is lé­tez­tek jók és rosszak is (fe­hé­rek és fe­ke­ték), ezek gyak­ran vi­as­kod­tak egy­más­sal bi­ka alak­já­ban, de előfordult, hogy ke­re­kek, lán­gok vagy csődörök alak­já­ban. Minden­nek cél­ja az időjárás jó­ra vagy rossz­ra for­dí­tá­sa volt. Min­dig tud­ták előre, hogy hol, mi­kor, mi­lyen alak­ban és ki­vel fog­nak vi­as­kod­ni.

Az in­di­án sá­mán­iz­mus

A sa­ma­niz­mus ural­ja a val­lá­si éle­tet, vagy a leg­fon­to­sabb ré­sze an­nak. Mi­vel ál­ta­lá­ban min­den fi­a­tal fér­fi alá­vet­te ma­gát a látomáskereső rí­tus­nak, va­gyis egy sa­ját segítő szel­lem ke­re­sé­sé­re in­dult, ezért mond­hat­nánk min­den in­di­án sámánizált egy ki­csit. De nem min­den­ki váll­ha­tott sá­mán­ná, mert csak a sá­mán volt ké­pes a szel­le­mek se­gít­sé­gé­vel a ter­mé­szet­fe­let­ti erők köz­vet­len meg­ta­pasz­ta­lá­sá­ra.

Mint ál­ta­lá­ban min­den kul­tú­rá­ban, úgy az in­di­á­nok­nál is a sá­mán fő fel­ada­ta a gyó­gyí­tás, ezért or­vos­sá­gos em­ber­nek is hív­ják, de emel­lett ő szel­le­mi ve­zér, jós, költő, ének­mon­dó, előadó, a va­dász­szer­tar­tá­sok vezetője, va­gyis az ő fel­ada­ta, hogy fenn­tart­sa a vi­lág­ré­te­gek köz­ti har­mó­ni­át. A har­mó­nia alap­elv, mely min­den in­di­án tár­sa­da­lom gyó­gyí­tá­si mód­já­ban visszatükröződik, ám kul­tú­rán­ként eltérő meg­fo­gal­ma­zás­ban. A pimák és a navahók sze­rint ha he­lye­sen él az em­ber, be­tart min­den előírást, tud­ja, hogy mit le­het ten­ni és mit nem és en­nek meg­fe­le­lően cse­lek­szik, ak­kor jó egész­ség­nek fog ör­ven­de­ni. A be­ava­tás tör­tén­het spon­tán mó­don vagy szán­dé­kos ke­re­sés­sel. Spon­ta­ne­i­tás­ról be­szél­he­tünk, ak­kor, ha egy ha­lott sá­mán lel­ke vagy az ún. sá­mán­be­teg­ség öröklődik, ilyen­kor a gye­rek fog­gal, haj­jal vagy tíz­nél több uj­jal szü­le­tik (fö­lös csont­tal), vagy ak­kor, ha a je­lölt­nek ál­má­ban meg­je­le­nik egy szel­lem, és kez­det­ben kedvező aján­la­to­kat tesz a hi­va­tás el­fo­ga­dá­sá­nak ér­de­ké­ben. Ta­nu­lás ese­tén az illető ön­ként je­lö­li ma­gát, ilyen­kor a szel­le­mek ta­nít­ják vagy az öreg sá­mán vá­laszt­ja ki utó­dát, ezt ne­vez­zük szán­dé­kos ke­re­sés­nek. A suszvap in­di­á­nok­nál a sá­mánt ál­la­tok avat­ják be, akik majd a védőszellemei lesz­nek. A még szűz serdülő fi­ú­nak iz­zasz­tó­kuny­hót kell épí­te­nie, éj­sza­ka a gőzben tisz­tul, tán­col, éne­kel, ad­dig, amíg a védőszellem meg nem je­le­nik, és se­gít­sé­gét fel nem ajánl­ja. Később az ál­lat meg­ta­nít­ja sa­ját nyel­vé­re is. A paviotszo in­di­á­nok­nál a ha­lott sá­mán je­le­nik meg az illető ál­má­ban és ta­nít­ja.

 A be­ava­tá­si ál­mok meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye a tes­ti fel­da­ra­bolt­ság át­élé­se volt, va­la­mint ég­be­szál­lás és pár­be­széd az is­te­nek­kel vagy szel­le­mek­kel; al­vi­lág­já­rás és be­szél­ge­tés a szel­le­mek­kel és a ha­lott sá­má­nok­kal. A szer­tar­tá­sok­nak min­dig van egy jól meg­ha­tá­ro­zott okuk, ilyen­kor el­en­ged­he­tet­len, hogy a sá­mán ré­vü­let­be, eksz­tá­zis­ba ke­rül­jön, me­lyet bi­zo­nyos esz­kö­zök hasz­ná­la­tá­nak se­gít­sé­gé­vel ér el. Nö­vé­nyek ki­vo­na­ta­it, füst­jét is hasz­nál­ták a tu­dat­ál­la­pot mó­do­sí­tá­sá­hoz. Carlos Castaneda Don Juan ta­ní­tá­sai (A tu­dás meg­szer­zé­sé­nek ja­ki mód­ja) cí­mű köny­vé­ben is ol­vas­ha­tunk ezekről a pszichedelikus növényekről: „Don Juan, egy­más­tól füg­get­le­nül és különböző al­kal­mak­kor, há­rom­fé­le hal­lu­ci­no­gén nö­vényt hasz­nált: peyote-ot (Laphophora williamsii), csat­ta­nó masz­la­got (Datura inoxia, il­let­ve D. me­te­lo­i­des) és egy gom­bát (ta­lán Psilocybe mexicana). Az ame­ri­kai in­di­á­nok már az eu­ró­pa­i­ak­kal va­ló ta­lál­ko­zá­suk előtt is­mer­ték e há­rom nö­vény hal­lu­ci­no­gén tu­laj­don­sá­gát. Ha­tá­suk mi­att eze­ket a nö­vé­nye­ket szé­les kör­ben hasz­nál­ták öröm­szer­zés, gyó­gyí­tás, va­rázs­lás és egy­faj­ta eksz­tá­zis el­éré­se cél­já­ból.” Ugyan­ak­kor a dob üte­mes ve­ré­se is hoz­zá­se­gí­tet­te a sá­má­no­kat az ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­hoz. A dob ál­ta­lá­ban to­jás­dad for­má­jú, bőre rén­szar­vas-, já­vor­szar­vas- vagy lóbőr. A fel­szí­nét raj­zok dí­szí­tik, ame­lyek ál­ta­lá­ban a vi­lág­min­den­sé­get áb­rá­zol­ják. Le­het­nek: ter­mé­sze­ti ké­pek, Nap, Hold, Csil­la­gok, ál­la­tok, nö­vé­nyek, em­be­rek, esz­kö­zök vagy vo­na­las, su­ga­ras, geo­met­ri­kus alak­za­tok is.

Az észak-ame­ri­kai sá­má­nok­nak in­kább jel­ké­pes szer­tar­tás öl­tö­ze­tük van: sas- vagy más­fé­le ma­dár­tol­lak, egy­faj­ta csörgő vagy egy kis dob, zacs­kók he­gyi­kris­tály­ok­kal, kö­vek­kel és más va­rázs­tár­gyak­kal. Rit­káb­ban, de van­nak szer­tar­tá­si öl­tö­zé­kek is, az apa­csok­nál pél­dá­ul a sá­má­nok­nak van egy rom­bu­sza, egy va­rázs­kö­te­le és egy szer­tar­tá­si ka­lap­ja is. A sá­mánt, ami­kor be­teg­hez hív­ták, gyó­gyí­tá­sát a be­teg­ség oka­i­nak ki­de­rí­té­sé­vel kezd­te. A be­teg­ség oka le­he­tett egy tárgy, amely be­ke­rült a test­be, vagy a lé­lek el­vesz­té­se. Az első eset­ben el kell tá­vo­lí­ta­ni a har­mó­ni­át meg­bon­tó, a bajt oko­zó tár­gyat. A má­so­dik­ban meg kell ta­lál­ni a be­teg szö­ke­vény lel­két, és vissza kell hoz­ni. A gyó­gyí­tás so­rán el­en­ged­he­tet­len az eksz­ta­ti­kus ké­pes­sé­gek al­kal­ma­zá­sa; a szer­tar­tás szük­ség­kép­pen ma­gá­ba fog­lal­ja a szel­le­mek meg­idé­zé­sét. Az ár­tal­mas tár­gyak le­het­nek ka­vi­csok, pi­ri­nyó ál­la­tok, bo­ga­rak, ame­lye­ket a go­nosz szel­lem vagy bo­szor­kány a gon­do­lat ere­jé­vel he­lye­zi be a test­be. A lé­lek el­vesz­té­sé­nek okai le­het­nek ál­mok, ame­lyek a lé­lek szö­ké­sét idé­zik elő, hol­tak, akik nem tud­ják itt hagy­ni a föl­di éle­tet; vagy ma­ga a be­teg lel­ke, amely túl messze csa­va­rog a testétől.

A szer­tar­tá­sok­ra ál­ta­lá­ban éj­sza­ka, a be­teg há­zá­nál ke­rül sor. A paviotszó in­di­á­nok­nál a sá­mán egy tol­mács kí­sé­re­té­ben vagy egy táncosnővel ér­ke­zik meg a szer­tar­tás hely­szí­né­re. A szer­tar­tás kö­zös pi­pá­zás­ból, éneklésből áll, majd a di­ag­nó­zis fel­ál­lí­tá­sa után (ese­ten­ként ez eksz­ta­ti­kus ké­pes­sé­gek al­kal­ma­zá­sát igény­li) kö­zös tánc kö­vet­ke­zik a tűz kö­rül. De oly­kor a sá­mán me­di­tá­ci­ó­ba mé­lyed­ve ke­re­si a baj okát, pl. az acsumavi in­di­á­nok­nál. Az észak-ame­ri­kai in­di­án sá­má­nok szer­tar­tá­sai nagy vo­na­lak­ban ha­son­lí­ta­nak. Ez­zel szem­ben rit­káb­bak a lát­nok- és időjárás-varázsló szer­tar­tá­sok.

Zár­szó

Nem vé­let­len, hogy ép­pen az An­dok­ban és Me­xi­kó­ban, az egy­ko­ri in­di­án ál­la­mok te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó ma­nap­ság is a leg­több in­di­án, igaz, ma­gu­kon vi­se­lik az ibé­ri­ai ke­resz­tény ci­vi­li­zá­ció ha­tá­sát. A fél­vér­ré vá­lás el­le­né­re a mai új mű­velt­ség­ben is ki­mu­tat­ha­tó­ak a ha­gyo­má­nyos in­di­án kul­tú­rák lé­nye­ges vo­ná­sai. A vá­ro­si sá­mán­iz­mus vagy neosámánizmus az egy­ko­ri sá­mán gyó­gyí­tó tevékenységéből ala­kult ki. A ki­ta­lá­lók­nak elsősorban pénz­ke­re­sé­si lehetőség az egy-két na­pos sá­mán-tan­fo­lyam­ok mű­köd­te­té­se, va­la­mint a si­ker­köny­vek, ame­lyek a sá­mán­iz­mus­ról, az eg­zo­ti­kus or­szá­gok sá­mán­ja­i­ról, va­la­mint sa­ját be­ava­tá­si él­mé­nye­ket tar­tal­maz­nak.

Mind­két kul­tú­rá­ban a sá­má­nok vol­tak a val­lá­si élet meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­gei, nagy tisz­te­let övez­te őket, hi­szen kom­mu­ni­kál­tak a szel­le­mek­kel, gyó­gyí­tot­tak, ezen­kí­vül költők, ének­mon­dók és előadók is vol­tak egy­ben. Az első kü­lönb­sé­get a be­ava­tá­si mód­sze­rek­nél ta­lál­tuk. Az in­di­á­nok­nál mind­há­rom for­ma je­len volt, a je­löl­tek öröklődés, ta­nu­lás vagy belső el­hí­vás út­ján vál­hat­tak sá­mán­ná, míg az ősmagyaroknál a ta­nu­lás mód­sze­re hi­ány­zott. Vi­szont mind­két eset­ben a be­ava­tá­si ál­mok­ra jellemző volt a test fel­da­ra­bo­lá­sá­nak át­élé­se, amit a belső szer­vek és zsi­ge­rek meg­új­ho­dá­sa kö­vet. A szer­tar­tá­sok­nak kö­zös cél­ja­ik vol­tak: gyó­gyí­tás, jós­lás, rossz­aka­rat ki­kü­szö­bö­lé­se vagy a tá­mo­ga­tás el­nye­ré­se a ter­mé­szet­fe­let­ti erőktől. A sá­mán te­vé­keny­sé­gei kö­zül kü­lön ki kell emel­nünk az eksz­tá­zist, mely nél­kü­löz­he­tet­len volt a szer­tar­tá­sok alatt.

Ke­let-Eu­ró­pá­ban is újjáéledőben van a sá­mán­iz­mus, a mo­dern sá­mán elsősorban bölcs és ter­mé­szet­gyógy­ász. Ér­de­kes kép él a di­á­kok sze­mé­ben is, kérdőíves fel­mé­ré­sünk sze­rint van, aki szek­ta­ve­zért, va­rázs­lót vagy ter­mé­szet­gyógy­ászt lát ben­nük. Ér­de­kes azon­ban, hogy a sá­mán­iz­mus tör­té­ne­ti hát­te­rét, a sá­mán ko­rai sze­re­pét szin­te sen­ki nem is­me­ri. Meg­pró­bál­ják re­konst­ru­ál­ni a szer­tar­tá­so­kat, gyó­gyí­tá­so­kat, éne­ke­ket stb., de va­la­hogy már nem iga­zán il­le­nek be­le a mo­dern vi­lág­kép­be. Még­is he­lyük van, ti­tok­za­tos­sá­guk­kal vonz­zák a fi­gyel­met és érdeklődést. Ko­vács And­rás, ma­gyar­or­szá­gi tál­tos a következő meg­ha­tá­ro­zás­sal szol­gál:  akik a fénnyel szem­be néz­tek, és akik fénnyé vál­tak! Nap­ja­ink tál­to­sai a múlt fe­le for­du­ló ro­man­ti­ka alak­jai, akik meg­szó­lít­ják a Na­pot és Jé­zus Krisz­tust, a teremtő ős­e­rő­ket és a Szűz­anyát. Ta­nít­vá­nya­i­kat egy­fé­le öku­me­ni­kus böl­cses­ség­gel és sze­líd­ség­gel iga­zít­ják az ér­té­kek út­já­ra, anél­kül, hogy meg­ta­gad­nák az út mel­lett fu­tó ös­vé­nye­ket.

(forrás: művelődés folyóirat)